Valaki pokrócot reggelizett. Vagy csak hozza a formáját. Nem tudom, nem találkoztam még a Tél udvarának ezen királyával, így fogalmam sincs a viselkedéséről. Mégis valami azt súgja nekem, hogy pont olyan merev mint a jég, amelyből a mesék szerint a trónusát emelték. A kérdés, hogy mi volt előbb? A rendíthetetlen király, aki magához hasonló széket választott? Vagy a királyi ülőhely, ami napi szinten fagyasztja le az alsó felét és éri el, hogy ne nagyon akarjon tüzeskedni? Vajon hogyan reagálna rá, ha megkérdezném tőle? Például amikor már kívül vagyok a kardok lefejezési hatótávolságán. Biztos, ami biztos. Egyébként nem hiszem, hogy gyorsan reagálnának a testőrök. Hajlamos vagyok indiszkrét kérdésekkel kővé dermeszteni másokat. Legnagyobb hibám részegen. Ami éppen nem vagyok, de azért azt sem merném állítani, hogy nem csíptem be a bortól, amelyet a tavasz udvarában iszogattam délben. Akkor biztosan nem itt versenyeznék egy tündér lóval, amely fogalmam sincs, milyen logikát követve közlekedik. Ráadásul az egészet nyereg nélkül, mert minek ide olyasmi? És szerintem még titkolni sem tudnám...
- Mondhatni. Nem merem állítani, hogy a tündérporral dúsított borból néhány pohárnyi javított a helyzetfelismerő képességemen - ha még eggyel közelebb lép, akkor úgy is meg fogja érezni a virágok mellett az édeskés ital szagát is, szóval minek vesződjek az elrejtésével? Sokak szerint nagyon édes és aranyos vagyok, amikor iszom; talán most az egyszer még előnyömre is válhat a dolog. Warlock vagyok, de annak erős és jelenleg éppen semmi nem tiltja, hogy erre kószáljak, szóval mi rossz történhet? Visszafelé csak nem akarnak üldözni egészen az udvarig, hogy revansot vegyenek egy ugratásért. Még csak meg sem sérült senki a hajkoronámon kívül. Az is csak zilált, és elég enyhén. Ha szex után néznék ki így, valószínűleg másodszor nem engedném vissza a partneremet a világ végéig sem...
- A név, amelyet az ember kap és amelyet szeret lehet két különböző is. Az érdekelt, hogy van-e olyan, amit jobban preferálsz mint a Nebiros-t - bár még ez is jobb, mint a felség, amire valahogy nagyon nem szeretem ráállítani a nyelvemet. Semmi bajom a hatalommal, el tudom fogadni, de van valami számomra ritka irritáló a felesleges formaságokkal teli életben. Régebben még szerettem is, ez is lehetőség volt megvillantani az embernek a tehetségét és az intelligenciáját, de mióta lemondtam róla, követnem sem könnyű. Sokkal viccesebb egy olyan élet, ahol a közvetlenség az irányadó. Főleg ebben az emberi világban, ahol már alaposan felhígultak a határok a társadalom tagjai és nemei között. Ahogy a vallás is, szerencsére. Már éppen elég volt az inkvizícióból és annak hülyeségeiből. Ideje visszatérni a szabadság eszméjéhez mindenkinek. Sokkal jobb mint szenvedni a skatulyáktól. Hosszú ideje nem voltam ilyen szabad például, ami a nőket illeti. Régen nagyon is tiltották a szerelmet és komolyan meg kellett dolgoznom egyetlen emberi szeretőért is. De ma? Csak be kell ülnöm egy koktélra valamelyik bárban... Egyébként, hogyan is jutottam ide a né témától? Egek...
- Hm, ha már itt vagyok úgyis... körbevezetsz? - pillantok fel a királyra, miközben kicsit fordítok a lovon, hogy mellé tudjak menni és jobban megfigyelni. Az arca olyan mint ő maga, csupa erős vonál és durva él, sehol a lágyság, amelyet annyira megszoktam a tündérekben. Mégis tetszik, mert férfias. Ezerszer férfiasabb, mint a legtöbbeké a földön. Az embereknél felhígulás van, ezt a fajta ősi szépséget nehéz megtalálni a halandóknál. A vámpírokból pedig több évszázadra elegem van, így le is mondtam az egészről. Eddig. Mert most örömmel legeltetem a szemeimet az arcvonalain és még attól sem jövök zavarba, ha esetleg neki is feltűnik a dolog. Amíg nem ártok vele senkinek, miért kellene tiltani, ha? - Vagy, van olyan hely a közelben, ahol nem zavar senkit a jelenlétem? Szerintem kicsit lefárasztottam a lovamat - teszem hozzá megsimogatva az állát nyakát. Egyértelműen bírja még szusszal, de sokat kivett belőle a korábbi verseny és azok az ugratás. Én pedig nem mondhatnám, hogy nagy állat kínzó vagyok, sokkal jobban szeretem tudni, ha a kis kedvenceim jól vannak. Igaz, újabban inkább a hosszú távú befektetésnek számító állatokat választom ki. Volt egy teknősöm, aki kicsivel több, mint száz évet élt meg. A páncéljából pedig díszt csináltattam. Morbid?

