Szavaim hűvös borzongásként szánkáznak végig a gerince mentén, én pedig elégedett mosoly mögé bújva figyelem, ahogy apró alakja megborzong a megnevezés hallatán, s még véletlenül sem próbálom eltitkolni, milyen módfelett szórakoztat, hogy ilyen könnyen a bőre alá tudok mászni. Vékony vonallá préselt ajkai arról árulkodnak, mérhetetlen kötelességtudata az egyetlen, ami útját tudja állni a véleményének, míg én másra sem vágytam, minthogy a türelme határának peremére taszítsam, ám ez a játék még váratott magára. Bármennyire is kedvemre való volt a gondolat, ahogy Mabel ujjai engednek az önuralma feletti gyeplő szorításán, most kénytelen voltam engedni a fontossági sorrend nyomásának. A királynő parancsa előrébb való volt minden önös érdeknél, nekem pedig nem állt szándékomban csalódást okozni.
- Nem jól válogatod a szavaid, kedvesem. – sajátom figyelmeztető éle szinte elveszik a szórakozott hangszín mögött, habár nem kételkedem benne, Mabelnek nyomban szemet szúr. – Semmit sem kell megértenem. Békének nem lehet eszköze kényszer, ne is reméld hát, hogy óhajaid parancsszámba vesszük, és igazán remélem, a királynő színe elé sem követelésekkel a nyelved hegyén járulsz majd.
Jégkék tekintetem egyenest az övébe fúrom, s szótlan kérem, lásson a figyelmeztető szavak mögé. Semmi oka nem volt bízni bennem, nekem pedig nem volt jogom ezt felróni neki, most mégis reméltem, hogy éles eszében nem kell csalódnom, és ha mást nem, hát a nagyobb jó érdekében hajlandó legalább fontolóra venni a tanácsaimat. Gondolataim szélsebesen forgolódnak mondandója kétértelmű hangzásán, és ugyan vágyom a mögé látott hamis igazságokat, a körülmények messze nem megfelelőek ahhoz, hogy belebonyolódjunk holmi homályosan fogalmazott utalásokba.
- Ami pedig a helyzetünket illeti, nem látom, mi nehézséget találsz benne. Fegyverben érkeztetek, akár a harcosok. Büszkén, emelt fővel, mint a győztesek. Hívatlanul, akár az urak és követelésekkel, akár az uralkodók. Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy magadtól belásd, de talán elég okos, ahhoz, hogy fontolóra vedd, amit most neked mondok: elég háborút láttam már ahhoz, hogy tudjam, ez – fejem könnyed, érdektelen mozdulattal biccen a mögötte töretlen sorfalat alkotó katonák felé, akik minden egyes pillanattal egyre csak veszítenek fenyegető illúziójukból. – nem jó módja a béketárgyalások kezdeményezésének.
Kékjeim a hátam mögé vetve, fejem egyetlen mozdulatával adom parancsba az embereim távozását, Ők pedig, akár az olajozottan működő gépezet fogaskerekei, tiltakozás nélkül lendülnek mozgásba. Egyedül az őrség kapitánya marad mozdulatlan, karjait háta mögé kulcsolva áll továbbra is szoborszerű mozdulatlanságba burkolódzva, némán mögöttem.  
- Tiéd minden perc, mire csak szükséged van, dönts bölcsen! – bólintok beleegyezőn, mielőtt még hátat fordítana. Karjaim könnyed mozdulattal fonom össze a mellkasom előtt, halovány íriszeim érdeklődve követik minden mozdulatát. Akkor is olvasni kívánnak belőle, mikor nekem háttal lép megannyi ellenszenves árnyvadász társának koszorújába, pedig úgy tűnik, akkor sem vagyok képes rá, mikor közvetlen előttem áll. Tudom nagyon jól, minden megérzésem azt súgja, Mabel nem riad vissza a feltételeim hallatán sem, még ha nem is kedvez számára, mégis bosszant, hogy nem léphetek társaságuk közepébe, hogy egyenest rákérdezzek, ha úgysem távozik az ügye sikere nélkül, mégis mire fel ez a felesleges színjáték.

A hideg is kiráz, amint a száját elhagyja a kedvesem szó. Rokon, barát, ellenség, szövetséges? Gondolkodhatnék rajta, pontosan milyen helyet foglal el a szívemben. A vér kötelez, de messzemenőleg nem úgy értelmezi ezt az ő fajtája, mint az enyém. Talán, még a sötétháború előtt lett volna esélye, hogy a bizalmamba férkőzzön, de az udvar lépései messze sodorták. Messze, egy olyan világba, egy olyan sors felé, ahol nem keresztezhetjük egymás útjait.

