A felgyűlt, és egy helyre szorult emberek tehetetlenségükben mind megcélozzák a pultot, hisz ha már rossz idő van, el akarják ütni addig az időt, amíg tovább nem állhatnak. Rora sem lenne másképp, ám először kicsavarja a bejáratnál a lába köré tekeredett átlátszó anyagot ami amolyan szoknyaféle akarna lenni a jelmezén, majd praktikusan a karjára dobva, mély levegőt véve áll neki kerülgetni a sörökkel, és egyéb rövid italokkal keringő, helyet kereső párokat és társaságokat. Mulattatja a jelmezek sokszínűsége, és a tipikus jelmezötletek amiket a halandók ilyenkor magukra szoktak ölteni. Jómagának is lapul egy köpenye és egy másik ruhája a hátizsákban, amit a pultos lány, Ava kedvesen eltett, míg Rora kint előad. Még ezen az ünnepen sem szólja meg az eges jelmezválasztásokat, amik a szexitől egészen a hihetően ijesztőig fordulnak meg, még ebben a kis kocsmában is. Farkas létére évről évre jómaga is annyira sztereotipikus proska jelmezt ölt, amitől a falkája béliek könnyesre röhögnék magukat. Ennek ellenére – legyen az bármennyire szánalmas is – szereti azt a jelmezt. Már csak el kéne jusson a pultig, hogy kikérje a táskáját, és átöltözhessen a mosdóban. Semmi baja ugyan az átázott jelenlegi öltözékével, ám amint az előadása véget ért, úgy érzi egyre kényelmetlenebbül magát ilyen fedetlen testtel.  Míg a cirkuszban egy-egy ilyen jelmez mintegy normálisnak számít az előadók közt, addig itt kint nem több egy magamutogató ribancos ruhánál.
- Bocsánat, én csak…bocsánat… - táncol el egy ittas állapotú lányduó elől, de hátrálásával csak újabb testbe ütközik. Belső vadja szőre szinte felborzolódik az érzéstől, így hát meglepetten perdül meg, és pillant fel a magas idegenre. Nem ember. Ennyit tud csupán megállapítani, de hogy mi pontosan, fogalma sincs. Nem boszorkány….vagy legalábbis nem olyan az illata – szimatol feje apró moccanásával az idegen felé, kinek az illata….kellemes, a természet nyers erejét tükrözi, mégis van benne valami…sötét? Aurorának ez az illat jelenleg hiába vad idegen otthonosabb és megnyugtatóbb, mint a halandók pacsulija és az alkoholok facsaró szaga.
- Köszönöm….ne haragudj, hogy neked mentem. – jön zavarba a bóktól, és az őt ért pillantásoktól. Pontosan ezt akarta elkerülni azzal, hogy irányba állva a ruháiért tolakodott. Karjait, mintha fázna kulcsolja át maga előtt, ám sokkal inkább szolgál önmaga eltakarásaként a mozdulat. John előtt sem gyakran mutatkozik így, hát még idegenek előtt! – Parancsolsz?! – kerekedik ki a szeme a feltételezés szerű kijelentésen, és arca már látványosan paradicsom piros színt ölt. Fogalma sincs ki – avagy pontosabban mi – ez a férfi, de az ilyen utalgatások épp annyira hozzák szégyenbe, mint szítják fel benne a farkasát dühödten. – Én a helyedben kerülném az ilyen kijelentéseket, mert valaki még arcon talál törölni. – arcvonásai dacos, zavarát leplezni igyekvő rosszallásba rendeződnek, míg zöldjei mindezek ellenére kerülik a másik pillantását. Ami, nos valljuk be nem nehéz, míg a másiknak magassága, addig Rorának inkább mélysége van. Megszokta, hogy szinte mindig mindenki magasabb nála, de ha nem szükséges nem töri ki a nyakát. Pláne olyan férfiért nem, aki miatt kényelmetlenül érzi magát. Sokan a természetfelettiek közt azt hiszik, csak mert vérfarkas valaki, már egyből állatias és vad is. A lány azonban mg rég mag mögött tudta azokat az éveket amikor is a tankönyvnek megfelelően lobbanékony és szabadlelkű vad volt. Legalábbis mélyen és erőteljesen igyekszik ezt hinni.
Élből elutasítaná az ajánlatot, ám a tolakodó tömeg ismét taszít rajta egyet, bestiája pedig türelmetlenül, zabolázatlan vadként fordul egyet a bensőjében. Arca egy pillanatra megrándul, mellkasában vibrálni kezd egy figyelmeztető morgás ami végül elenyészik, ahogy mély légzésekkel visszanyeri önuralmát. Ebben sajnos nagy szerepet kap az idegen otthonos illata is, ami más körülmények közt felpiszkálná, jelen helyzetben viszont pont hogy megnyugtatja. Furcsa, hogy egy illat mennyire másként hat egy-egy élethelyzetben nemde?
