Az esetek 99,9%-ban nem szeretem ha Isabelle-nek hívnak az ismerőseim mert akkor általában vagy valami rosszat akarnak velem közölni, vagy csupán nem tetszett nekik amit mondtam vagy tettem. Ez most sincs másként, hiszen már a tekintetéből látom, hogy nem úgy fognak alakulni a dolgok ahogyan azt én előre reméltem. De végül is mi sikerülne úgy ha arról a ... szóval arról a ördögfattyáról van szó.
- Ezzel én magam is tisztában vagyok Magnus. Viszont azt is tudom, hogy bizonyára vannak még tartalék ötleteid és amúgy is elég sok időt töltöttem azzal, hogy mindent megtudjak vele kapcsolatban. Többek közt azt is, hogy vannak követői az intézet falain belül. - válaszoltam harciasan, majd a mondat végén belekortyoltam egyet az italomban.
Tudom, hogy valaki belülről segít neki, csak még azt nem, hogy ki. De ha kiderül esküszöm az angyalokra, hogy Ő is meg fog fizetni, nem csak Sebastian.
- Sajnos én is így gondolom. Éppen ezért is akarom annyira megtalálni. - motyogtam én is miközben a poharamat egészen közel tartottam a számhoz.
Nálam és a családomnál jobban nincs aki jobban szeretné ha holtan esne össze valahol az a kis rohadék, de amilyen szerencsénk van mostanában egy hamar ez nem fog megtörténni.
- Magnus Bane! Csak a mihez tartás végett, ugye tudod, hogy egy Lightwood-dal beszélsz? Komolyan olyannak ismersz, mint akinek nincs előre kitervelt ötlete? - vontam fel kérdőn a szépen ívelt szemöldökeimet.
Tény és való, hogy erőn felül megteszek mindent annak érdekében, hogy találjak egy kis nyomot Sebastianhoz, de azért nem ész nélkül. Nem akarom magamat megöletni, főleg nem azért mert tudom, hogy azt Max sem szeretné, hogy a vesztembe rohanjak.
- De ha mégsem válna be a tervem, akkor majd rögtönzök. Abban úgy is jók vagyunk. - fűztem hozzá olyan "mellesleg" módon.
Van egy olyan érzésem, hogy Magnus többet tud, mint amit elmond. Csak azt nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Minden esetre nagyon remélem, hogy nem fog rosszul dönteni és nem csinál valami őrültséget.
- Viszont ha már úgy is itt vagyok akkor, mesélhetnél. Hogy vagy? - néztem bele tényleg kíváncsian és érdeklődőn a szemeibe.
Akármennyire is gondolja úgy hogy jobban hasonlítok az anyámra, mint kellene, ez nincs így. Nyilván szeretem a szüleimet, ez nem kérdés, de tisztában vagyok vele, mik a korlátaik és azzal is miért nem hasonlítok anyámra a külső vonásaimat leszámítva.

Pontosan tudom, hogy milyen hatással vagyunk az emberekre no meg a többi teremtményre. Képes vagyok a legtöbb férfit az ujjaim köré csavarni a maradékra meg ott van Alec. Viszont nem tudom, hogy most hányadán is áll a kapcsolatunk Magnussal. Jó volna tudni, mennyire érzi ramatyul magát, mert akármennyire is meg akarom találni Sebastiant, semmi olyanba nem akarok belemászni a hiper-szuper magassarkú csizmámmal amibe nem kellene. De abból ahogyan reagált a megjegyzésemre, az a gyanúm, hogy nem túl fényes a helyzet.
- Magnus Bane! Ezzel most beletiportál a lelkembe. Igen is érdekel mi van veled. Nem vagyok én az anyám. - játszom a sértődöttet.
Tény, hogy a szüleim nem rajongtak a helyzetért amikor kiderült, hogy az imádott bátyám a saját neméhez vonzódik. De most könyörgöm ha ő így találta meg a boldogságát akkor kutya kötelességük azt elfogadni. Legalább valaki nem teljesen elfuserált a családban ha az érzelmekről van szó.
- Köszi az italt. - mondtam egy aprócska szemforgatás után, majd egy szorgos kis méh módjára követtem őt a terasz felé.
Az a helyzet, hogy ha meghallja mit is akarok akkor vagy kapásból nemet mond, vagy drágán meg fogja kérni az árát. Elég régóta élek már ebben a rendszerben ahhoz, hogy tudjam mindennek ára van. Most viszont mind a ketten olyan dolgok birtokában vagyunk amelyek a másik számára fontosak lehetnek, így azt hiszem egész jó esélyekkel indulok.
Lazán nekidőlök a terasz korlátjának és belekortyolok az italomba. Kellemes melegség járja át a testem ahogy az italom minden cseppje bejut a szervezetembe.
- Úgy gondolom fölösleges lenne csűrni csavarni a dolgokat. Úgy is tudod miért jöttem. Meg kell találnom Sebastiant. - mondtam ki hangosan ami a szívem legfőbb vágya volt.
Nem csak Max miatt kell ezt megtennem hanem magam miatt is, mivel ha nem teszek meg mindent akkor életem végéig gyötörni fog a veszteség és a bűntudat mardosó keveréke.
- Már mindent megpróbáltam, de olyan mint ha a föld nyelte volna el. Szóval hacsak nem tett nekem valaki szívességet azzal, hogy megölte, amit személy szerint kötve hiszek, akkor valaki mágiával rejtegeti Őt előlünk. - kezdtem el mesélni.
Ez a veszteség nem csak engem érint, hanem a családomat és az egész világot. Max hiánya ugyanis mindenkinek fakóbbá és sivárabbá teszi az életét. Aki ismerte annak azért fog hiányozni egy örökkévalóságon keresztül, aki pedig nem, annak azért.
