"Hey, brother, there’s an endless road to re-discover."
Lassan, fokozatosan kezdem elveszíteni az irányítást, és először még csak észre sem veszem. Annyira foglalkoztat az, hogy segítsek a hercegnek, hogy megmentsem az életét, bármi áron – ami sajnos már magában egy nyártündér tulajdonság, hisz az ellenudvar lovagjai, még ha hűek is, nem mindig elég elszántak és elkötelezettek még az iránt sem, amiben esetleg valóban hisznek –, hogy nem jövök rá, máris késő lehet, túl sokat fedtem fel a valódi énemből. Pedig alapból nem vagyok egy aranyos, ártatlan kislány, mint sokan közülünk. Azt hiszem, megvan bennem a jóra és a rosszra való hajlam is egyaránt, a fény és a sötétség. Talán éppen emiatt végezhettem olyan hatékonyan ezt a munkát eddig. De mindig is tudtam, hogy elég egy rossz pillanat, egy óvatlan cselekedet. Nem is értem, mi ütött most belém. Azt hihettem, hogy Inialos túl gyenge ahhoz, hogy valóban figyeljen rám, hogy a fájdalom elhomályosítja a gondolkodását, és most, úgy tűnik, éppen az ellenkezője történt. - Én azt... nem is tudom... Nem tudhatom, valójában mi motiválta őket – felelem halkan, kissé zavartan. Kitalálhatnék valami semleges, de jól csengő választ a kérdésére arról, hogy nemes ügy lehet a népünk ereje, fennmaradása érdekében meghalni, a családért, az uralkodónkért, és hasonló, de az itteni tündérek számára, valószínűleg, egyik ok sem elég nemes ahhoz, hogy ha úgy alakul, ne helyezzék saját magukat mindenek elé egy éles helyzetben. Ám sajnos ez a válasz sem volt elég kielégítő, nem elég meggyőző, hisz a herceg végül nekem szegezi azt a kérdést, amitől egy magam fajta itt a leginkább tarthat, és a leginkább elkerülni igyekszik. Érzem, hogy elsápadok egy kicsit, aztán megköszörülöm a torkom, és már kattog is az agyam azon, hogyan evickélhetnék ki ebből a szorítóból. A Tavaszból származni magában talán nem akkora bűn, és nem okvetlenül jelenti azt, hogy egy kém vagyok, aki a Tél Birodalma ellen áskálódik a királynő nevében. De mindig igazat mondani, ugyanakkor elfedni a valóságot egyáltalán nem egyszerű feladat. - Édesanyám onnan származik, apám, azt rebesgetik, a Télből, bár sosem volt alkalmam erről személyesen kérdezni, én magam pedig sokfelé éltem már – válaszolom aztán őszintén, mégis kissé kitérően, de összeszedetten. Amint én is kicsit faggatózni kezdek Inialos családi hátteréről, talán először látok egy-két valódi érzelmet átsuhanni a tekintetében. Nem is tudom, gúny, megvetés, némi nosztalgia... a szavai pedig hasonló árnyalatokat vesznek, amikor megszólal. - Ez... elég keserűen hangzik. - Szalad ki a számon őszintén a véleményem. Mondhattam volna azt is, hogy magányosan, és ebben még nekem is van bőven tapasztalatom. Mióta elveszítettem a családomat, senkit sem tudtam elég közel engedni magamhoz, jobban érdekelt a bosszú, illetve az igazság kiderítése, majd később a királynő felé érzett hűségembe kapaszkodva küzdöttem át magamat a hétköznapokon. Bár mindaz, amit most a hercegtől hallok az Ellenduvart – melyben egyébként is sok az álnokság és az ármánykodás –, még sötétebb helynek festi le. Amint úgy látom, Inialos kezd új erőre kapni, kissé hátrébb húzódom, még mindig a térdemre ereszkedve mellette, majd a vértől és gyógynövényektől maszatos kezemet a nadrágomba törlöm, és kézfejemmel elsimítok egy-két ezüstös kósza tincset az arcomból. Az iménti harc és az ágak között rejtőzés során, észre sem vettem, kissé kibomlott az általában szoros fonatokba rendezett hajam.
