- Tudom, hogy igen csak megtévesztő első találkozásunk volt, de megígérhetem, hogy egyáltalán nem szoktam ilyen állapotba kerülni. Legalábbis nem túl gyakran. - Az életemet köszönhetem neki, úgyhogy érthető, hogy áldozatnak titulál, mivel nem a legjobb állapotomban látott. Mondjuk én hoztam a saját fejemre a bajt, de ebbe most őt is jól belekevertem. Amíg nem vagyok benne biztos inkább nem említem meg, hogy mégis miért voltam olyan állapotban, amilyenben és ez milyen hatással volt rá. Bár ezzel csak kerülgetem a forrókását, mert én sem vagyok hülye. Tisztában vagyok vele, hogy nagy valószínűséggel látták és csak idő kérdése, hogy megkörnyékezik. Akkor pedig ez a hely sem lesz annyira biztonságos, mint azt reméltem. - Te pedig Szöszi-Möszi? - Látom rajta, hogy húzza az agyamat és én még az a típus vagyok, aki vevő erre. Na, meg nem illik berágni arra, akinek az életedet köszönheted. Csak remélem, hogy a jövőben valamivel jobb hatással leszek rá és elfelejti azt az áldozat-ot a nevem elől. Nem számít mennyit kell érte dolgoznom, én megteszem. - El is sétálhattál volna. Nem kellett volna velem foglalkoznod. - Tényleg nem volt kötelessége, hogy odajöjjön és segítsen. Meg is ijedhetett volna és fejvesztve menekülhetett volna a másik irányba, mint aki semmit sem látott. Mégis odajött segíteni kérdés nélkül és ezzel megmentette az életemet. Így pedig, akár tetszik, akár nem én is tartozom neki ugyanezzel. - Igazán szép neved van, Carmen. - Feltételezem, hogy ezt a nevet használja, mivel a teljes neve előtt ezt emelte ki. - Nem teljesen, de rajta vagyok az ügyön. Eddig, hogy haladok? - Előhúzom a tarsolyomból az egyik csábító mosolyom abban reménykedve, hogy legalább valamilyen hatással lesz rá.
Ha nem kapcsolnék időben, biztos, hogy gazdagabb lenne egy velősebb beszólással. Nem a legjobb pillanatomban csípett el, ami azt illeti, de amint realizálom, hogy ki ő, a haragomat is igyekszem teljesen elpárologtatni. Ez abban a becenévben merül végül ki, amit kiejtek a számon. „Áldozat.” A meglepett visszakérdezése újabb mosolyt csal az arcomra, majd felvonom az egyik szemöldököm. - Nem vagy az? Nekem úgy tűnt. – Magyarázom, majd hagyom, hogy megvédje magát úgymond a szavaim ellen, pedig nem is bántásnak, maximum csipkelődésnek szántam. Nem tudtam eddig a pillanatig a nevét, így nem tudtam a nevén szólítani. - Szóval Neal? Áldozat-Neal. – Csipkelődöm tovább vele, de hangomból kiérződik, hogy tényleg csak az agyát húzom. Érdekelne viszont, miért pont most vette a bátorságot, hogy leszólítson és megállítson. Miért nem előbb? Talán félt? Vagy eddig nem tudott a közelembe férkőzni? A köszönetnyilvánításra meglepődök. Vagyis nem kéne, hisz talán alap dolog, hogy megköszöni, nekem mégis furcsán hat. Először nem is tudom, mit feleljek, majd hanyagul megvonom a vállam. - Nem kell megköszönnöd, én csak jókor voltam jó helyen. Nem is csináltam tulajdonképpen semmit, azon túl, hogy… hogy idehoztalak – Pillantok körbe, majd kíváncsian rá. – A nevem Carmen. Carmen Olivia Young. – Nem tudom, miért éreztem rá ingert, hogy a teljes nevemet tudassam vele, de már nem szívom vissza. Elmerengek, ahogy őt figyelem, majd oldalra döntöm a fejem. – Szóval…? Sikerült barátokat szerezned vagy ilyesmi? – Őszintén szólva, amikor láttam őt, mindig egyedül volt, de azért érdekelne, hogy tényleg annyira rosszul áll-e a szénája, mint látom. Nem örülnék, ha egyedül lenne. Egyedül annak örülnék, ha Penelope lenne végre tök egyedül. Ő nem érdemel társaságot. De ez most talán nem is tartozik ide.
