Na hát hol is kezdjem életemet? Talán nem is annyira kellenem messzire mennem, de valahol ugyebár csak el kell kezdeni. Az nem lesz elég, hogy 175 cm vagyok, barna hajjal, barna szemmel és szakállkával.
Szóval: megszülettem, nőttem, tanultam, és még tanultam majd… Ennél azért csak bővebbre fogom mégis.
1991.január elsején születtem. Igen! Új élet, új kezdet, szó szerint! Születésem egy Dublin-tól nem messze lévő kisvárosban, Ballsbridge-ben teljesítettem… vagy teljesítettük édesanyámmal ugye. Bezony! Ír vagyok.
Gyerekkorom bár szürkének tűnhet, ám annál színesebb volt. Nem jártam elit iskolába, nem voltam a legjobb tanuló, anyám-apám nem volt gazdag. Én voltam a harmadik gyerek a négyből! Majdnem közép, de mégsem.
Viszont ez az időszak ettől volt a legszebb! Én voltam az örökmozgó, aki nem bírt megülni a fenekén, mindig ment valahova, vagy mászott, vagy futott – mert épp kergette a szomszéd ebe – vagy egyszerűen sosem ott volt ahol lennie kellett volna!
A sulit is hol jártam, hol nem. Ez persze a tanároktól és az óráktól függött. Előfordult, hogy többször voltam a kórházak váró termében, mint a suliban néha. Hát ilyen az, amikor a gyerek kiesik az ablakon… De ez mellékszál.
Az akció dús évek az egyetemnél kezdődtek.  Marketinget tanultam, üzletember szerettem volna mindig is lenni, aki puccos irodában magányosan tengeti életét egy bőrszékben.
Fejem is ebben a korszakban kezdett „beforrni”. Na nem kell félni, nem teljesen komorodtam meg! A barátkozás, bulizás, másnaposságok azért megmaradtak. Amilyen ez igazi egyetemista, pont olyan voltam én!
Egy darabig. Egészen az államvizsgáig. Ott ugye mégsem bukhattam meg! DE sikerült megcsinálnom, és utána boldog voltam, megszereztem életem első munkáját… egy gyárban. Gondoltam valahol csak el kell kezdeni ugye? Aztán sorban befutott az életem: meglett a jogsim, vettem kocsit, lett barátnőm.
És itt jött el életem fordulópontja. Mindig is földhözragadt embernek tartottam és tartom magam. Úgy vagyok vele, hogy mindenre van logikus és értelmes magyarázat. Amire nincs, az meg nem létezik! Elvileg… ugye?
Ugye?
- A teliholdas éjszaka mindig is szép... – szólalt meg barátnőm egy éjszaka a kanapén elfeküdve, ahogy nézte a tévében már elindított film kimerevített logóját.
- Igen, és sosem sétálunk olyankor! – szóltam ki a konyhából. A kukoricára vártam, hogy kipattogjon végre, és elkezdhessük a filmet, amire már napok óta készültem. A lehető legromantikusabb filmnézést terveztem. És utána úgy voltam vele, hogy ha a film bejön, majd lehet bejövök én is… vagyis „bemegyek” valahova. Két feszes, izmos comb közé… - Egyszer elmehetnénk, csak mindig van valami programod olyankor. Azt csodálom, hogy most sikerült eljönnöd hozzám. – mosolyodtam el.
- Ötleted sincs miért? – nézett rám barátnőm azzal a jéghidegen fénylő kék szemeivel. Ezt imádtam mindig is benne, ahogy szemeivel nézni tudott. – Nincs. Nem gondoltam eddig, hogy bármi oka is lenne.
- Pedig van… - suttogta. Erre viszont már megálltam a konyhaajtóban. Sejtelmesen elmosolyodott, de volt benne valami baljós. Nem szokott ilyet. – Édesem, minden rendben? – letettem a kezemben tartott tálat az asztalra és vártam, hogy mit felel, közben odaültem mellé.
- Igen, minden. – lehunyta a szemét. – Ezt mindig is el kellett volna mondanom.  – mikor kinyitotta szemeit, sárgássá váltak. Az ajtóig hátráltam. – Ez mi? Mi ez?! – mire észbe kaphattam volna, barátnőm a szemem láttára alakult át állattá! Szó szerint! Farkassá! Sosem hittem volna.
Viszont a látvány maga annyira sokkolt, hogy leblokkoltam, és csak néztem de nem mozdultam. Ő kutya módjára odajött, nekem dörgölőzött, majd mancsait mellkasomra támasztva felágaskodott és... képen nyalt. Ekkor rogytam csak a földre, majd minden maradék erőmet összeszedve feltéptem az ajtót, és csak szaladtam. Bele az éjszakába. Pár utcával odébb tudtam megállni - legfőképp a kifulladás miatt - és gondolkodni. Emészteni a látottakat. Soha többet nem láttam a lányt.
Ez a gondolat és esemény volt az, amely megrendítette földhöz ragadtságomat.
Eljöttem hát az Ír földről, és egyenesen Amerika felé véve az irány meg sem álltam, míg a „Lehetőségek Földjére nem léptem. Remélem, itt megkapom a bőrszékemet egy puccos irodában, és fényt deríthetek eme emlékre, amelyről lassan nem tudom eldönteni, hogy álom volt-e avagy a vérkomoly valóság!