Teremtéstörténet -Ismeretlen író tollából -  Gyermekkor;a változás előtt
A fűben feküdtem, tenyérrel takartam el a tűző napot. Habár a bőrömet már kikezdte a kard durva markolata, de a vastag bőrkeményedéseken keresztül is érzem a nap simogatását, mintha az én tenyerem is olyan puha lenne, mint a mellettem fekvő lányé. Iaona. Egy pillanattal később oldalra dőltem, a fejemet a könyökömmel alátámasztva néztem a fehérnép arcát, ahogy fürdik az augusztusi napsütésben.
Az arcán itt-ott egy szürkeszínű kosz folt, nem rontott az összhatáson. Talán csak kiemelték az apró vöröses szeplőket.  -  Ennyi? – kérdezte finom hangon, de nem nyitotta ki a szemét. A fehér pillái világítottak, ahogy a napsugarak az arcához értek. Megköszörültem a torkom, mintha ez lenne a helyes válasz, a vállam visszazuhant a puha zöld mezőre és hunyorogva a napba néztem. – Nem úgy volt, hogy neked tanítanak valami udvarlástant? – a hangja túl kemény,szinte férfiasan számon kérő volt és egy sóhajnyi időre igazán elhittem, hogy az apám fekszik mellettem. A fehér pillák szétnyíltak és a mogyoróbarna szemekből kiolvadó melegség emlékeztetett csak:  ő nem az apám. Csak egy lány az udvarból. Csak egy lány, aki elég naiv ahhoz, hogy velem játsszon. Csak egy lány, akinek fizettek azért, hogy itt lehessen velem.
Vagy a családjának. Részlet kérdése.
Egyszerre mosolyodtunk el, pont egy napsugár fér el a két szájcsücske között és apró fogak formájában csillog. – A férfiak nem udvarolnak  – ütöm meg azt a hangot, amivel ő próbálkozott az imént: sikertelenül.
Én annál hitelesebben játszottam el.
Újra  a nap felé nyújtottam a tenyerem, hogy megmarkoljam, megszerezzem az erejét és magamba zárjam. Én vagyok az erő. Én vagyok az izzó hatalom.
Az ujjaimat szétnyitva, a megszülető réseken bámultam bele a napsugarakba. Megszelídítem. Uralom. Megiszom. Birtoklom.
Iaona kacagva ugrott felém, a térdei némán huppantak a fűben, óvatosan a testem köré zárta őket.  – Te egy kisfiú vagy Vladislav úrfi. –  és miközben a szavak kigurultak a száján a mutató és hüvelykujja közötti távolságot méregette-lebegtette az orrom előtt.  Megjátszott pír szökött, a mellkasától szaladt a nyakán át egészen az orcáig. A combomat felhúzva toltam feljebb a könnyű testét, majd a lendületet használva a hátára gördítettem Onát, aki egyre csak kacagott.
Szerintem élvezte hallani a saját nevetését.
Boldogabb lett a saját boldogságától.
Boldogabb lett attól, hogy a nevetésének csilingelése megőrjítette a férfiakat. Ez volt az ő ereje. Ez volt a végtelen ereje,
A combom helyett már a csípőm surolta a szoknyájának vastag redőit. – Kicsi? – kérdeztem undokul, mégis élvezve a tekintetében ébredező vágy simogatását.

Teremtéstörténet – Segesvár Krónikásának tollából – Felnőttkor, a változás után
1400-as évek középtája, Hideg Tavaszok idején
Kacifántos, éj-fekete betűkön simítottam végig. Az ujjebegyem még nem kereste a szavak jelentését, csak a formájukat itta magába. Kunkorodó vonalak, lendületes írás - és ahogy a mutatóujjam hegye átsiklott egy-egy szavon a vékonyra nyújtott bőr még jobban beitta a festéket. - Mi áll benne? - kérdezte egy türelmetlenkedő gyermekhang valahonnan a hátam mögül. Nem tudom , a lapot magam elé tartva adtam át az előttem álló nőnek. - Szeretem hallani a történeteket - adtam egyféle utasítást-magyarázatot, nem kerülve a rám szegeződő riadt barna tekintetet.  Olvasd - tátogtam szótagolva, kínzásig lassítva a pillanatot.
  A keresztény kultúrában úgy tartják az ördög megtestesítője a nő.
De itt van ez a férfi. A köznép nyelvén Ördögsárkány, és amit a név magában hord, azt a viselője le nem tagadhatja.
Hiába tökéletes alkatra, mégis van valami érthetetlen – gonosznak hívni badarság lenne - , különös a személyében. Talán az aurája az, amit az izmos-óriás termete sugároz, a rendíthetetlen tekintete, amivel csak néz és néz és néz.
Issza a szenvedés hangjait
Issza a tüzet, a vékony csermelyekben folyó vér látványát.
Nem pislant és nem remeg meg. A művész azt hinné szobor, de a köznép tudja:  pokol az ura.
Ördögsárkány.
Talán találó név ez, nincs benne semmi emberi. Csupán a hatalomvágy búg benne, pulzál, ahogy a még élő vér utat tör magának a száraz földben.
A keresztény kultúra nem ismeri az ilyen szörnyeket.
Nem ismeri a férfiszörnyeket.

Ez a gond a betűkkel. Túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek. A tenyerem kérges részével simogattam-tartottam meg a nő arcát. Sosem bántottam embert, a tekintetében lángolt valami. Talán lenyelte a napot reggelire, és azt gondolta, hogy megijedek majd a fényétől. - Hagyni fogom, hogy a lángok egyenek meg - suttogtam úgy, hogy csak mi ketten halljuk, hogy a hátam mögött játszó gyerekek ne lássanak mást, csak a törődés apró jeleit. Azok a lángok, amiket ellenem akartál használni.