  ~ Többé nem fogadok senkivel ennyi tündérbor elfogyasztása után - fut át a gondolat az agyamban, miközben a ló sikeresen négy lábon landol az ugratás után és nekem erősen el kell kapnom, hogy ne csússzak le róla. Semmi bajom alapvetően a bódító italokkal, de utána már nem tudok elég logikusan gondolkodni. Most az adrenalin szépen helyre hozott, kaptam egy sokkot is annak gondolatára, hogy valakin átgázolhatok. Lehet, hogy nem vagyok éppen megtűrt vendég, de azért nem hiszem, hogy túlságosan értékelnék, ha véletlenül megsebesítenék valakit. Bár, persze ez függ a másik személytől is, és talán a királynő még élvezné is. Amint sikerül eléggé eltűrnöm a hajtincseket az arcom elől ahhoz, hogy lássam, kikkel találkoztam, felismerem a ruhájukat. Régen nem láttam ilyet, még hasonlót sem, és éppen ez az, ami támpontokat ad nekem a személyüket illetően. Az ellenudvar tagjai. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy a vörös szépségem még értékelné is, ha véletlenül bajt okoznék nekik. Legalább lenne oka egy kis nevetésre. Mostanában egyébként is túl sokat aggódik, szerintem. Persze fogalmam sincs, mennyi mindennel kell naponta megküzdenie. Pontosan azért mondtam le az uralkodásról, mert elegem volt belőle és gondosan kivonom magam a képből akkor is, ha neki kell valamit határoznia. Ez az egyik oka, hogy itt vagyok. Unalom ellen még a gyorsasági verseny is tökéletes ellenszer tud lenni...
- Nem az ellenudvarba tartottam, a határvidékig versenyeztünk, a lovam pedig túlságosan élvezte a száguldást - annyira, hogy én sem vettem észre percekig, mennyire vékony is ez a választék és milyen közel kerültem a másik földhöz. Nem, minta ott lenne okom tartani is bármitől. A világnak abból a feléből speciel még nem jutott senkinek eszébe kitiltani engem, soha. Csak  éppen nem is látogattam. Afrikában születtem, az én közegem a nyár és a meleg, még a New York-i teleket is csak nehezen bírom, pedig azok aztán igazán rövidek általában. Aklimatizálódom ugyan, de magamtól inkább a kellemes időt választom és ennek szép jele a ruhám is, amely a tündérek által preferált könnyű anyagokból és két vékony rétegből áll csak. Nem átlátszó és nehéz így...
- A nevem Selene, ti pedig nyugodtan levehetitek a kezeteket a fegyverekről, ha a királyra akarnék támadni, nem fizikailag tenném - fűzöm hozzá halvány mosollyal figyelve a két őrt, akikről kizártnak tartom, hogy nem fedezték fel előbb, hogy warlock lennék. Ez persze nem állít meg, a lovat már elindítottam az első szó kiejtése után, hogy közelebb lépdeljen a vezetőjükhöz. Jobban meg akarom magamnak nézni. Láthatóan nincs is nálam fegyver, ezen a vidéken tényleg nem éreztem szükségesnek a viselését egyetlen vasból készült karkötő kvételével, amely a felkaromat díszíti a ruha alatt. - Hogy szólíthatlak, felség? - teszem fel a kérdést a vezető felé fordulva, rendületlenül mosolyogva rá. Jöhetnek a gyilkos pillantások és a ridegség, de engem ugyan nem ijeszt meg vele. A világon jelenleg nyolc olyan boszorkány mester él, akik még Jonathan Shadowhunter előtt születtek és találkoztak a démonok terrorizálta földdel, én pedig már akkor is évezredes voltam korban. Elhiheti, hogy nagyjából bármit ajánl, találkoztam már rosszabbal is. A nevem pedig nem véletlenül ilyen rövid. Az emberi világban az országok és évszázadok szokásaihoz igazodva számtalan jelző, ragadványnév és vezetéknév volt már mellette, a titulusokról nem is beszélve, de a Selene mindig megmaradt. Ez az, amiként az alvilágban ismernek, akik vették a fáradtságot, hogy nyomozzanak utánam. Vagy emlékezzenek a nőre, aki képes volt évszázados uralkodást félre dobni, ha éppen megunta a dolgot. Az elmúlt két évszázadok ugyan visszahúzódva töltöttem, de akkor is én voltam egykoron Alexandria és ezzel együtt Egyiptom főboszorkánymestere, vagy éppen az első vámpír felesége, hogy csak a közelmúltat említsem...
