Későre járt. Az ablakom előtt állva, élénk kíváncsisággal tekintettem le a az alattam elterülő utcákra. A város iparnegyede most néma volt, akár a sír. Köd fojtogatta a várost, megszálló hadseregként ereszkedett alá, magába foglalta az épületeket, a jellegzetes tárgyakat, s elnyelte a maradék fénysugarakat is. Nyugtalanító szellemvárossá változtatta a helyet. A szürke homályban felbukkanó lelkek most inkább tűntek bolyongó kísérteteknek, mint hús-vér embernek.  Nem néztek fel, nem pillantottak körbe, egyenesen előre meredve siettek végig a kihalt utcákon, s ha mégis felkapták volna tekintetük, jelét sem adták annak, hogy tudomást vettek volna egymás létezéséről. Ilyenkor autósok sem jártak már erre, nem voltak fényszórók, lámpák, amik keresztülvilágítottak volna a szürke homályon. Ez volt hát a legalkalmasabb hely és időpont arra, hogy az árnyvilág sötét alvilági teremtményei mozgolódni kezdjenek. Egyúttal arra, hogy én igazán megelevenedjek.
Lassan elégedett mosolyra húztam eddig idegesen összepréselt ajkaimat. Eljött az idő, hogy belefogjak abba, amihez igazán értek, s lebonyolítsak néhány varázslatos üzletet.
Kevesen tudták, s azok is mélyen hallgattak róla, hogy ezekben az órákban a város ezen része szolgált jó pár illegális alvilági üzlet lebonyolításának színhelyéül. Na nem mintha annyira titokban tartotta volna bárki is ezeket az üzelmeket, de arra azért mindenki ügyelt, hogy olyanok fülébe ne jusson el a hírük, akik belerondíthattak volna a dolgok menetébe. Ilyenek voltak például az árnyvadászok, senkinek se hiányzott, hogy beleszóljanak a dolgaiba, többek között nekem sem. De rám valahogyan, ilyen-olyan okokból, mindig szemet vetettek. Többnyire akkor kerestek fel, ha segítségre volt szükségük egy-egy nyomozásuk kapcsán, vagy amikor a nevemet meghallatták valamelyik ügyükhöz kapcsolódóan, olyankor gyorsan ellenőrizték, nem csinálok-e semmi rosszat, amiért a Klávé elé cipelhettek volna. Pechjükre, minden alkalommal tisztának bizonyultam. Nem véletlen, háromszázharminchárom évem alatt azért tanultam egy, s mást, pontosan tudtam, hogyan rejtsem el a nyomaimat, hogyan maradjak tökéletesen ártalmatlan a „törvény” szemében. Ettől függetlenül, páran azért akadtak közöttük, akik pontosan tudták, hogy mivel foglalkoztam;  üzletasszony voltam, mágiával kereskedtem, mindenféle értelemben, s bárkinek segítettem, aki képes volt megfizetni az árát. Csak arra nem számítottam, hogy az a pár árnyvadász mekkora mértékű fejfájást okoz majd nekem. Voltak, akik direkt a nyakamra jártak, ellenőrizgetni, hogy jól viselkedem-e, s voltak, akik visszaéltek a helyzettel és zsarolással vettek rá, hogy ezt-azt megtegyek. Roppant bosszantóak voltak, de sosem lépték át azt a bizonyos határvonalat. Leszámítva egyetlen esetet, melynek emléke még mindig ott égett a memóriámba, örökké emlékeztetve rá, hogy soha ne akarjak tisztességes lenni, egy tisztességtelen világban.
Tekintetemmel továbbra is a kinti utakat pásztáztam, premier plánból láttam, ahogy az alvilágiak lassan előbukkannak az árnyékok közül, és ahogy lassan a mondének is újra előkeveredtek, az utcákon újra élet jelei mutatkoztak meg, mely egyszerre volt hátborzongató és csodálatos látvány a szemnek. Felidézte bennem pont azt az egy emléket, ami sosem hagyott nyugodni.
Akkor éjjel is ebben a látványban gyönyörködtem, amikor az a nephilim meg a fattya megjelent nálam. Eleinte nem hittem, hogy nagy baj lehet belőle, amíg meg nem tudtam miért jöttek. Egy nagy erejű nyakláncért. Mégpedig a kölyöknek. Több okom is volt rá, hogy megtagadjam a kérésüket, pontosabban a férfi kérését, s amint megtettem, az árnyvadász ellenem fordult. Kényszerített, hogy megalkossam azt az átkozott láncot, és ahogy az elkészült, egyszerűen felszívódott a fiával együtt, magamra hagytak a gyötrelmeimmel.
Grimaszba torzult az arcom, ahogy visszagondoltam erre az éjszakára. A grimaszból pedig diadalittas mosoly lett, ahogy lassan felrémlett bennem a bosszúm beteljesülése napjának emléke is.
Hosszú éveket vártam, alaposan eltervezve mindent, ügyelve rá, hogy az árnyvadász halála tökéletes legyen egészen a legapróbb részletekig. Előtte még sosem élveztem ki hatalmam kínzó erejét úgy, mint amikor a nephilimet kínoztam vele. Bevallom, erre az esetre ugyan a legkevésbé sem vagyok büszke, nem rajongtam azért, hogy néha másokat kell bántanom, de ha a helyzet megkívánta, megtettem, azonban sosem bántam meg.
Egy utolsó pillantást vetettem az ablakon túlra, mielőtt behúztam volna a sötétítő függönyt, hogy semmi fény ne jöhessen be kintről. A szobát beborította a teljes sötétség, mire kezeimmel lustán legyintettem két irányba a kikészített gyertyák és mécsesek felé, ujjaim között skarlát szín szikrák pattantak, majd apró lángok sokasága kezdett el fényleni.
Most már készen állt minden a ma esti vendégek fogadására. Kezdődhet a móka.