Nem vagyok az a típus, aki nem köszöni meg, ha megmentették és legfőképpen olyan helyzetekben, amikor azzal együtt bele is húztam egy mély gödörbe, amit természetesen saját magamnak ástam így nem igazán terveztem két személyre. A felelősség viszont a szűkös helytől függetlenül is csakis az enyém, akár tetszik, akár nem. Biztos vagyok benne, hogy meglátták így nem is kérdés, hogy rajta tartom majd a szemem. Az utóbbinak azért megvan a magam önző oka is, mert valljuk be, hogy nem is olyan rossz rajta legeltetni a szemeimet, mert igazán gyönyörű példányról van szó ebben az esetben. Amikor felém fordul elsőre azt hiszem, hogy le fogja harapni a fejem, de még mielőtt megtehetné megállítja saját magát. Talán nem a legjobb pillanatban sikerült őt most leszólítanom. - Az áldozat? - Nem tudom, hogy mégis mire számítottam, hogy miként maradok meg neki, de ez koránt sem szerepelt a listámon. Valahogy sokkalta vonzóbb jelzőkkel is illethetett volna, de sokat kell tepernem, hogy ezt még valahogy levakarjam magamról. - A nevem amúgy Neal. Valamivel jobban hangzik úgy gondolom, mint az, hogy áldozat. - Tényleg elég rossz passzban voltam, amikor felbukkantam. Nélküle valószínűleg már halott is lennék, de azért mégis csak fáj a sérülékeny egomnak, hogy egyszerű áldozatként maradtam meg a számára. Ami nem akkora túlzás tekintve, hogy az vagyok, de ha azt vesszük igazán megküzdöttem ezért a pozícióért. - Megvagyok, hála neked amiért igazából köszönetet akartam mondani, de előtte nem bánnám, ha megtudhatnám a nevedet is. - A beilleszkedés sosem volt a kenyerem. Vámpír létemre igen csak magányos farkas voltam. Meg aztán azért maradtam egyedül itt, mert úgy hiszem ezen az iskolán kívül nem vár rám jelenleg más, mint a biztos halál.
Újra meg újra, pontosan ugyanoda lyukadok ki. Penelope. Mégis milyen módon tudnám távol tartani tőlünk, a csapattól, a tulajdon testvéremtől? Miért nem érti már meg végre, hogy az a lány csupán egy lassan ható méreg a számunkra? Noha ezt így még nem mondtam ki neki, de ha kihoz a sodromból, talán képes leszek hozzávágni, Harper bármennyire is igyekszik erről lebeszélni. Persze, ő sincs oda Penelopéért, de mégsem lehet olyan vehemens, mint én. Nem is tudom, talán én vagyok az, aki a leginkább a szívén viseli a hármasunk sorsát, vagy az is lehet, hogy csak ezzel akarom teljesen lekötni a saját gondolataimat, ami amúgy a körül a fiú körül forog, akit megmentettem? Nem tudom, nem is akarok jobban belegondolni, mert csak árt nekem, hiszen minél inkább próbálom elterelni a gondolataimat, annál inkább körülötte forognak azok. Pedig inkább gondolkoznék Penelope likvidálásán, mint a fiún. Oh. Ekkor érinti meg valaki a vállam, így félig felé is fordulok. Nyitom a szám, hogy kissé hevesebben rászóljak az illetőre a kelleténél, de ahogy rájövök, ki az, belémforr minden szó. - Oh, te vagy az. Az áldozat. – Mosolyra húzódnak az ajkaim, ahogy teljesen odafordulok hozzá. Végigmérem és az első, ami átfut a fejemen, hogy jól van. Láthatóan legalábbis, tehát fizikai sérülései nem nagyon maradtak, vagy ha mégis, a ruha takarja. – Látom, jól vagy. Sikerült beilleszkedned? – Keresztbe fonom magam előtt a karjaimat, így vezetem végül vissza a tekintetem az arcára, majd az ő tekintetébe vésem a magamét. Nem hinném, hogy kedvére való lenne a hely, bár ez csupán megérzés. Ő amolyan magányos farkas típusnak látszik, de lehet, tévedek. Egyébként furcsa, hogy most leszólított. Mit akarhat?
