Szótlanul ízlelem a kifejezést; földi dimenzió, és ennek köszönhetően csak lassan ingatom meg a fejemet a feltett kérdésre válaszként. - Fennmaradásotok és létezésetek elég ahhoz, hogy a kedvemre tegyen, tündéredet pedig a megbeszélésünk végeztével sétára invitálom a birodalmadban. – a tárgyalásunkat pedig nem kívánom elnyújtani. Most, hogy újra önmagam vagyok, lesz még lehetőségünk, hogy egy évezredet bepótoljunk és szükségesnek is tűnik, főleg annak tekintetében, amelyet hallok tőle. Fagyos, élettelenséggel átszőtt energiáim rezzenéstelenséggel lengnek körül továbbra is, noha a kedvemet nem éppen íveli felfelé az utóbbi – ki tudja mennyi – idők történéséinek rövid felvázolása.
- ...és miként döntöttél; mikor fog eljönni az a nap? Vagy tán odázod még a dolgot? Ha odázod, meddig még? Egyenes választ adj, kímélj meg attól, hogyha majd eljön az ideje. Látnod, tudnod kell mostanra, hogy mikor van itt az ideje, főleg, ha ennyire nagy a baj. – nem tetszik, határozottan nem tetszik, hogy a kihalás árnyéka vetül rájuk, hogy ez aggasztja a leginkább. A kezdetektől a legfontosabbak voltak a számomra, a legnagyobb becsben tartottak és a leginkább büszkeséget keltők mellkasom mélyén.
- Nem engedhetem és te sem, hogy megszűnjetek létezni, eleve idáig sem kellett volna, hogy fajuljon a helyzet és az a te felelősséged kedvesem, hogy megtörtént. – nem emelem meg a hangomat. A mellébeszélés sosem volt a kenyerem, nem véletlenül teremtettem őket is úgy, hogy ez ne legyen erényük.
Lusta, ravasz mosoly ül meg ajkaim szegletében a válaszát hallva. - Halálosabban tekintesz erre az egész helyzetre, mint maga a Halál. Nem hiába vagy az egyik kedvenc gyermekem. – kifejezetten szórakoztat a maga módján, hogy ilyen szemlélettel áll mindahhoz, amelyről most szó esett.
- Elég mára ebből, később visszatérünk még rá. Most kellemesebb történetre vágyom. Mesélj nekem a számodra legkedvesebbről. – az pedig, hogy ez személyt vagy más egyebet takar, teljesen rábízom. Ezer évet hagytam ki, ezer évig voltam távol, így tulajdonképpen minden történet újdonsággal bír a számomra, ami az elmúlt tíz évszázadot foglalja magába vele kapcsolatban.

A nevét nem soká ízlelgetem a megkérdezettnek, reá vetett pillantásom pedig elegendő volt ahhoz, hogy pontosan tudjam miféle kérdés fogja követni a megválaszoltat leányom részéről általam. Mielőtt azonban hozzá fordulnék előbb beszélgető partnerem birtokolhatja magának metsző-kék szempárom jegességét.
- Tudod mellőzni egy napra az udvarodból? – az okát megtartom magamnak és noha udvarias kérdésként kínálom fel az elhangzottat, valójában a lehetséges válaszlehetőségeknek nem sok lehetőséget hagyok. Az a nap, huszonnégy óra kell nekem, és teremtéseim legfőbb ékkövei nem mondhatnak nemet. ...legalábbis nem következmények nélkül. Az illem azonban úgy követeli meg, hogy kérdezzek, mielőtt a szóban forgó felé fordulnék a csészényi, melengető ital felett.
- Aerwyn, hajlandó vagy egy napot nekem szentelni az életedből kívánalmaim szerint? – illetem a szóban forgót a kérdéssel, megkésve emelve rá fagyos pillantásomat. Vonásaimról nincs mit leolvasni egyelőre, azonban addig nem vagyok hajlandó tovább menni, amíg nem kapok választ a megkérdezettől.
A folytatást azonban a szükségesnél nem fogom jobban vissza. Válaszára több, mint kíváncsi vagyok, ezért rezzenéstelen vonásokkal teszem fel újabb érdeklődő kérdésemet, hiába nem vagyok túlságosan elragadtatva attól, hogy egyáltalán meg kell formáljam ezeket a szavakat ezen sorrendben, ahogy kiejtem őket pengevékonnyá préselődött ajkaim között.