Blood makes you related, loyality makes you Family
Ígérete hallatán leheletnyi ráncok jelennek meg a homlokom sima felszínén, amelyek könnyedén lehetnének a fájdalom számlájára is írandóak. Ellenére annak, jól ismerem angyalok bűvölte nyelvünk korlátait, sem tudom elhinni, valóban rendbe fogok jönni. Nem vészmadárkodás ez vagy a harc feladása, puszta kétkedés, mely szinte már egyé olvadt a jellememmel az évszázadok során. Végtére is, ő hihet a gyógyulásomban, ekképpen nem is volna ferdítés, mi alágördült az ajkairól, viszont egyszerűen képtelen vagyok bizalmat fektetni belé és a képességeibe. Ellentündérek vagyunk, nem jótékony segítők, kik ott vannak mindig, ha baj van. Vagyis ott vagyunk, többnyire a problémák forrásaiként és okozóiként, ellenlábasokként, akik még a sánta féllábúakat is örvendve gáncsolják ki… Az önzetlen és jóakaró attitűd belőlünk minden formájában hiányzik, szóval egészen különös ez a meghitt nyugalom, ami a szavaiból árad. Talán azért, mert cseppet sem hangzik megjátszottnak és hamisnak. Nem kérdőjelezem meg mindenesetre, hanem csendben - már amennyire feszített légvételeimtől telik - figyelem elbeszélését a fivéreiről. - Miféle nemes célban hittek? Mit nevezünk egyáltalán nemesnek? - pillantok rá félig eresztett szemhéjaim alól, kíváncsian várva feleletét a kérdéseimre. Valóban érdekel, hogyan látják a világot a nemes tündéreket szolgálók, mennyire hisznek a felettük uralkodók elveiben, amelyek Atyám esetében soha nem lehetnének a „nemes” jelzővel billogozhatóak. Az vajmi magasztos, tiszta célt foglal magában, de lehet itt bármi tiszta, az Ellenudvar vérben ázott földjein? A karomat érintő gyöngéd szorítása váratlanul ér, mégis jóleső érzésekkel tölt meg. Hazugság volna azt állítani, hogy felénk az érintések nem olyan maguktól értetődőek, mint a Tavasz birodalmában, ám lényegesen kevesebb alkalom nyílik a közvetlenségre szigorú szabályaink, és az egymástól való tartózkodásaink okán. - Te más vagy, mint a többiek - állapítom meg némi töprengés után, érezve, ahogyan kezd visszaszállni belém az erő. - Olyasféle, ki jobban illene az örök nyár zöldellő mezőire, akinek bájos orcáján nem a tél rideg fényeinek kellene játszania, hanem az aranyló napsugaraknak. A Tavasz birodalmából származol, jól mondom? - teszem fel a kérdést, amelyre a felelete nem befolyásolna sokat az egyébként sem létező bizalmamon. De nem is ítélkeznék, anyám is onnét származott, amiért temérdek támadás és lekezelés érte, hiába szolgálta hűen a Királyt, s adott neki utódot. Kíváncsiskodása hallatán lesajnáló mosoly kanyarodik az ajkaimra, s bár annyira még nem vagyok jól, hogy egyenesen nevessek is, ezúttal helyénvalónak tűnne ilyen módon lereagálni a feltevést, talán nem voltunk mindig ilyenek a fivéreimmel. Egymás háta mögött áskálódó, vérre és hatalomra szomjazó mihasznák, akik a másikat eltaposva igyekszenek a Király árnyékába érni. Valahogy mégis eszembe jut Andalas és Eiran, a távoli gyermekkorunk, amit még nem piszkított be az árulás és a halál súlyos terhe. - Volt két testvérem, akikkel gyermekként közel álltunk. Aztán az egyik a torkomat fojtogatta egy éjjelen, miután végzett a másikkal, tehát úgy vélem... hogy igen, mindig ellenséges volt a viszonyunk, legfeljebb… A testvériség mézédes álarca mögé rejtettük valós gondolatainkat - magyarázom halkan, olykor-olykor tartva némi levegővételnyi szünetet is. Magam sem tudom, miért beszélek ily’ könnyelműen az életem leginkább rejtegetett időszakairól, tán a gyógyfüvekben van valami, ami lesegíti a szavakat a nyelvemről.
"Hey, brother, there’s an endless road to re-discover."
Csak amikor a herceg kijelenti, hogy egyik irányba sem érzi lehetségesnek a továbbhaladást, akkor ébredek rá, hogy a sérülése talán súlyosabb, mint aminek kinéz. Látszólag viszonylag elég jól elkerülte a szívét a nyíl, de nem kizárt, hogy eltalált egy eret, ami miatt jobban vérzik, vagy hogy megsérült máshol is, amit eddig nem is vettem észre. Most először kicsit valóban kicsit aggódni kezdek miatta, de igyekszem magabiztosan állni a helyzethez, és nem csak az ellenség levadászását illetően, hanem a saját gyógyító képességem tekintetében is. Ha nem is sok, de van ebben is tapasztalatom már. Szükségszerű volt, hogy kitanuljam az alapokat, úgy egy-egy seb ellátásáról, mint a gyakrabban használt, ismertebb mérgekkel szemben használt ellenszerekről is. Ez pedig most kiváltképp jól jön, hisz nem csak megmenthetem egy tündértársamat – még ha az ellenség közül való is –, hanem talán a helyemet is bebiztosíthatom az Ellenudvarban, és bizonyíthatom nekik a rátermettségemet, amire már hosszú ideje várok. Inialos sajnos már elég rossz állapotban van, amikor a varázslatot követve visszatérek a fák közé, és őszintén szólva nem szívesen hagyom magára, de nincs más választásom. Bíznom kell abban, hogy elég erős, és kitart, amíg megérkezem az ellenszerrel, és az hatni kezd. Mivel a nyíl nem hatolt