Szorosan összepréselt ajkakkal hallgatom. Még van mersze az irányunkba bizalmatlannak lenni? - A szándékunk a béke. Viszont meg kell értened bizalmatlanságunkat irányotokba, hiszen nehéz helyzet jelenleg a miénk. - A tiéd, s az enyém, valamint fajunk érdekei is ütköznek. Milyen szép, egy könyvben biztosan könnyfakasztó történetet lehetne csavarni köré, ez viszont a valóság. Kegyetlen és rideg, mindenütt bizalmatlan pillantásokkal és végletekig feszült húrokkal teli.

- Bíztunk benne, hogy az ő érdekeit is szolgálja mindez. - Kíváncsi, ámbár érezhetően óvatos tekintettel pillantok végig a mellette felsorakozott tündéreken. Valószínűleg mind képzett katonák, talán meg kellett volna ijednem tőlük, de valami tisztességtelen módon bíztam benne, hogy meg fog védeni. Legszívesebben felpofoznám saját magamat, de legalább megfordulnék és rögvest visszatérnék Idrisbe, hogy mindezt elfelejthessem, ám ez a kötelességem. Ezért pedig szembe kell néznem a saját gyengeségeimmel.

Legszívesebben tennék hátra egy lépést, még ha nincs is közvetlen mellettem, már innét bűzlik a hátsószándék a szavaiból. Talán nem is csak én érzem, a többiek halkan, ám mégis kifejezik ellenvetésüket. Nekem sem tetszik az ötlet, hogy mindössze ő rá bízzam magamat. - Adj egy percet, hogy ezt megvitathassuk... - S bár eddig álltam a tekintetét, most egy mély sóhaj kíséretében hunyom le a szememet, és ezzel hátat is fordítok neki, hogy a többiekkel még pár métert odébb menjünk és elkezdjük megvitatni, hogy mitévők legyünk.

Veszélyes játék volt, mégis engedtem, hogy a megnyugvás lusta hullámokban öntse el a gondolataim, s még ha csak egy pillanatig is, de átadtam neki az irányítást az elmém felett. Egy dolog tudni, hogy életben van, egy egészen másik megbizonyosodni róla, s ez utóbbi akaratlanul hajszolja bármelyik vágyódó szívet a megkönnyebbülés igen veszélyes csapdájába. Akkor és ott, a torkomnak szegezett fegyvert is szótlan tűrtem volna tőle, ám Mabel, eszes kis nephilim lévén nem adta meg nekem azt a figyelmet, amire oly’ nagyon vágytam. A nevem fagyos üdvözlésként gördülvén le az ajkairól, élesebb fegyvernek bizonyult bármely pengénél, azt követő hűvös szavai mögött búvó színjáték pedig minden küzdelmem ellenére keserű mosoly ívét festették az arcomra.
- Legyetek üdvözölve a tündérek udvarában, ifjú árnyvadászok. – biccentek feléjük, míg tekintetem lustán fut végig a fiatal, ám végletekig elszánt arcokon, mielőtt ismét megállapodna minden figyelmem egyetlen bitorlóján, hogy szavaim téveszthetetlenül a tudtára adják, nem kívánok részt venni az hazug kis játékában, s úgy tenni, mintha nem jelentene többet számomra egyszerű, feláldozható katonánál. – Aligha van nagyobb bók, mint mikor ti, halandók az értékes időtökkel adóztok a királynőm felé, igazán nemes gesztus. Ugyanakkor, kedvesem, bizonyára te is belátod, túlontúl sokan vagytok ahhoz, hogy jelenléteteket tárgyalásnak nevezhessük. Habár fegyverrel indulni a békéért olyas’ fajtátokra jellemző önkéntelen, ám botor ostobaság, amit aligha róhatok fel, most mégis arra kérlek, mondj ellent a természetednek és bízz a szavamban, a segítségem most a te érdekeidet szolgálja.
A cseppet sem jókedvű mosolyom helyét semmitmondó kifejezés váltja, az arcvonásaim teljesen olvashatatlanok maradnak, és, leszámítva azt az egyetlen, szándékosan hangsúlyozott, gyengéd „kedvesem” kifejezést, a hangom is érzelmektől mentes marad. Nem áll ugyan szándékomban óhaja szerint cselekedvén, tudomást sem venni korábbra visszanyúló ismeretségünkről, ellenben tagadhatatlanul foglalkoztat, hogy saját maga, avagy az emberei elől kívánja-e elrejteni a kapcsolatunk kellemetlen tényét, és a megfejtés reményében készségesen igyekszem nem pattanásig feszíteni a türelme húrjait.
- Természetesen nem, te sem hihetted igazán, hogy így tesz. – hangom az övével ellentétben csendes könnyedséggel úszik az este sötétjében, bárki más számára talán még jóleső megnyugvást is hozna, de rá se kellene néznem Mabelre, hogy tudjam, részéről hasztalannak bizonyul minden efféle trükk. A tekintetem persze így sem szakítom el az arcáról, csak a szemem sarkából érzékelem, ahogy az embereim feszülten lendülnek, mikor a kedvenc árnyvadászom felém lép. Valahol a fülem mellett egy idegre feszített nyílvessző pendül halkan, mire a jobbom sebesen lendül a levegőbe, szótlan jelezve a körülöttem sorakozó katonáknak, hogy eresszék le a fegyvereiket. Kételkedő pillantások sokasága fúródik a tarkómba, szinte perzsel a nekem szegeződő megannyi hitetlen szempár, ám egyik sem mer ellenszegülni a parancsnak, így mielőtt még kivívnák a szemben sorakozó harcosok támadását, engedelmesen húzódnak visszább.
- Egyelőre nem fűzi érdeke ahhoz, hogy fontolóra vegye a kéréseiteket, de semmi akadálya, hogy megpróbáld meggyőzni az ellenkezőjéről, ha úgy kívánod.
Most rajtam a sor, hogy tegyek felé egy óvatos lépést, kellően lassan ahhoz, hogy se Ő, sem pedig a társai ne érezzék fenyegetőnek a mozdulatot. Nem merészkedek túl közel, pusztán annyira, hogy a cselekedeteim némán alátámasszák a mondandóm mögött búvó egyértelmű utalást arra vonatkozóan, hogy a szívesen látott látogatók száma igencsak korlátozott, ez a játék innentől csak közte és köztem zajlik.
- Mindezt holnap reggel meg is teheted, most már túl késő van ahhoz, hogy önös érdekeitek okán zargassátok. Addig is, kérlek, légy vendégem, ami pedig a társaidat illeti… - alig észrevehető, megvető fintorral pillantok végig a társaság többi részén újfent, most sem fecsérelve több időt rájuk néhány pillanatnál. – Mindkettőnk érdekeit tekintve továbbra is a legjobb lenne, ha az intézetetek biztonságában töltenék, de nem igazán lenne etikus részemről arra kérni, hogy egyedül maradj, míg mögöttem ennyi ember sorakozik, igaz? Válassz hát egy embert, kinek irányában a bizalmad töretlen, amennyiben úgy gondolod, szükséged van a társaságára. A döntés a tiéd.