- Elfogadom a meghívást, köszönöm. Ha megbocsájtasz…egy perc és jövök, addig rendelnél nekem? Köszönöm! – szabadkozva mosolyodik el feszülten, s míg ez a pár mondat lezajlott köztük eléggé a pult közelébe kerültek, hogy pár embert megkerülve Aurora máris kikérhesse a táskáját, és eltűnhessen a mosdóban. Önuralma ezen az estén keservesen véges, szüksége van hát a wcfülke viszonylagos biztonságára, hogy összeszedje magát, és levegye a nedves ruhákat. Két fellépés közt is alig van ideje átöltözni, így rutinból megy neki már minden mozdulat, könnyedén kapja magára a hófehér, régies szabású, légies kis ruhát, és fölé a vékony anyagú vérpiros köpenyt, majd a táskájával együtt indul kifelé, s a szütyőt visszaejtve a pult mögé pillantásával keresni is kezdi a férfit. Hiába a zavarba ejtő modora, jelenleg ő az egyetlen, akinek az illatától nem kíván torkot tépni.
- Bocsi, siettem, ahogy csak tudtam. – toppan mellé sajnálkozó kis mosollyal, már sokkal kényelmesebben érezve magát a többet takaró ruhában. – Nos… - pillant végig immár alaposabban a férfin tetőtől talpig, próbálva beazonosítani elfolyt maszkjának eredeti kinézetét. Őszintén próbálja kitalálni, nem valami légből kapott ötletet rámondani, így az alsó ajkáról kezdi lerágcsálni a bőrt, míg az azonosítás folyik. – Leginkább úgy nézel ki mint akit megrágott valami, aztán kiköpött…fogalmam sincs…mi akart lenni eredetileg? – nevet fel, hogy kissé oldja szavai élét, hisz nem sértésnek szánta, de tényleg eléggé elkenődött, úgy minden az idegen arcán.
- Ó, egyébként Aurora vagyok… örülök a találkozásnak, még ha elég szerencsétlen is. – nyújtja a kezét. Kíváncsi, direktben illetlenségben tartja rákérdezni micsoda is a másik, de a megfejteni vágyása túl erős. Gyermeki kíváncsiságát valószínű, sosem fogja kinőni.   

Halloween. A kevés ünnepek egyike, amit imád. Nem babonás, de Kirunában a falka mindig elég nagy hűhót csapott az ünnep körül. Imádta azt az éjjelt minden egyes évben. A közös vadászat az az utáni tűzrakás, és szórakozás. Mintha csak visszamentek volna az időben oda, ahol még léteztek sámánok. Egyfajta hagyomány is volt az az éjjel, régebben a felmenőik hitték, hogy ilyenkor a falka elhunyt tagjaihoz az ünnepségben résztvevők közelebb kerülnek, nem csoda hogy mindmáig fennmaradt a hagyomány. Bár ez ahogy az évek, évszázadok teltek kissé eltorzult. Habár még mindig vadásznak a tábortűz körül inkább egyfajta dorbézolást fojt. Ittak, mulattak, táncoltak, és a szex sem maradhatott ki – vagy csak ritkán – az este lezárásaként. Rora maga sosem maradhatott a végéig, egészen éjfélig, hisz anyja szigorú neveltetése sosem engedte meg, hogy a család akár csak a közelébe kerüljön efféle – általa nevezett – „állatias orgiáknak”. De az addig lezajló tánc, felszabadult beszélgetés, nevetgélés mindig is a kedvence volt a lánynak. Most pedig itt a nap, ő pedig már másodjára ünnepli ezt az alkalmat egyedül. S bármennyire is szereti John, ez az az ünnep, amit képtelen vele tölteni. Farkasa mintha érezné sóvárgását ezen a napon épp olyan élénk, mint a teliholdas éjjeleken. Képtelen lenne udvariasan és őszintén mosolyogva egy ember közelében lenni. Épp ezért kerekedik fel már délután, hogy az ilyenkor legélénkebb negyedbe utazzon. A kocsmában már ismerik, eléggé ahhoz, hogy megengedjék neki, hogy az éjjelt a bár előtt töltse hódolva annak a szenvedélyének, ami még ilyen távol is kissé közelebb hozza a hazájához, a volt falkájához, és ahhoz a mámoros éjszakához.