keresztül a férfi vállán, hanem a csontjába fúródott, nem törhetem ketté, hogy hátul hozzám ki belőle. Nem létezik jobb megoldás, visszafelé kell kijuttatnom, ami tovább roncsolja a szöveteket. Emiatt és a méreg miatt is sietnem kell aztán a seb ellátásával, és mire ez megtörténik, néha kissé már meg-megremeg a kezem is az idegességtől, de továbbra is magabiztos tekintettel meredek előre. - Kész van. Rendbe jön, uram – állapítom meg végül halk, megnyugtatónak szánt hangon, a fájdalomtól nekem vágott szavakra pedig, úgy vélem, nem vár igazán választ. Látom meggyötört tekintetén, hogy a gyógymód valóban csak lassan fejti ki a hatását. Valószínűleg a fivéreimről is azért kérdez, mert el szeretné terelni a figyelmét, de sikerül egy kicsit az elevenembe találnia, mert jelen pillanatban nem álltam arra készen, hogy a családomról beszéljek. Róluk mesélnem egyébként sem könnyű. Szemeimből szomorúság árad, de csak egy pillanat, és összeszedem a gondolataimat. - Bátor tündérek voltak, bár időnként kissé meggondolatlanok, de igazán hittek abban, hogy egy nemes célért harcolnak, a királyukért harcolnak. - Egy másik királyért, atyjukért, de épp olyan könnyedén és gyakorlottan hallgatom el ezt az információt, amilyen gördülékenyen osztok meg féligazságokat is rég elvesztett bátyáimról. Míg én beszélek, Inialos továbbra is némán gyötrődik mellettem, és igazán szeretnék többet tenni érte, de jelen helyzetben nincs több használható eszköz az eszköztáramban, csak az idő. Önkéntelenül történik, talán a családomról nosztalgiázás miatt, vagy a herceg miatt érzett tehetetlenségem okán kerül előtérbe az érzékenyebb oldalam, de megfogom a felém eső karját, és gyengéden megszorítom, mint egy biztatásként, hogy erőt meríthessen belőlem. - Emlékszem, hogy milyen vidám természetük volt, szerettek tréfálkozni, gyakran velem is, de sosem bántam – mosolyodom el. - Felségem és a testvérei mindig ilyen ellenséges viszonyban voltak? - Fordítom aztán vissza a kérdést a herceg felé, mert mostanra talán már van elég ereje a beszédhez is.
Blood makes you related, loyality makes you Family
Elaine… Gondolatvilágomban ízlelgetem a dallamosan csengő nevet, kutatok valami kapaszkodó után számtalan emlékem között, azonban cseppet sem hangzik ismerősnek a számomra. Kicsivel több, mint kétszáz évem alatt megadatott a lehetőség arra, hogy az udvartartás zömét a tudatomba véssem, arról nem is beszélve, milyen nagy jelentőséggel bírnak számunkra a nevek, ám az övé közelről sem rémlik. Tekintve, hogy bízom az elmémben és a képességeimben, egyetlen magyarázat maradt hátra, méghozzá az, hogy egészen friss még az Ellenudvarban. Ez rögvest meg is pecsételhetné bizalmatlanságomat az irányába, csakhogy hazugság volna erre fogni azt, amelynek ellentettje legfeljebb gyermekkoromban létezett a maga idilli formájában bennem. Az édesanyám volt az egyetlen, akibe képes voltam kételyek nélkül bizalmat fektetni egykoron, az ő eltűnése óta viszont senkit nem illettem meg ezzel a keggyel. Nem azért, mert olyannyira rettegném a csalódást, ennyi fivérem mellett már időtlen idők óta hozzászoktam az érzethez, ellenben gyengeségnek tartom a másokra való támaszkodást, a bizonytalanság kinyilatkoztatásának a tanácsok iránt történő sóvárgást. Félreértés ne essék, meghallgatom az arra érdemeseket, felhasználom azokat, akiket szükséges, de soha nem helyezném egyetlen teremtmény kezébe sem a sorsomat feltétel nélkül. - Sem az Udvar, sem a célhelyünk nincs megfelelő közelségben - állapítom meg a nyilvánvalót, persze nem hibáztathatom a feltételezésért, miszerint képes lennék egyik vagy másik irányba bármiféle távot megtenni. Megmaradt önbecsülésemből és büszkeségemből táplálkozva talpon maradok, ameddig lehetséges, elűzöm ábrázatomról a kínok keserű nyomait is, pedig egyre inkább úgy érzem, mintha lángra óhajtanának kapni az ereim. - Remek, akkor nem szükséges meghalnom - sóhajtok fel tárgyilagosan, mielőtt megadnám magamat az egyre vadabb imbolygásnak, és térdre kényszerülnék a jeges hóban. Biztos támasztékként szolgáló keze az egyedüli, ami megakadályoz abban, hogy oldalra fordulva eldőljek, így hát, amikor feltápászkodik mellőlem, meg is ragadom az alkalmat a kecses elterülésre. Szerencsére az ép oldalamra sikeredik esnem, onnét pedig a hátamra egyengetem magamat, csupán azért, hogy a mellettem nyugvó árulók képe helyett inkább az egymásba kapaszkodó faágak között derengő fehérséget csodálhassam. Jóleső a fagyott nedvesség ölelésében feküdni, az ismerős közeg békességet csempész a lelkembe, míg hűvös valója csillapítja a bőröm izzását, ahogy lassacskán átitatja a köpenyem s az alatta megbúvó ruházatom könnyed anyagát. Szinte meg is feledkezem a külvilágról, fürdőzöm helyette a tél érintéseiben, amint kósza hópihék hullnak arcbőröm sima felszínére, majd olvadnak szét rajta, s gyönyörködöm a távolban süvítő sikolyokban, melyek kellemes didergéssel töltik meg a bensőmet. Aztán