- Egy évezred. – jegyzem meg ridegen a forró tea felett a válaszát hallva és ilyetén téren válasszal is szolgálva, megelőlegezvén az igazán  meg nem fogalmazott kérdésre a választ. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, élvezhettük a másik társaságát és noha nem voltam jelen az életében, a legcsekélyebb mértékig sem vártam volna, hogy képes lesz hagyni idáig fajulni a dolgokat.
Lassacskán rázom meg világos szálakkal borított üstökömet.  - Miért nem léptél közbe előbb? – teszem le a csészét az alátéttel együtt a kis asztalkára, mely találkozóhelyünk kiegészítőjeként szobrozik mellettem. Hogy helytelenítem-e a dolgot? Kétségtelen. Hogy ítélkezem-e felette? Még kétséges. Hogy elítélem-e, amiért engedte mindezt megtörténni? Aligha.
Szórakoztatónak tűnhetnek számomra a szavai a válasza alapján. Ajkaim megremegnek, de mikor metsző tekintetem újra magának birtokolja, tudhatja, érezheti zsigereiben, hogy mennyire nem vagyok jelen pillanatban a humoromnál.
- Úgy véled, hogy a HALÁL csak nyílt támadással képes elvenni az élet ajándékát? Ezzel pedig káoszt szülne…? Hát ennyire lebecsültél engem egyetlen évezred alatt, gyermekem?! – billentem oldalra a fejemet, ahogy végigmérem őt. Félre értés ne essék, a kedélyes válaszolgatás mellett az energiáim teljesen megváltoznak, sötétséget hozva ezáltal a birodalmába, fojtogató, vészterhes energiákat, amelyek éledezve vibrálnak köröttem, bele-belemarva a közelben lévőekbe.

Hűség. Olyan jegy, részlet, tulajdonság, jellemvonás – mindegy minek nevezzük –, amely nem múlik el csakúgy, nem nyomtalanul, nem visszafejthetetlenül és főleg nem örökre… Tudom, érzem abból, ahogy rám pillant, ahogy a mellkasa ketrecében hevesebben válik dobogóvá a vért pumpáló, hogy rám pillant, amiképpen tekintetének végtelen odaadása fogad. Tudtam, hogy rá számíthatok, hogy számára a visszatérésem kellő mértékű és fogadtatású lesz, ebben pedig nem hagy megcsalatkoznom.
Mélyen szívom be az illatát, amit sohasem voltam képes semmihez hasonlítani. A halandók többsége trágyadombbal összetéveszthető bűzt áraszt magából, az angyalok savanyú bukéval rendelkeznek, teremtményeim többsége viszont hordozza az üde másság színfoltjának kedvező vonulatát. A tündérek azonban… Ők egészen mások. Semmihez sem hasonlíthatóak a maguk tökéletlen tökéletességében, alkotásaim koronáit testesítve meg. Vagy annál is többet…
A hajába kerülő rózsán, ajándékom csekélységén egy darabig elidőzik, hideg pillantásom metsző éle, mielőtt ismételten a szempárjához találnék vissza. A teával kapcsolatban bólintok egyet, majd a mutatott és felkínált ülőalkalmatosságon foglalok helyet, az időközben érkező, általam kért forróitalt pedig hezitálás nélkül fogadom el, megszemlélve az azt felszolgáló szőke kis tündért. Mi a neve ennek a példánynak? - érdeklődök a gőzölgő nedűt lötyögtetve meg a csészében, egyértelműen a kezembe akasztó kilétére utalva, ahogy a lányom felé fordulok. A vonásai még mindig pontosan olyan csodálatosak és gyönyörűek, mint amilyenekre emlékeztem. Ilyenkor kifejezetten üdvös, hogy az idő vasfoga nem mindenen hagy nyomot, ahogy az évszázadok leperegnek az idő végtelen tengerének kusza egyvelegében. Megingatom a fejem, mert véleményem szerint nincs mit megköszönjön egyáltalán. Az orcáira szaladó pír azonban nem kerüli el sas élénkségű figyelmemet. Közbe azonban nem szólok. Választ várok helyette a kérdésemre és ha valamit, azt biztosan tudom, hogy az igazság megcsavarása mellett sem lesz képes hazudni nekem.