Mozdulatainak minden centije kiszámított, gyors és precíz, mégis szívéből jön. Sosem gondol ki az estére egyetlen koreográfiát sem, csupán a lelkéből táncol, s forgatja a meteoritot mely tűzfolyamként táncol körülötte. Krétával gondosan felrajzolt kört körülötte eddig egyetlen ember sem merte átlépni, de az épp azért van felfestve. A kocsma külső teraszán ülők beszélgetés közben néha rá-rá pillantanak, s akiket jobban megragad a tűztánc meg-meg torpannak az utcán, van aki csak ezért tér be a kocsmába. Rorát mindez nem igen foglalkoztatja, ő csak a szórakozás, és saját lelkének szabadon engedése miatt táncol csupán. Mintegy megemlékezve a tábortűzről odahaza, kiengedve a felgyülemlett frusztrációját, szoros munkára fogva farkasát, kit akár az ősidőkben szabadon élt vadállatot épp úgy lenyűgöz a tűz. Bensőjét átjárja a zene, a mozdulatainak ösztönössége egészen elröpíti gondolatban máshová. Egy-egy mozdulat közben még a szemeit is lehunyja, vannak elegen körülötte, hogy figyeljenek az esetleges részeg dülöngélőkre! Ezen az egy napon had ne legyen semmi az ő gondja! Az elmúlt hetek egyébként sem voltak még csak hírből sem nyugodtnak mondhatók. A démonnal kötött alku, majd a másik, aki ráadásul a saját tömbházában ólálkodott! Elég. Elég egy napra a többi természetfelettiből, elég az emberekből. Bátorsága olyannyira elragadta e napon, hogy még telefont sem hozott, csupán a kellékeket amiket a rögtönzött előadások közben használ, a ruhát – illetve szíjakat – amik jelenleg rajta vannak, és egy váltásruhát, ha elfáradna. Bár már pár órája forgatja a meteorokat, cseppet sem érzi magát fáradtnak, sőt! Rég érzett már efféle elevenséget. Ahogy lassan elalszik a meteor a szám végeztével úgy tér vissza érzékeibe tolakodón a körülötte tapsolók és ujjongók hangja, illata és látványa. Hálásan mosolyodik el, illedelmesen meghajolva, akár csak egy cirkuszi előadáson illik. Hisz, lényegében most is ott van, bár a New Yorki emberek művészeti szintre fejlesztették az utcaművészetet. Pár méterrel odébb egy srác gitározik, s mintha csak a Halloween est csalta volna ki őket, furcsábbnál furcsább arcok tűnnek fel a sétálgató tömegben, távolról vidám alkoholtól felfokozott ordítások hallatszanak, az egész város szinte pezseg. Csuklójáról lecsúsztatva a meteor szíját teszi a tűzálló anyagra amin majd kihűlhet. A fakorlátnak ami a kávézó külső teraszát övezi, pedig nekidőlve ott a bot, amivel ugyan csak pár éve ismerkedett meg, de néha jobban elvarázsolja mint a meteor. Kíváncsi kérdések hangzanak fel a tömegből, közben a kocsmában a zene tovább folytatódik, így nyugodtan készül elő, hisz ma este nem siet sehova. Szakértő kezekkel gyújtja meg a már átitatott anyagot a két végén, s ahogy lassan fogatni kezdi a kezei közt kellemes sistergő, suhogó hangot hallat. Mások kabátban álldogálnak de a kör közvetlen közelében az embereknek már egészen kimelegedett az arcuk, nem csoda hogy Aurora sem fázik a ruhának nem mondható fellépő ruhában. Még a cirkuszi társulattól kérte el, erre az estére, hisz neki nem lapulnak a szekrényében efféle darabok. Az, hogy fel meri húzni s csak annak köszönhető, hogy amikor előad, egészen megfeledkezik mindenről. Még magáról is, így nem zavarják az akrobaták apró és szinte egytől egyig testre simuló ruhái. Kezei közt közben egészen meglódul a bot, játszadozva emeli egyik karjáról a másikra, forgatja át a nyakán, arcát perzseli a tűz hője, de mit sem törődve vele tovább táncol, felvéve a zene ritmusát, mintegy együtt ringva a dallamra.
Az első pár cseppek akkor érkeznek, ahogy épp belelendül, még fel sem veszi a második botot, máris egyre nagyobb szemekben kezd hullani a csapadék, ami nem szeg kedvét, a tűzben is csak sisteregve emésztődnek el az esőcseppek. Ám egyszer csak leszakad az ég, s mintegy megzavart hangyaboly szaladnak szét az emberek, s alszik ki a tűz a bot két oldalán. Imád úszni, imád fürdeni, de az esőt cseppet sem szereti. Letéve a botot a terasznak döntve szalad be a kocsmába pár emberrel együtt. Nem fél, hogy bárki is ebben a zuhogásban ellopná a botokat, és a felszerelését, és amennyi eső esett már rá, ma este már amúgy is átitatódtak annyira, hogy senki sem csihol rajtuk tüzet. Fintorogva rázza meg magát, haja szanaszét repked körülötte, frufruját bosszúsan söpri ki az arcából, és csalódottan pislog ki az ítélet időbe. Farkasa szinte a bőrét simogatja belülről, annyi érzékét támadják meg egyszerre a koma belsejében terjengő illatok. Az alkohol facsaró illata az ázott anyagok nedvessége, és az emberek testéből kiszálló hő, mi a sajátjából is párolog, hisz nemrég még a tűzzel táncolt, bőre egészen kimelegedett, arca kipirult ennek hatására.
- Remélem eláll, nem akarom az egész estét idebent tölteni... - nyafog fel mögötte egy nő, és sajnos elhúzva a száját igazat kell adjon neki. Neki sem ez volt a terve.