hirtelen minden kitisztul, miként éles fájdalom hasít a vállamba. El kell telnie néhány másodpercnek, mire rádöbbenek, hogy a nyíl hagyta el a testemet a lehető legszerencsétlenebb módon. Ziháló légvételeim felett képtelen vagyok uralmat gyakorolni, arra viszont szerzek erőt, hogy lenézhessek a tátongó lyukra a vállamon. Alapvetően sem hagy szép nyomokat egy nyílvessző, azonban visszafelé kihúzni még több kárral jár, mint haszonnal. Bőségesen előtörekedő vérem pontosan erről kívánja tanúbizonyságát adni, nekem pedig el kell gondolkodnom azon, valóban értő kezek közé kerültem-e. - Ha meg kívánsz ölni, azt tehetnéd kínzás nélkül is - szűröm a fogaim között, majd hátravetem a fejemet a hóban, és összeszorítom a szemeimet. Kíváncsi volnék, hasonló szituációban kinek, miféle gondolatok suhannának át az elméjében. Sokan bizonyára a végletekig káromolnák a támadóikat, mások talán a fájdalomból nyernének erőt a bosszúszomjukhoz, s biztos akadnának olyanok is, akik a kétségbeesés és a félelem tengerén lavírozva várnák a megváltó halált. Nekem azon felül, hogy mások reakcióit vessem sorra, nem ölt formát a tudatomban semmi különleges. Valóban ennyire üres volnék? - Mesélj a fivéreidről… Kik voltak? - kérdezem halkan, egyre simuló vonásokkal, ahogyan kezd csillapodni a testemet ostromló, égető hőség. Még nem tökéletes, s a lüktető fájdalom sem szűnik a vállamban, éppen ezért szeretném terelni a figyelmemet effajta jelentéktelennek ható beszélgetéssel.
"Hey, brother, there’s an endless road to re-discover."
Ahogy Inialos kérte, levadásztam az íjászt. Tettem ezt, mintha semmiség lenne életet elvenni, akár tündér volt, akár ellenség, akár barát... Rég megtanultam ebből a munkából kihagyni az érzéseket, és csak a józan észre hallgatni. Másképpen se lovag, se kém nem lehetnék. Talán semmi sem lennék, csak egy elveszett kislány, egy szegény árva a királynő udvarában, aki a régi, megkopott koronájával játszik, és siratja a múltat. Ennél én több akartam lenni, elérni valamit, önerőből, megmutatni világnak, és talán leginkább magamnak, hogy erős vagyok, hogy bár elvették tőlem a családomat, és semmi sem maradt már a régi jogaimból, én önerőből és képes vagyok meglenni, és ha eljön az idő, igazságot szolgáltatni. Ugyanezek az erős elhatározások segítenek abban is, hogy szó nélkül kövessem egy idegen uralkodó, vagy annak utódjai parancsait ellenséges földön. Félredobom a kezemben tartott fegyvereket, és engedelmesen adom át a hercegnem a saját kardomat. Engedelmesen, bár nem minden ellenérzés nélkül. Nem szeretek fegyvertelen lenni, annak ellenére sem, hogy itt már nincs kivel harcolnom. A másik két áruló magatehetetlenül fekszik a fűben, várva a soruk, hogy bevégezzék földi pályafutásukat. Inialos közömbös hangon rója rájuk a tetteikért járó büntetést, majd be is végzi azt. Elnézem őt, ahogy egész lényéből süt az érzéketlenség, és eltűnődöm, vajon az eddigi tapasztalatok tették ilyenné, a közte és a testvérei között dúló állandó viszálykodást, hogy már a szeme sem rebben, amikor árulókat végez ki? Vagy ez valóban az Ellenudvarra jellemző tulajdonság lenne? És vajon én is ilyen közönyösen hathatok kívülről, amikor eleget teszek a rám szabott feladatoknak? Mindeddig konyhai munkát végeztem, egy feltörekvő cseléd vagyok, legalábbis az itteniek szemében... talán több viszolygást kellene mutatnom? - Elaine vagyok, uram – válaszolom meg a kérdését. Errefelé nem szokásom megosztani a többi tündérrel a másik nevemet, amelyet a születésemkor kaptam, mert árulkodó lehet, és különben sincs rá szükség. - Ha mégis szeretné folytatni a küldetését, én ismerek egy másik utat, amelyet kevesek használnak, de természetesen vissza is kísérhetem a kastélyba, ha ez az óhaja – hajtok fejet, majd valamivel közelebb megyek, amikor végre hajlandó rám bízni a sebét. - A fivéreim is harcosok voltak – amellett, hogy hercegek - , értek az efféle sérülésekhez is. - A kettő igazából nem függ össze, de az igazat nem mondhatom el, hazudni viszont nem tudok. Az információk elhallgatása, és a szavak kicsavarása nem okoz gondot a fajtánknak sem. Utánakapnék, amikor összerogy előttem, de megtartani már nincs esélyem, így mellé térdelek. - Tartson ki, uram! - Az ép vállánál fogva támasztom meg, miközben tündérmágiát alkalmazva kérem a természetet, hogy adjon némi támpontot, milyen méreggel van dolgom, és mit is kezdhetek vele itt helyben. - Egy pillanat, és itt vagyok. - Mondom aztán. Követnem kell a varázslat adta megérzéseimet, és a fák között olyan növényt találni, ami ellenszerként szolgálhat. Szerencsére mindez nem tart sokáig, és a markomban egy öreg fa oldalán sarjadó mohával térek vissza. Összemorzsolom ujjaim között a növényt, és ismét a mágiámhoz nyúlva teszem azt használhatóvá, majd helyezem el a seben, miután nyilat eltávolítottam belőle. - Ez segít csökkenteni a vérzést, és hatástalanítani a mérget, de adnia kell neki egy kis időt – mondom végül.
