Itt most nincs többé életveszély, nem jár függőséget okozó adrenalin-lökettel, a harc izgalmával, és a lehetséges győzelem feloldásával. Itt csak veszíthet. De még mindig bátor. Egy jó katona nem futamodik meg az eleve vesztésre ítélt harc elől sem. Csakhogy ma nem lesz harc, igaz? Ez az a realizáció, ami végül összeroppantja. Nincs harc. Nincs esély kiereszteni a feszültséget, kidolgozni az adrenalint a szervezetből. Nem ad rá esélyt. Passzív szemlélővé teszi, és ezt nem tudja elviselni. Tehetetlenség: a legnagyobb ellensége egy katonának, csakúgy, mint az orvosnak. A töréspont. Így törik össze...


Némán sétálnak egymás mellett az úton, a dombok felé, a Intézettől ellenkező irányba. Ebony többször is látja, hogy Keyron szólásra nyitja a száját, aztán minduntalan be is csukja, és hunyorítva makacsul összepréseli az ajkait. Szemlátomást azt fontolgatja, hogy megossza vele az őt nyomaszó gondokat, de valami visszatartja tőle.
A lány nem faggatózik. A családja, a neveltetése megakadályozza ebben. Az árnyvadászok között talán vonalai nem olyan kiemelkedőek, s hírhedtek, ettől ő még ízig vérig tartja magát az érzelemmentes élethez. Ahhoz, amit Keyron - szeretett fivére egyetlen, ki kiváltságot érez. A lány reménye hiábavaló. Ahogy sétájuk véget ér, s visszakanyarodnak az intézet kapujához, öccse megtorpan, ráréved szörnyülködve, mintha valami rettenetes hírt közölne éppen, majd megcsóválja a fejét.
- Talán nagyot hibáztam... – motyogja, és további magyarázat nélkül hátrafordul, majd elrohan. A lánynak hiába sebesek a reflexei, döbbenetében nem mozdul, nem kap utána, ahogyan máskor tenné. Drake. Drake és hiba. A rendszere mintha kifagyna.


És a történet kiszakítja önmagát tehetetlen állapotából. A karjaiban haldoklik a társa, a fivére, a kistestvére, az öccse, akire egy életen keresztül vigyáznia kellett volna. Az a pont, ami egyben tartja bíbor labirintusait, aminek köszönhetően rezzenéstelen arccal képes védeni a mondén világot. Ami miatt nem csuklik össze belső váza egy pillanat alatt.
Ismeretlen vizek. Úszik az árral. Úgy öleli magához, mint a fuldokló a levegőt. Torkában gombócok halmaza gyülekezik. Az arca vérben úszik. A démonoknak nem kellett volna ennyien lenniük, a küldetésüket pontosan áttanulmányozta, mielőtt elindultak. Lassan összeszedi a remegő végtagjaival, próbálja irónjával menteni, mindent elkövet, de a sápadt arc, az üveges tekintet árulkodó...


Térd rogyaszt, máris edzésbe kerülnek. Lófarokba kötött aranybarna haja jobbra-balra leng ki, miközben megdöntve törzsét ütésekkel sorozza testvérét. A legtöbb küldetésre természetesen a legjobbakat küldik. Azok pedig nyilvánvalóan nem Drakeék...
Mindenesetre megküzdenek a problémákkal, jelentéseket írnak, ha ezt kérik tőlük, vagy követik a fejeseket. Kísérőt játszanak, vagy csak megfigyelőt. Mikor mire van épp szüksége a Klávénak tőlük!
- Szerelmes lettem... - a fiú hangja olyannyira rezignál, hogy Ebony kénytelen az üvegfalakra vetni egy pillantást, nem e sodorja szilánkosra azokat. Kezei rögvest törzse két oldalára hullnak, elmosolyodik. Boldog testvére miatt, noha talán túl-előre nyúlik örömre, hiszen a fiú arcára kirajzolódik a történet itt koránt sem ér véget.
- ... egy farkasba. - a srác hold-sápadttá válik, megkérdőjelezhetné akárki, hogy nem-e vámpír. Ebony ösztönből lép hozzá közelebb, kérdő ábrázatát ott a jellegzetes aggodalom, illetve tiltás.
- Hogy...?! Mikor?! - kapkodja tekintetét jobbra, majd balra, végül csak lenyeli a további kérdéseit. Keyron láthatóan rosszallja az örömtelen pillantásokat, rögvest távozni óhajt, de testvére útját állja. Nem akar ő beleavatkozni, beleszólni sem olyasmibe, amit nem érthet - így kifejezi azt, amit már érzett. Átöleli a fiút, törődőn, megértőn.



Reszketve húzódik közelebb az élettelen testhez. Nyilalló, maró fájdalom, bénító, gyötrő kín. Mintha léteznének más szavak is. Nincs is értelme más dolgokra szavakat keresni. Nem léteznek már más dolgok. Ostobaság azt feltételezni, hogy oka van az életben maradásnak...
Halk nesz, a tüdejéből szökik fel. Abból a tüdőből, ami lemond a társairól. Elfordul a szívétől, belevájja pengéjét és vájja most is elméjébe és olyan bőrbe húzza a lelket, amibe bűn belekényszeríteni azt. Lebilincsel és lebénítja. Milyen bajtárs hát az ilyen? A legnagyobb gondot mégis az jelenti, hogy a szív és az elme együttes játéka sem lenne képes meggyőzni a tüdőt, hogy küzdjön a mocsok ellen, ami elcsábítja. Eltorzul és hagyja, hogy elmarják Keyrontól az idegen kezek.


A feltételezés, hogy van remény vagy a közhelyek mantrája sem szabadítja fel azt a lelket, ami odabenn toporzékol. Bezárva egy kietlen vidékbe. Hiszen az átlagos, normális árnyvadászoknak a motorja mellkasukban feszít és ereszt, hogy pumpálhassa a vért az életbe. A hintában mélázó lányra azonban nem húzható rá az átlagos, sem a normális vitel. Így érthető okokból az ő motorja egy fénylő pontban üldögél fölötte a sötét égbolt takaróján. És ez az a pillanat, hogy tekintetét a csillagra emeli. Arra, amelyiket Keyronnak nevezett el. Két éve már.

Az út túloldalán gördeszkázik végig egy sötét farmer kabátba bújt kölyök. Nem lehet több tizenhétnél - gondolja -. Vörös, valószínűleg új sapkát húzott a fejére. Hűvös van, nem hibáztathatja senki érte, hogy megmutatja mit vettek neki, vagy éppen vett magának. Élénken dől jobbra, inog balra, ahogyan végig szeli a játszótér előtti vékony szakaszt. De a lány nem mozdul. Billeg a vékony, gumi anyagú hintán ücsörögve.

Halk nesz a tüdejéből, újra.  Sötét karikákba öltözött szemén át látja a viharos felhőket, de nem törődik velük. Még akkor sem, amikor már első harmatcseppjei simogatják kósza, helyenként égnek álló tincseit.
...a fájdalom mindig is ott volt és lesz, ki akar fordítani magamból, követeli, hogy érezzem. Mert valamennyien mellékhatások vagyunk, nem?