- Szóval segítesz, vagy nem? - kérdeztem rá reménykedőn, miközben a tekintetemmel fogvatartottam az övét.
Hiába ismerem és kedvelem Magnus-t a ösztöneim és a belém nevelt megszokások sokszor fölém kerekednek, és ilyenkor inkább válok árnyvadásszá, mint baráttá, családtaggá.

Felelős vagyok Max halála miatt efelől semmi kétségem. Így megértem miért vannak a rémálmok és miért ébredek minden reggel csurom vizesen, torzon borz frizurával. De végső soron mégsem én öltem meg az öcsémet, viszont aki megtette még mindig szabadlábon van. Viszont ha rajtam múlik akkor mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez ne legyen sokáig így. Sebastiannak meg kell bűnhődnie azért amit velünk tett.
A terepasztal mellett állva folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy vajon mit nem veszek észre. Mi az ami miatt még mindig nem sikerült a nyomára bukkannom, pedig szinte minden időmet ennek a “küldetésnek” szentelem. Ebből kifolyólag még Aleckel is volt egy összepattanásunk, pedig arra vágyom a legkevésbé, hogy a bátyámat is elűzzem magam mellől. De ha ez kell ahhoz, hogy elkapjam Max gyilkosát, akkor az angyalokra esküszöm én megteszem.
- Hogy én mekkora egy.... Hogy ez eddig nem jutott az eszembe. - mordultam fel, miközben úgy ugrottam el az asztaltól, mint akit megrázott az áram. Gyorsan lekapcsoltam a gépet, majd miután belebújtam a kabátomba el is indultam az éjszakába.
Nem hiszem el, hogy ez eddig még nem jutott az eszembe. Annyira kézenfekvő lett volna még egy pár héttel ezelőttig, hogy Magnus segítségét kérjük bármiben is. Erre most csak egy “egész napos sehová sem haladás” kellett ahhoz, hogy észrevegyem azt ami tulajdonképpen az orrom előtt volt egész idő alatt.
Olyan gyorsasággal tettem meg az intézet és Magnus lakása közötti távolságot, mintha legalább is valakinek az élete múlna rajta. Ami tulajdonképpen valamilyen szinten így is van. Mivel minél hamarab teszünk pontot a gyilkosság végére, annál hamarabb érezhetem úgy, hogy valamilyen szinten csökkenthetem a családom fájdalmát és önző módon egy kicsit az én bűntudatomat is. Hiába hajtogatja mindenki azt, hogy nem én tehetek róla, a lelkem mélyén tudom, hogy ha jobban odafigyeltem volna a jelekre, és nem bízom meg feltétel nélkül abban a Pokolfajzatban, akkor Max még mindig velünk lenne.
Vettem még egy utolsó nagy levegőt mielőtt bekopogtattam volna Magnus Bane impozáns lakásának bejárati ajtaján. Tudtam, hogy itthon van, hallottam, láttam és éreztem is. A kiéleződött érzékek részei a vadász létnek. Persze közel sem vagyunk olyan jók, mint a farkasok vagy a vámpírok, de ennek a kiküszöbölésére vannak a runáink amelyeket büszkén visel minden vadász. Köztük én is. Pont a legfőbb runámon futtattam végig az ujjaimat amikor kitárult előttem a hatalmas bejárati ajtó, és szembe találtam magam Brooklyn főboszorkányával.
- Szia Magnus. - köszönten rá bájosan mosolyogva.
Ahogy beléptem az ajtón valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Igazából nem tudnám mihez hasonlítani, de biztosra mertem volna venni, hogy gyanítja, hogy sántikálok valamiben.
- Ezt most úgy mondod, mintha nem jöhetnék el, hogy megnézzem mi a helyzet veled. - adom elő az ártatlan bárányt, mialatt ott lépkedek a mellette a misztikus múltat és jelent ötvöző otthonában.
Ami azt illeti iszonyatosan szép ez a lakás és nem mellesleg hatalmas is. Ami ha azt nézzük hogy hol található, egészen elképesztő teljesítmény. De végtére is mit várhatna az ember lánya egy ilyen nagy hatalmú warlocktól.
- Hát ha már így rákérdeztél, egy italt és a segítségedet. - álltam meg egy pillanatra vele szemben és csak vártam, és vártam, hogy vajon mit is fog mondani.
Tisztában vagyok vele, hogy baj van a paradicsomban, de mindeközben azt is tisztán látom mennyire szeretik egymást és mennyire ki vannak készülve a másik hiányától. Komolyan nem értem Őket. Ha szeretik egymást akkor miért nem tojnak magasról a szabályokra és vannak együtt? Ha meg nem, akkor lépjenek tovább aztán csókolom. Na többek között ezért is nem leszek én sosem szerelmes. Nincs az a férfi aki képes lenne ennyire elvenni az eszem, ez teljesen abszurd. Már elég fiatalon megtanultam, hogy olyan szerelem nem létezik ami holtodiglan, holtomiglan tartana. Éppen ezért is nem ringattam magam sosem kislányos ábrándokba. Amire szükségem van azt bárkitől szíves örömest megkapom, a többi pedig csak felesleges bosszankodással és szívfájdalommal jár. Amihez őszintén szólva nekem se kedvem, se energiám nincs.
- Meg kellene találnod nekem valakit. Azt hiszem valaki rejtegeti Őt. - mondtam feldúltan.
Ahogy újra egyre többet gondolok Sebastianra, egyre jobban elönt a düh, a harag és a bosszúvágy. Csak egyszer kerüljön a kezeim közé. Azt örökre megemlegeti amit akkor fog kapni tőlem. Az sem érdekel, hogy Clary testvéréről van szó. Meg kell bűnhődni vagy így, vagy úgy.