Blood makes you related, loyality makes you Family
A fehérszőke tincsekkel megáldott harcos nő határozott bólintással engedelmeskedik az utasításomnak, bár kimondott elégedettséget nem generál bennem a probléma megoldásának visszakozásoktól mentes valója. Az Ellenudvar nem az a hely, ahol a leggyengébb óráinkban mások óvó pátyolgatására számíthatunk; ahhoz, hogy túléljük, egyáltalában véve nem szabad esendőséget mutatnunk. Mégis, hiába szegődött a lány a kíséretem tagjául, és mutatta meg rátermettségét a támadóim lefegyverzésével, pusztán a neméből kifolyólag tartottam némi anyai ösztöntől, amelynek okán talán még a parancsommal is szembeszegült volna. Mindenesetre kellemesen csalódtam, nem úgy, mint az út túloldalán heverésző mihasznákban, akik vélhetően a Fivérem legjobb ütőkártyái voltak. Továbbra is balommal támogatva a sérülésemet, hátamat pedig a fatörzsnek támasztva, mély sóhajt engedek előpuhatolózni az ajkaim közül. Eltűnődötten figyelem, amint a tüdőmben felmelegedett levegő ködfátyolos pamacsként terjeszkedik a tér minden irányába, addig-addig nyújtózva, míg ismét egyé nem válik a környezetével. Valahol azért szánom a testvéreimet… Ezt a sok, ostoba fattyát a Királynak, akik nem látnak tovább a hatalom iránti kiapaszthatatlan vágyuktól, s akik eme mozgatórugónak ellenében sem képesek saját kezükbe venni a kardot. Egymás háta mögött szövetkeznek, harcosaikra bízzák a piszkos munkát, s aztán ettől a gyáva körültekintéstől remélik a trónra jutást. Amennyiben a módszereiket nem is vetném meg, de azt a felfuvalkodottságot képtelen vagyok elviselni, amellyel sárba tiporják a királyválasztást övező hagyományainkat. A vér nem tesz minket ösztönösen uralkodóvá, igaz, éppen emiatt öntik félelmeiket s bizonytalanságukat végeláthatatlan intrikáikba. Andalas volt az egyedüli, akiben legalább volt annyi tartás, hogy személyesen kíséreljen meg végezni velem, persze tőle nem is voltam hajlandó mást elfogadni. - Helyes. Eldobhatod a felszerelését, a kardodra viszont szükségem lesz - felelem rezzenéstelenül, s igazán meg sem várom a válaszát; vértől tocsogó bal tenyeremmel az oldalán függő penge markolatára fogok, amit egy határozott mozzanattal kirántok kardhüvelyéből. Sajáttal is rendelkezem értelemszerűen, de révén, jobb kezem a nyílnak hála majdhogynem használhatatlanná vált, illetve az árulókat sem óhajtom nemes acélom tisztességével illetni, ezért hát rögtönzötten elkobozom a lány fegyverét. - Hogyan szólítsalak, harcos hölgy? - kérdezem visszafogott hangerővel, ugyanis kezdem érezni a testemet ostromló, egyre nagyobb mértéket öltő gyengeséget. Közben lassacskán ellépdelek az út túloldalán fetrengőkhöz, akik azóta is a sérüléseiktől kínlódva igyekeztek összeszedni magukat a menekvéshez, sikertelenül. - A Király nevében halál az ítéletetek árulásotokért - közönnyel telt hangom nem a visszafojtott dühöm, sokkalta inkább valódi érdektelenségem számlájára írandó. Anyám kegyelmességre tanított, az élet megbecsülésére, azonban mindezeknél is fontosabb számomra a hűség. Aki ez ellen árulást vét, annak még az általam kínált halál is kegyelem. Tehát, amennyiben nem zavar meg semmi más, egyetlen, íves vágással szelem át mindkettejük torkát, kínlódásaikat még csak véletlenül sem rövidebbítendő meg. Amint ezzel végeztem, visszanyújtom megmaradt harcosomnak a kardját, aztán kétkedve pillantok el remélt útvonalunk irányába. - Attól tartok, hogy a küldetésünk itt befejeződött. Ha volt egy csöpp esze a fivéremnek, talán másokat is megbízott a siker érdekében, s bármilyen jól is forgasd a pengédet, ketten ide kevesek leszünk - magyarázom higgadtan, annak ellenére, hogy olykor-olykor kellemetlenül meginog alattam a talaj. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem a vérveszteség tehet róla, legalábbis arra alapozva; mellé némi hányinger és a porcikáimban tomboló forróság is társul. - Remélem, hogy az egyszerű sérülések ellátásán felül a mérgekhez is értesz - tekintek rá végtelen nyugalmammal, mielőtt mindennemű méltóságomat mellőzően térdre nem esnék a hóval vastagon fedett csapáson.
