A Kezdet volt a Vég, a Vég pedig a Kezdet. Tudod, hogy miért a népem a legöregebb faj ezen a világon? Mert mindig szem előtt tartották, hogy a nyertes oldalra kell állniuk, és képesek voltak előre látni, melyik lesz az. Megfigyelők vagyunk, ritkán avatkozunk csak bele a világ történéseibe, inkább a háttérből figyelünk, csendben, alattomosan, és gyűjtjük az információkat, hogy mérlegelhessünk és meghozhassuk a népünk számára leginkább kedvező döntést. Nincs jó és rossz, nincs igazság és hazugság - csak a túlélés, melynek érdekében megtennénk bármit. Hiszen ismered a mondást: szerelemben és háborúban bármit szabad... Gyere hát közelebb, kedves, és adj egy harapást a szívedből! Ne félj tőlem, hiszen az igazat mondom - angyalok bűvölték meg a nyelvünket, hogy képtelenek legyünk hazudni. Nem számoltak azonban a démoni vérünkkel, mely elég ravasszá és fondorlatossá tesz minket ahhoz, hogy megtaláljuk a kiskapukat. Mindig megtaláljuk.
A csengő fémes csilingelése édesebb zenét nyújtott füleimnek száz gyermek nevetésénél. Szórakozottan rázogattam a csengőt, a fejem fölé emeltem, hogy a napsugarak körbenyaldoshassák ezüstös felszínét és elegáns, gömbölyded formáját. Elég volt egyetlen egyszer megszólaltatnom, hogy Meliorn rögtön ott teremjen, mégsem hagytam abba, finom csuklómozdulatokkal énekeltettem a kis hangszert, élvezvén a mennyei szimfóniát, amit játszott. A tündérlovag arcára kiülő fintorból láttam, bántja fülét az éles zaj, de nem törődtem vele.
Amint eluntam a játékot, leengedtem a karom és belemarkoltam az udvarhölgyem által felém nyújtott bödönbe. A finom szemcséjű, aranyló port a tenyeremről lágyan a csengőre fújtam, mielőtt undorodva Meliornnak nyújtottam volna.
- Vidd ezt el Clarissa Morgensternnek! Üzend meg neki, hogy bár visszautasította az ajánlatomat, az ajándék attól még ajándék. Rázza meg ezt a csengettyűt, ha a jövőben élni óhajtana a lehetőséggel, és a Tündérek Udvarának Királynője ott lesz. - elrántottam a kezem, amint a lovag felém nyúlt, megkeményedő vonásaim sötét árnyékot festettek makulátlan bőrömre. A vörös kiemelte szemem démoni sötétjét. - Egyetlen. Egyszer.
Átadtam a csengőt és érdektelenül elfordítottam a fejem, hogy ne lássam Meliorn földig hajlását. Olyan gyors, fürge léptekkel távozott, ahogyan jött - hangtalanul, mint egy párduc, az éjszaka tökéletes ragadozója. Egy darabig még némán heverésztem a trónomban, kiélvezvén a bőrömet cirógató, kora délutáni napfényt, majd felkeltem az indákból font emelvényről és táncos léptekkel a liget felé indultam. Ujjaimmal az ösvény két oldalán növő fák törzsét, bokrokat és virágokat simogattam, hozzáértem mindenhez és lágy csókot leheltem mindenre, ami élt és pezsgett körülöttem - az enyém. Minden az enyém, ami lélegzik ezen a földön. Az enyém, az enyém, az enyém...
- Királynőm!!
Neszezés támadt a hátam mögött, haragos sugdolózás, tündérnépek riadt morajlása. Felhagytam a sétával és hátrapillantottam a vállam felett, hogy lássam, ki áll a lárma középpontjában. Egy fiatal harcos volt az, hollófekete haja vékony fonatokban verte a hátát. Egész jobb karja megperzselődött, rendellenes feketesége átütött a páncélján. Riadtan és felindultan szorította sérült karját a hasához, én pedig egész testemmel felé fordultam, hogy szemügyre vegyem a Pokol tüzének erejét. Aztán nevetésben törtem ki, lágy kacagásommal felvertem az erdő állatait és beléfojtottam a szót a népembe.
- Ostobák! Én butácska gyermekeim! Nem megmondtam, hogy nem érdemes feltartóztatni őt? Szabad bejárása van hozzám, amikor csak kedve tartja. Miféle botor gondolat vett rá, hogy útját álld a Pokol Urának?
Tudtam, hogy illetlenség, mégis szívből kikacagtam a szerencsétlenül járt tündért. Ha másról lett volna szó, bármelyik alja démonról, mely elég nagynak hiszi magát ahhoz, hogy betörjön az én földemre, biztosan bosszút esküszöm és nem nyugszom, míg nem kárpótolnak a családomon ejtett sérelmekért. Így azonban mulattatott a gondolat, hogy a hősies ifjú azt hitte, megvédheti a hazáját és rendre utasíthatja Őt - őt, aki akkor jön és távozik, amikor óhajtja. Őt, aki előtt meghajolnak a fák, kinek léptei felperzselik a füvet, kinek hangjától megriadnak az állatok. Éles fordulattal váltottam irányt, a liget helyett a szobámat célozva meg.
Hallottam, hogy az egyikük tétován utánam kiált.
- Királynőm! Erre tart. Üzenjünk neki valamit?
Megálltam a selyemből szőtt, áttetsző függöny előtt, ujjaimmal finoman érintve csak a leheletnyi vékony anyagot. Vörös hajtengerem igéző táncot járt, kecsesen követve testem ringó mozgását.
- Felesleges. Pontosan tudja, hol talál.
Azzal félrehajtottam a függönyt, s ahogy a leplek fodrozódva összezárultak mögöttem, karcsú alakomat elnyelték az indákból szőtt, kristályokkal díszített falak.