Emberek, emberek, emberek. Annyira unalmasak, szürkék és még unalmasabban kiismerhetők. Képtelen a fejüket kiemelni abból, amiben vannak és felvállalni, kik is valójában. Legfőképpen azt unom bennük, hogy úgy vélik, ők a Teremtés Koronái. Micsoda önhittség! De legfőképpen tudatlanság. Aminek mégsem nevezhetném, legfeljebb ostobaságnak, hiszen kik tudnak közülük rólunk, tisztában vannak azzal, mekkora is az eltérés időben az ő színre lépésüktől, a mi létezésünkig. És nem, cseppet sem az ő javukra. És még ha csak az idő lenne a legnagyobb jelző ebben! Bah! És így a helyzet olyan, mintha villával akarnának vajat kenni a kenyérre. Borzalmas. És szórakoztató is egyben, látni az igyekezetüket, mennyire el vannak telve önnönmagukkal. Mint kisgyerekek a játszótéren. Így már kellemesebb rájuk nézni.
Egészen jó volt, hogy úgy léteztek, ahogy addig, míg úgy nem gondolták, hogy jogukban áll megmondani, mi mit tehetünk. Az sem foglalkoztatott, hogy a Tanácsban rendre megjelent a Királynő. Minket nem képviselt, nem adtam áldásom rá, így aztán felettébb felháborítónak tartom, hogy merik a sarat ránk is dobálni. Én nem járultam hozzá ahhoz, mit okozott, s mégis, ugyanúgy büntetnek bennünket is. Arcátlanság!
Ha ti úgy, úgy én is úgy járok el veletek, ahogy ti tettétek velünk. Nem fogok engedélyt kérni arra, hogy a föld színéről eltüntesselek benneteket, neeem nem kedves árnyvadászok, s mindazokat, akik pártolnak benneteket. Én tudom a helyem a világban, itt az ideje, hogy ti is megtudjátok, hol a tiétek és ne üssétek bele az orrotokat mások dolgába.

UnSeelie Udvara sosem foglalkozott az emberi világgal. Nagyszerűen megmutattuk arcunkat az emberek világából hivatlanul érkezővel, milyen is a tündér vendégszeretet és a valóságunk. Rémmesék, történetek keringenek rólunk és ez így van rendjén. Még egy kicsit színesítik is, ami szívemnek kifejezetten kedves. Annál kevésbé akarnak eljönni hozzánk. Semmi keresnivalójuk népem földjén. Kivéve, ha mi invitáljuk őket. Szükségünk van a vérfrissítésre, és ha már így esik, a legjobb anyagokból és alanyokból válogatunk. S vagyunk olyan engedékenyek, hogy gyermekek esetén sajátunkból ajándékozzuk meg az embereket. Hát nem csodálatos?

Pedig nem volt mindig így ebben az Udvarban. Atyámtól elvettem a trónt, méltatlan volt rá, nem éreztem szívében azt, hogy valóban a népéért cselekedne. Hosszú időbe telt, mire népem valóban önmaga lehetett, azok az igazi tündérek, akik most vagyunk. S ezt így is kívánom tartani, mert népemnek erre van szüksége. Az az idő a múltba veszett, de emlékezünk arra az időre, s nem akarjuk vissza. Ez vagyunk mi, ez az igazi arcunk, nem rejtük kedvesség maszkja mögé, mint Seelie lakosai.
Sosem emeltem nőt magam mellé, elfoglal az uralkodás, ám ez nem jelenti azt, hogy ne gondoskodnék utódokról. Ó, azt kifejezetten élvezem! A legjobbé lesz majd trónom, de erről még korai beszélni.

Nem kedvelem az emberi világot és mindazokat, akik benne vannak. Sokkal ősibbek vagyunk, tapasztalatunk hatalmas, éppúgy, mint erőnk. Sokat hisznek magukról az emberek. Korai éveimben még szórakoztatónak találtam őket, érdekeltek fantáziájuk, világuk, ám nagyon hamar csalódtam bennük, sosem láttam még ennyire unalmas népséget, így egyben nagyon is hasonlítok atyámra: kizárni, elkülönülni az emberek világától, Tündérhon kapuit bezárni előttük, s csak azokat beengedni, kiket mi gondolunk, beléphetnek rajta.

Mégsem hagyhatom figyelmen kívül azt, hogy árulóknak neveznek bennünket, ártatlanul, s büntetni merik népem. Nagyon nagyot tévedtek, ha úgy vélitek, ezt most figyelmen kívül hagyom. S terveim hálója már szépen szövögetődik, mely lassankét fog a nyakatokra hurkolódni, olyan kényelmesen és láthatatlunk, azt sem fogjátok észrevenni, hogy már levegőt sem kaptok. De addig? Jót fogok szórakozni a háttérből...