A magyarázatot ide-oda, kedvtelve ingatott fejjel hallgatom, ízlelem meg, olykor belekortyolva a hosszú ujjaim által közrefogott teáscsészébe. Ahogy befejezi a beszámolót, úgy nyújtom a kezemben tartottat átvételre az egyik udvaronca által. Tenyerem az arcára simul cirógatva a bőrét, egészen felmelegedve a még előbb tartogatott forró italtól.
- Drága, becses és olyan nagyon drága gyermekem… hogyan hagyhattad? - a kérdés jogos a szemszögemből, hiszen az említettet ennyi alapján még nem tudom beazonosítani és ha később tudom is, akkor sem igazán értem, miként engedhette, hogy a szóban forgó ekkora hatalomra tegyen szert.
- Szeretnéd, hogy elpusztítsam? Az boldoggá tenne édes lányom? - vonom feljebb az egyik szemöldökömet, még mindig a tenyeremben fogva közre arcát.

A portálon átérve megigazítom a zakóm ujját. Vállaimat hátrafeszítve engedem, hogy az anyag makulátlan tökéletességgel a helyére kerüljön rajtam. Nem sietek. Ezer évet voltam távol és még néhány hónapot, amíg tanulmányoznom kellett, mivé lettek az általam létrehozottak. Oh igen és, ahogy hallottam, új szereplők is felbukkantak abban a végeláthatatlan háborúban, amelynek kezdetére már csak nagyon kevesen emlékszünk, mi, akik ott voltunk.
Hosszú ujjaimmal megérintek egy virágot. Ismerem a növényt, lusta mosollyal szemlélem. Mondanám, hogy halálos fajta, de ugyan már… Leszakajtom a szirmos fejet, a hajtás alatta pedig elfeketedve szárad el. Ellenben, ami a kezemben marad, az tovább pompállik, elmúlásának ciklusát akasztom meg, belefagyasztva ezzel létezésének egy adott pillanatába. Abba, amelyben a legtökéletesebb, a legszebb, megkímélve ezáltal az enyészettől. A lányomnak más, mint a tökéletes, nem is jár.
Tudom, hogy tudja; érkezem. Hagyom, hogy erőm, kusza és hűvös energiáim megcsiklandozzák, törődőn és cirógatva a bőrét és lelkét egyaránt és körbeöleljék, már jóval azelőtt, hogy belépnék otthonának falai közé. Akarom, hogy tudja, itt vagyok.
Lustán nyúló, ravaszkás macskamosollyal a képemen érkezem meg elé, hallva a kijelentését. Teljes valómban visszatértem és ezt többé nem óhajtom titokban tartani. Kellett idő ahhoz, hogy felvegyem a lépést egy évezrednyi hátránnyal, de többre már nincs szükségem. Megszagolom a virágot, mélyen szippantva az illatából, amelyet a kezemben tartok, hogy aztán közel lépdelve hozzá tenyerembe fogjam kezét és abba csúsztassam a jelképes ajándékot. Lehajolok, arcára simítom tenyerem és hosszabban lehelem üdvözlő, atyai csókomat ajkainak puha felületére.
- Teljes valómban. - suttogom még a forró pecsét helyére úgy, hogy kifújt lélegzetem szétszóródjon a bőrének felületén.
- Egy teát elfogadok. Hosszasan kell beszélgetnünk, tündérem. - hajolok el tőle, megvárva azt, hogy megmutassa, hol szeretné megejteni. Van mit bepótolnunk, több évszázadnyi.
- Semmit sem veszítettél a szépségedből. - veszem még egyszer szemügyre, ahogy helyet foglalok, ha pedig időközben a kért csészényi is megérkezik, akkor átveszem.
- Mesélj nekem arról, ami a szívedet nyomja, mert azért jöttem vissza, hogy könnyítsek a terheiden. - nézőpont kérdése, hogy mennyire, de hozzátartozik ez is az igazsághoz. Megkeverem a kezemben tartott folyadékot, de egyelőre még nem kóstolok bele.

***