"Hey, brother, there’s an endless road to re-discover."
Az átlagosan indult napból és az egyszerűnek tűnő küldetésből szinte pillanatok alatt lesz teljes katasztrófa, és ezzel a tervem is hamar felborul, mely szerint több kisebb feladattal fogom bizonyítani a rátermettségemet és a fejlődőkészségemet harcosként. A túlerővel, és a láthatóan előre kidolgozott csapdával szemben kell megmentenem a herceget, és nem csak azért, teszem ezt, mert engem is könnyen az árulók közé sorolhatnak, ha nem akadályozom meg a támadást, vagy ami még rosszabb, lelepleződhetek, hanem azért is, mert hiába vagyok csak egy kém az ellenséges udvarban, egyszerűen kötelességemnek érzem megvédeni őt. Lehet, hogy ez csak egy szerep a részemről, de ma rám bízták az életét, amikor elindultunk erre az útra, engem pedig úgy tanítottak, és úgy képeztek ki, hogy véghez vigyem azt, amivel megbíztak. Nem mellesleg pedig, ahogy már említettem, az összes lehetséges trónörökös közül Inialosszal szimpatizálok leginkább. Nem habozok hát, amikor felmérve a szituációt rájövök, hogy mi is történik éppen. Kihasználva minden apró helyzeti előnyömet, könnyedén sikerül is legyűrnöm a másik kettőt, majd fedezékbe vonulok a herceggel, ám elkövetem azt a hibát, hogy jobban aggódok az ő sérülése miatt, minthogy gondoskodnék az íjászról, aki továbbra is bármikor az életünkre törhet. Bár ha azt vesszük, Inialos a nyilat a szíve felőli vállába kapta, és egyelőre nem láthatom jól, pontosan milyen közel is találta el, így amíg nem győződtem meg róla, hogy az nem ért fontosabb szövetet, az aggodalmam talán annyira nem is tűnik badarságnak. Ám amikor a herceg elutasít, lerázva magáról a felajánlott segítségemet, és parancsba adja, hogy kapjam el a támadóját, egy határozott bólintással teszek eleget az akaratának, és már el is tűnik a közeli fák között a dolgomat téve. Az erdőben húzódó sötét árnyak ugyan megnehezítik kissé a dolgomat, de közel sem lehetetlent levadászni a vadászunkat. Nagyjából tudom, merről jött a lövés, arra felé indulok, közben pedig folyamatosan figyelem a nyomokat a hódarás avarban, és meg-megérintem a növényeket, melyek mellett elhaladok. Ha képesek vagyunk megfelelő módon összpontosítani, és tiszta szívvel fordulunk felé, a természet mondhatni kommunikál velünk. Beletelik ugyan néhány percbe, de végül megtalálom az íjászt. Lopakodva, észrevétlen közelítem meg, egyetlen árva neszt sem hallatnak a lépteim, egészen addig, amíg elég közel nem érek ahhoz, hogy felé irányítva az íjamat, célba vehessem a szívét. A derengő félhomályban még látom a férfi arcára kiülő döbbenetet, mielőtt összecsuklana egy sűrű cserje mögött. - A támadója halott, felség – térek vissza Ilianos elé a jelentéssel, és felmutatom a másik fegyverzetét, amit elkoboztam az élettelenné vált testéről. - Most már biztonságban van – állítom magabiztosan. Megtettem, ami jelen helyzetben tőlem telt, mégis kicsit haragszom magamra, amiért nem cselekedtem hamarabb, vagy nem jöttem rá előbb a cselszövésre. Éppen elég ideje az Ellenudvarban vagyok már ahhoz, hogy tudjam, miféle állandó, vérre menő viszálykodás van a király csemetéi között.