- Oh, itt még a zöld levelek is lehullanak? - nyújtom ki a kezemet csodálkozva, ahogy az ösvény körüli fák egyikéről a szél könnyedén lefújja őket. Furcsa, olyan, mintha még részben nyár lenne itt is, a színek élénkek, de közben a földet már nem szirmok, hanem növényi részek takarják és folyamatosan gyarapodik a számuk. A király miatt lehet, vagy eleve ilyen az időjárás ezen az ösvényen? És, esetleg nem kellene beindulnia az önvédelmi ösztöneimnek is? Fogalmam sincs, miért, de most mind azt mondja, nem kell aggódnom. Maximum a nem létező erényem miatt....

- Gyerünk, megy ez gyorsabban is! Hajrá, meg tudod csinálni! Bízom benned! - oké, ez azért relatív, mert mégis mennyire bízhat az ember egy tündérlóban abból a fajtából, amelyik hajlamos időnként még repülni is egyet a levegőben? Vagy rosszabb esetben fogni magát és átalakulni valami egészen más szállító eszközzé. És még a jó ég tudja mi mindenre képesek. Mindegy, az biztos, hogy értelmes lények és nekem volt annyi eszem, vagy tündérpor a boromban, hogy beleegyeztem egy gyorsasági versenybe az egyik lovag ellen. Persze csak olyan feltételek mellett, hogy a ló ló is marad és nincs mágia. Sem tündérbűbáj, sem boszorkány csillámok, sem más egyéb. Persze nem hiszem, hogy egy ló túlélné, ha megpróbálnák gyógyító rúnákat rá rajzolni vagy egyáltalán hozzá érinteni egy irónt. És azt először egyébként is el kellene lopnom. Egek, de bonyolult. Mindegy, kis mágikus ruha csere után, amelynek részeként a lovagló csizma és egy szűk nadrág került fel a tündérek számára is megfelelő ruha alá, már készen is vagyok nyeregbe pattanni. Amíg ki nem derül, hogy nyeregről bizony még véletlenül sem szólt a fáma és az bizony hiánycikk lesz. A francba, csak azt jutott eszembe kikötni, hogy szó sem lehet a használhatatlan dáma nyeregről, amelyet olyan nagy szeretettem szuszakolnak rá a nőkre, eszembe sem jutott, hogy akkor a másik végletet választják. Csavaros eszű tündérek. Mindegy, régen nem csináltam, de még így sem esek le egy lóról, bár mire felgyorsított, beigazolódott a sejtésem, hogy valószínűleg azt fogom kívánni, hogy bár inkább tevét választottam volna a futtatásra. De már itt vagyok a hátán, nyaktörő sebességgel száguldunk az ösvényen végig és én most jutok el arra a pontra, ahol elég stabilan ülök ahhoz, hogy előbbre merjek dőlni a lovon és csökkenteni a légellenállást. Ez olyan, mint egy igencsak ingatag motoron ülni, sebességileg. A tünde lovak nyilván valóan ezer év alatt sem lassultak le... - Jó kislány, már csak egy kicsit tarts ki! - súgom újra a lónak, miközben beveszünk egy olyan kanyart, aminél igencsak megemelkedem a levegőben és közelebb kerülök a leeséshez, mint valaha is szerettem volna, de még sikerül fenn maradnom. Már csak pár méter, érzékelem a célt, ami egyben a határvidék is. Ott van előttem és szinte érzem, ahogyan a lovam még inkább belehúz és jó egy méterrel a másik előtt éri el, kecsesen átvágtat és annyira megrészegül a száguldástól, hogy nem akar lassítani. A francba!
Alig egy-két percet megyek csak, amikor feltűnik az egyik ösvény és nagyjából pont előttem rajta még egy lovas. Ezt piszkosul nem így terveztem. - Félre, félre! - sikítok fel, mert biztos vagyok benne, hogy ez a vágtató szélvész nem áll meg előtte, de persze vagy elnyomja a hangomat a szél, vagy a másik viccnek gondolja, mert mintha sánta csiga sebességével mozdulna. Vagy én vagyok túl gyors, nem tudom, de azt igen, hogy másodpercek választanak el a frontális ütközéstől.
~ Remélem, hogy megy az ugratás! - suhan át még egy utolsó gondolat a fejemen, mielőtt fél kézzel a ló nyakát fogva neki állnék mágiát küldeni bele és kiadni a jelet, hogy mozduljon. És legnagyobb meglepetésemre az egész, több száz kilós állat elég magasra emelkedik a levegőben ahhoz, hogy átsuhanjon az akadály felett és még a patkójával sem rúg senkit fejbe a hang alapján. Pár méterrel odébb landol, ügetésre vált és egy perc alatt vissza is fordul, hogy megnézhessem, mennyire centiztem jól ki azt a lebegő varászlatot. - Ez közel volt... - fújom ki a levegőt egy nagy sóhajjal és neki állok a hirtelen lassítás miatt arcomba hulló hajam maradékát is eltakarítani az útból. Akkor már csak a kárfelmérés van hátra...