Cipője sarka hangosan koppan a köves úton, amint az előtte haladó nyomába szegődik, és azon gondolkozik, mit is ronthatott el, és hol. Annyiszor megfogadta, hogy jobb ember lesz, és nem fog annyira megkülönböztetően bánni a többiekkel, de mindig csak elbukott. Beleesett ugyanabba a hibába többször is, miszerint nem azt figyelte, aki előtte állt, hanem azt, hogy milyen felmenőkkel rendelkezik. Mennyire tiszta vérű, és mit tettek a szülők, akik nevelték a gyermeket. Ez számára mindig is fontos volt, hiába akarta annyiszor elhagyni, valahogy sosem az embert látta maga előtt, nem az ő személyiségét, hanem azt, ami az mögött rejtőzött. Hogy mindenkire igaz lett volna, amit kitalált, az ő csinos kis fejében? Nem minden alkalommal, de Ő mindig is úgy gondolta, hogy amit ő mond, az úgy jó is, és mindenbe bele lehet skatulyázni bárkit, lehetett mondén, alvilági, vagy bármi más, ami csak az útjába került. Ha ez mind nem lett volna elég, sosem törődött másokkal, csak ha muszáj volt, a saját erényeiért, és feljebb jutásáért bárkin képes volt áttaposni, majd utána leporolni az eltaposott vállát, hogy majd segít neki. Nem hagyott hátra senkit, de nem is bánt velük úgy, ahogy az illendő lett volna, mégis felnéztek rá mindig is. Talán a félelem vezérelte az embereket, sose tudta, de élvezte a helyzetet, és ki is használta.
Most mégis Ő az, aki az éj leple alatt settenkedik, és igyekszik minél csendesebb lenni, és nem felhívni magára a figyelmet, azzal, hogy ott van. Nem mintha sokan figyelnének rá, észrevennék őt, vagy lennének az utcákon, ily embertelen időben. Sosem értette mások ilyenkor, hogyan tudnak aludni, ő sem képes rá, az utakat rója, mint egy hontalan, vagy olyan, aki éppen hazafele tart valahonnan. Ő is tart valahonnan valamerre, de maga sem tudja a végcélt, ahogy az indulásit sem. Mintha egyszer csak megjelent volna valahol és azóta meg sem állt volna. Részben így is volt, elindult, nem tudta merre, de a lábai mintha tudták volna hova akar menni, és mi a célja, még ha az agyába ez az információ el se jutott volna. Csak az lebeg a szemei előtt amit látott, hogy ki tud fordulni magából valaki, és mennyire más emberré tud válni, első látásra legalábbis biztosan. A saját hibájának érzi amit tett, ezért is akarja helyrehozni, valahogy jóvátenni, ami történt. Hiába tudja, hogy ez nem olyan egyszerű, a múlt nem megváltoztatható, örülnie kellene, hogy még egy halovány szikrája a reménynek él, hogy rendbe lehet hozni.
Egedül nem lenne rá képes, ezt tudja ő is, éppen ezért jár este kint, mikor már a madarak sem csiripelnek, tudja, hogy ilyenkor aktív Ő. Ha tetten éri, nagyobb az esélye annak, hogy nem fogja elzavarni, melegebb éghajlatokra, mert ezzel egy adu lesz a kezében, amit kijátszhat, ha elég ügyes. A mai napig emlékszik arra az alkalomra, mikor először találkoztak, akkor is a segítsége kellett, nem csak neki, hanem a csoportjának a küldetésen, és ő volt az első akibe belefutottak. Meglepő módon, nem kellett sokáig unszolni, vagy kérlelni, hogy segítsen nekik, így most is ő volt az első, akinek az arca felsejlett lelki szemei előtt. Most pedig maga előtt látja, ahogy az üzlet lassan megköttetik, így nem szól közbe, csak mikor vége van.
- Ezt akár jelenthetném is, a Klávé biztosan örülne annak, hogy erről tud - apró mosoly játszik ajkain, de igyekszik elrejteni, nem szándékozik mutatni a boszorkánynak, ki a Kismet nevet viseli. - De talán eltekinthetek efelett, ha segítséget nyújtasz nekem valaki megtalálásában - ennyit kér tőle, nem túl sokat, csak egy kis segítséget, onnantól mindenben magára kell hagyatkoznia, és más segítségre nem is számíthat. A végkimenetelt nem tudja milyen lesz, de reméli, hogy nem lesz baj, és helyrehozhatja a hibáját. Bármit megtenne azért, hogy a feledésbe, vagy talán a megbocsátás homályába vesszen a tette, de érzi mélyen belül, hogy ez nem lesz olyan könnyű, mint hitte.