Blood makes you related, loyality makes you Family
A tél hűvöse anyai szeretettel simít végig az arcomon minden egyes széllökésével, amelyek a távoli, égbe nyújtózkodó hegyek irányából reptetnek felénk puha hópihéket. Kimért, ráérős lépteim alatt megadóan ropog a vastag fehérség, a vállaimról aláomló, éjfekete köpenyem alja viszont rögtön el is tünteti lábnyomaim vonalait, miként hűséges követőként andalog utánam. Kedvemet lelem a sétákban, ilyenkor igazán ki lehet élvezni a birodalom szépségeit; a keskeny út mellett fölénk meredő sötét, csavarodó ágaikkal összekapaszkodó fákat, a nagyobb kődarabokon megülő hó párnákat, amelyeknek az alattuk nyugvó, kiszáradt mohák adnak biztos kapaszkodót, vagy éppen a sötétben fel-felvillanó szempárokat, melyek, mint esti égbolton a hullócsillagok, vékonyka fénycsóvává mosódva cikáznak ide-oda tulajdonosaik mozdulatai okán. Bármelyik másik alkalommal örömömet lelném mindezekben, illetve az elfúló, tompa sikolyokban, mik a Szellembarlang felől érintgetnek minket, ám ez nem az az alkalom. Nehezen tudom elengedni magamat egy ismeretlen kísérettel a nyomomban, akik annyira sem értenek a dolgukhoz, hogy tudják, nem mögöttem kellene szorgos kiskacsákként tipegniük, hanem valamelyiknek elölről lenne szükséges biztosítania az utat. A bensőmben persze nem kavarog félelem, nem a tavaszudvar elkényelmesedett hercege vagyok, aki karddal legfeljebb kiállító termekben találkozott, inkább a hozzá nem értés, s a tiszteletlenség bosszant, mellyel oly’ könnyelműen vetnének bármiféle ellen karmai közé. Lelkem egy igen sötét szeglete szomjazza, hogy szembekerüljünk a Vadűzés rettegett lovasaival, ugyanis szíves örömest felkínálnám a számukra ezt a csőcseléket. Mindenesetre ennyivel kell beérnem a viszonylag rövid úton, melynek végén remélhetőlegesen a nemrég megszökött, áruló tündérről fognak bennünket információk várni. Igaza volt annak a felfuvalkodott, ámde a tekintetnek vonzó árnyvadásznak; ha nem kívánom az összes lovagomat ostoba halál elé vetni, körültekintőbb és türelmesebb taktikát kell alkalmaznom. Ezért tértem hát vissza Tündérföldére, ismerősök, családtagok, szerelmek után kutatva, akikkel a markomban könnyedén előcsalogathatom még a legravaszabb vadat is. A gondolatok kívülről némának tetsző világából az egyik harcos hangja ráz fel, amint végre ráébredve feladatára, engedélyt kér az előőrség szerepét magára ölteni. Lágy, érdektelen kézmozdulattal legyintek felé, hagyva, hogy a dolgát végezze, aztán unalomtól telve, mégis vajmi kellemetlen előérzettel ölelkezve haladok tovább az évezredek alatt kitaposott útvonalon. Alig jutok előre pár métert, és az irányból, merre alig néhány percre elveszett kíséretem egyik tagja a fojtogató sötétségben, nyilak röpülnek felém. Tündér létemre rendelkezzek bármilyen kifinomult reflexekkel is, képtelen vagyok kitérni az elsőként felém süvítő elől, amely éles fájdalomként hasít a bőrömbe és a húsomba közvetlenül a vállam mellett, majd a csontba fúródva talál magának kapaszkodót a biztos rögzüléshez. Torkom mélyéről dühvel és fájdalommal elegyedett morranás tör fel, ahogy a lüktető kínoknak megadva magamat a vállamhoz kapok balommal, s előre görnyedek, de még igazán arra sincsen időm, hogy vegyek egy mély levegőt; a hátam mögül a kardok jól ismert, fémes csikorgása hallatszik fel, majd az egyik őr gúnnyal teli, elégedett hangja. - Ealdun… - szűröm a fogaim között egy apró, kínlódó mosoly kíséretében, amint lassacskán megkísérlek feléjük fordulni, mert ha már belém akarják mártani a pengéiket, ne a hátamba tegyék. Effajta szánalmas és szégyenteljes halált nem vagyok hajlandó produkálni, azonban nem is kell, hiszen a harcosok utolsó, női tagja szembe száll a másik kettővel. Fivérem, te ostoba, még egy rendes kelepcét sem tudsz összeállítani nekem… Egy nagyobb sóhajt hallatva vetek egy pillantást a véremet ontani nem szégyenkező sérülésemre, s mire visszanézek a harcolókra, a tejföl szőke tincsekkel megáldott tündér már végzett is a támadóim leszerelésével. Tán még el is ámulnék, ha nem foglalna le a tudat, az íjász egyelőre szabadon van, és bármikor újabb nyíllal kísérelheti meg átfúrni a szívemet. Láthatóan ezzel az aprócska problémával a kíséretem egyedüli, hűséges tagja is tisztában van, ugyanis a fedezékünkért hamarost kezeskedik. - Nem - felelem rögtön, ellenvetést nem tűrően, amint méltóságomat megőrizendő inkább az egyik fa vaskos törzsének dőlök, semmint, hogy a hóba kuporodjak kilehelni a lelkemet. - Előbb keresd meg az íjászt, és végezz vele, majd ha visszatértél, ezzel a kettővel is számolok. Ez csupán egy nyíl, nagyobb a füstje, mint a tűz, amellyel ég - utasítom a lányt, akinek kékjei ismerős érzeteket lobbantanak lángra bennem. Persze ebben nincsen semmi meglepő, sokan osztoznak még effajta áttetsző óceánokon az udvartartásban, ám ennek ellenére is bujdosik valami a vonásaiban, ami oly közelivé varázsolja. Tán csak a fájdalom, s a tudat, egyelőre az életemmel tartozom ennek a tündérnek.