Hűvös szelek járnak, a hideg erősen a bőrünk alá kúszik, s szinte érezzük, amint utat tör magának, látjuk a lelki szemeink előtt, amint véres csíkok kúsznak végig karjainkon. Tekintetünk mégis rezzenéstelen, egyenest meredünk az átjáróra, ahol már a tündérkirálynő küldöttsége vár. Érezhetően hasonlatos a viszony a két csoport között, a feszültséget még ilyen távolságból is harapni lehet. Szinte már reménytelennek hat, hogy itt bármi békéről, vagy túsz egyezményről lehessen szó, de ennyitől még nem adom fel. Nincs az az isten, hogy a kapuból visszaforduljak.

Az ismerős szempáréba fúrom saját tekintetemet. Se jóindulat, se kedvesség, semmi előzékenység. - Uldreiyn... - Lassan, igyekezve a lehető legkevesebb megvetést visszhangoztatva kiejteni a nevét. Gyorsan biccentek, felesleges lenne, s nem mellesleg kényelmetlen számomra, ha idegeneknél akár csak egy hajszállal is többnek tűnnénk. - A nevem Mabel Amboise, mint a Klávé-tagjai, az összes árnyvadász nevében érkeztünk, hogy a tavasz udvar királynőjével tárgyalhassunk. - A többi tündérre emelem a tekintetemet, csak könnyedén tova csúszva felette.

Bármit is mondott ezelőtt, bármilyen kapcsolat is fűzhetne hozzá, azzal, hogy a háború alatt a tündérkirálynő oldalát fogta, teljesen elvágta magát. Nem is várok magyarázatot, jól tudom, a jelenlegi helyzet rá a legtökéletesebb bizonyíték: mi mások vagyunk. Más században, más helyzetbe születtünk. Lehetetlenség áthidalni egy ekkora szakadékot, arról nem is beszélve, hogy árnyvadász vagyok. Priya lehet tündér volt, lehet, hogy egyszer megesett az a szerencsétlen eset, hogy az őseim eltévelyedtek, de ma már más világot élünk.

Csend követte szavaimat, gyanúsan, elégedetlenül mértek fel minket. Egyedül Uldreiyn tekintete maradt olvashatatlan, mintha csak előre tudná, hogy mi is fog következni. - A királynő nem gondolta meg magát, igaz? - A hangom határozott, szinte csattan, élesen visszhangzik az este sötétjében. Ökölbe szorul a kezem, egy lépést teszek előre, jelezvén, hogy nem tűrök ellenvetést, most azonnal választ várok. Ezúttal már viszont egyenest Uldreiynre emelem a tekintetemet. Ő tudni fogja, hiszen mi másért lenne itt, ha nem maga a királynő küldte volna. Meliorn halála után talán ő lett az utódja...