Amennyiben tisztában lettem volna, hogy viszonylag hamar lehetőségem adatik egyfajta mentsvárba költözni, akkor már hamarabb idetévedtem volna. Azelőtt mondjuk, hogy itt felbukkantam még azt sem tudtam, hogy ez a hely létezik. De már most roppantul hálás voltam a létezésért, hiszen ez volt az, ami megmentette az életem egy szőke hölggyel osztozva ezen a csodálatos feladaton. Az utóbbi időben ezt a gyönyörű leányzót sajnálatos módon nem sikerült megtalálnom, de aztán idővel sikerült megszereznem az információt, hogy mégis pontosan hol is tartózkodik egy olyan órában, amikor már nekem is kijárásom van. Tény, hogy az ellopott vérnek köszönhetően képes vagyok a napon járni, de ezt inkább nem verném nagy dobra. Meg aztán bevallom, hogy még nem is mertem kipróbálni, hogy működik-e. Ezt még az igazgatónak sem mondtam el tekintve, hogyha megteszem akkor még ez a csodálatos iskola a semmi közepén se állíthatná meg Rhiannon-t abban, hogy egyenesen ő maga jöjjön el a fejemért. Azt hiszem még ki is tudna találni egy indokot arra, hogy mégis miért kellene átadniuk engem, hogy burkoltan fogalmazva megölhessen. A külső padon ücsörögve bámultam az eget, miközben arra vártam, hogy végre megjelenjen a szőkeség. A várakozás annyira unalmasnak bizonyult azonban a számomra, hogy még éjszakai elememben is kis híján sikerült elaludnom, de mielőtt ez bekövetkezhetett volna felriadtam a távozó diákok hangjára, aminek köszönhetően szinte rögtön talpra szökkentem és igyekeztem kiszűrni a tömegből a lányt, akinek jobban belegondolva még csak a nevét sem tudom. Elég ramaty állapotban voltam, amikor segített rajtam így nem igazán volt lehetőségem vele beszélgetni. Azóta csak az igazgatóval meg a gyógyítókkal lógtam együtt többé-kevésbé. Most pedig, hogy már talpra álltam kezdődhet az unalmas tanulás, de mégis milyen fiatalember lennék, ha meg se köszönöm, hogy megmentette az életem. Miután sikeresen kiszúrtam a tömegből odasiettek hozzá és megpöcögtettem a vállát, amit remélhetőleg nem vesz veszedelmes támadásnak és szembefordul velem. Ha még nagyon jó napom van talán még egy beszélgetés is lehet a dologból.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Zöldház udvara 
- Tudom, hogy igen csak megtévesztő első találkozásunk volt, de megígérhetem, hogy egyáltalán nem szoktam ilyen állapotba kerülni. Legalábbis nem túl gyakran. - Az életemet köszönhetem neki, úgyhogy érthető, hogy áldozatnak titulál, mivel nem a legjobb állapotomban látott. Mondjuk én hoztam a saját fejemre a bajt, de ebbe most őt is jól belekevertem. Amíg nem vagyok benne biztos inkább nem említem meg, hogy mégis miért voltam olyan állapotban, amilyenben és ez milyen hatással volt rá. Bár ezzel csak kerülgetem a forrókását, mert én sem vagyok hülye. Tisztában vagyok vele, hogy nagy valószínűséggel látták és csak idő kérdése, hogy megkörnyékezik. Akkor pedig ez a hely sem lesz annyira biztonságos, mint azt reméltem. 