"Hey, brother, there’s an endless road to re-discover."
Egy ideje már folyamatosan csak azon mesterkedem, hogy kiharcoljak magamnak egy fontosabb katonai pozíciót az Ellenudvar seregében, esetleg a királyi testőrségben. Minél közelebb sikerül kerülnöm a tűzhöz, annál jobb. A személyzet között rejtőzve is sok hasznos infót, és kevésbé hasznos pletykát lehet hallani, ám úgy érzem, ideje szintet lépnem, és egyben ismét bizonyítani a rátermettségemet és a munkám hasznosságát a királynőnek. A sok vesződésnek, úgy tűnik, végre eredménye is lett, ami nem csupán abban nyilvánul meg, hogy kardot kaptam, és a királyt szolgálhatom katonaként, hanem abban is, hogy ma kiválasztottak, hogy csatlakozzam Inialos herceg kíséretéhez egy kiküldetésnél. Hogy pontosan milyen okból kell vidékre látogatnunk, azt még nem sikerült kiderítenem, de reményeim szerint ma is valami hasznos információval bővíthetem a tudástáram. Ezen kívül pedig amiatt is örülök ennek a lehetőségnek, mert alkalmam adódhat közelebb férkőzni a herceghez. Minden eddigi megfigyelésem szerint az összes gyermeke közül – és nem kétséges, hogy vannak szép számmal – Inialos áll legközelebb a királyhoz, és ő a legesélyesebb arra, hogy megörökölje vagy átvegye a trónt, így hát mindenképpen érdemes lehet vele jóban lennem. Valamivel részletesebb tájékoztatást csak indulás előtt negyed órával kapunk: rajtam kívül még négyen tartunk a herceggel, megtudhatjuk az útirányt is, és a küldetés várható hosszát, valamint a lelkünkre kötik, hogy legyünk óvatosak, mert vadűző tündérek járhatnak a közelben, az ő szándékaikat pedig soha sem tudhatjuk előre. Az eligazítás után nem sokkal már indulunk is. Tündérfölde néha szeszélyes hely, ez még inkább igaz a téli és őszi vidékekre, és egyes utak, bár lerövidíthetnek egy-egy utazást, okozhatnak érdekes meglepetéseket. A mai utunk is ilyennek tűnik, keresztül az erdőn, el a Szellembarlang mellett, és bár először járok erre, már induláskor érzem, hogy valami történni fog. Nevezhetjük előérzetnek, elővigyázatosságnak, tapasztalatnak, alapvető bizalmatlanságnak az Ellenudvar lakói, és a birodalom iránt, de folyamatosan nyitva tartom a szemem, résen vagyok. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy feltűnnek azok a lopott, cinkos pillantások, amelyeket az őrség többi tagjai váltanak egymással a herceg háta mögött. Nem mondanak semmit, nem tesznek semmi egyéb gyanúsat, mégis őket nézve átragad rám is a várakozás ismerős érzése. Készülnek valamire – szület meg fejemben a gondolat. Aztán egyikük bejelenti, hogy előre megy ellenőrizni az utat, és hamar eltűnik a fák között folydogáló sötétségben. Mire észbe kaphatnék, már gyors egymásutánban két nyíl is érkezik, mindkettő Nialos herceget célozza meg, és hogy pontosan hol, azt nem látom, de egyértelműen sikerült őt megsebezniük. A másik két őr egyszerre ránt kardot, ám ahelyett, hogy egy feltételezett, láthatatlan ellenség felé fordítanák, a trónörökös felé irányítják, aki sérülten már nem lehet képes szembeszállni a túlerővel. - Ealdun herceg üdvözletét küldi – jelenti be a magasabbik, és ezzel egyidejűleg már sújtana is le, ami akár végzetes is lehet az áldozatára. Ebben a pillanatban sikerül valóban regisztrálnom a helyzetet, és azonnal cselekszem is. Azt hiszem, kissé váratlanul éri őket a közbeavatkozásom, vagy az, hogy újoncként is képes vagyok kettejükkel egyszerre is felvenni a harcot. Rövid időn belül mindkettőt leszerelem, sérülten hevernek mellettünk a fűben. Az életüket elvenni nem akarom, mert nem hiszem, hogy az én tisztem lenne. Ehelyett inkább a herceg segítségére sietek, a válla alá nyúlva segítek neki fedezékbe húzódni, hiszen egy őr még van, aki még veszélyt jelenthet ránk. - Ha megengedi, megnézném a sérülését – mondom halkan. Talán tudok neki segíteni, van már ebben is némi tapasztalatom.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Szellembarlang 
