Van egy elméletem. Az elméletem lényege az, hogy minél többet vagy valakivel annál kevésbé ismered. Nézd csak meg egy ember arcát, akit már régóta ismersz. Úgy gondolod, tudod minden egyes rezdülését, ismersz minden apró ráncot az arcán. Aztán amikor hosszú percekig tanulmányozod, rájössz, hogy olyan mintha egy idegent néznél. Észreveszel egy addig titkosnak vélt sebhelye, egy kósza tincset, egy furcsa szemöldökformát. Másnak kezded látni a szeme formáját, az ajkai is rideggé válnak. Abban a pillanatban mikor mélyebben belelátsz más mimikájába, már nem is vágysz rá annyira.
Ezt teszem most veled, nézlek, meredek rád, próbálom agyamba égetni az eddig nem ismert vonásokat is. Tudom, hogy el kell engedjelek, és rengeteg időbe telt még rájöttem, hogy ez az egyetlen járható út, de mos sikerült letisztáznom magamban a vágyaimat, és egyszer az életben jót akarok cselekedni. Nem magam miatt, hanem miattad. Meglepő ez a felismerés, mert sosem tettem másért dolgokat. Önös érdekeim mindig előreválóbbak voltak és most mégis azt nézem, hogy neked mi a jó. Számomra is új ez a felállás, én is hasonlóképp le vagyok döbbenve saját gondolataimon, mint ahogy valószínűleg te is le lennél, ha ismernél. De nem ismersz. És ez az egyetlen ok, ami miatt még életben vagy.
Kinyílnak szemeid és álmos tekinteted rögtön összetalálkozik az enyémmel. Meg sem lepődsz. Csak nézel, még végül egy apró mosoly kúszik a szádra.
- Kezdődhetne mindig így a nap. – nyúlsz a kezem után, és férfias ujjaid az én csontos ujjaimba fonod. Meredek összenőtt végtagjainkra és meginogni látszik elhatározásom, de mikor rád nézek tudom, hogy ez a helyes. Látod rajtam, hogy valami baj van, így feltámaszkodsz, hogy arcunk egy vonalba kerüljön, és átható ég kék íriszedet úgy mélyeszted belém, hogy jobban fáj, mintha kést forgatnál bennem.
- Mi a baj? – emeled meg kezed, hogy végigsimítsd arcomat, de én rögtön oldalra rántom fejemet, nincs szükségem arra, hogy még jobban elérzékenyüljek. Ezt is csak te tudod kihozni belőlem, sosem voltam ilyen, és a mai nap után már nem is leszek. Meg sem szólalok, csak nézek magam elé, s mikor hallom levegővételeden, hogy egyre türelmetlenebb vagy csak akkor nyitom szóra számat. Úgy érzem, valami magyarázattal szolgálnom kell még akkor is ha ez már lényegtelen.
- Muszáj megtennem. Túl sokat tudsz. – suttogom, de tudom, hogy úgy is érted, amit mondok. Elengedsz, hátrább húzódsz, és ahogy rád nézek, látom a félelmet a szemedben. Ez volt a legutolsó dolog, amit szerettem volna. Ahogy te menekülsz, előlem én utánad nyúlok, és fejedet magaméhoz rántom, hogy megcsókolhassalak. A csók által apró varázslatot hajtok végre rajtad, hogy ne tudj megszólalni. Kezem közben mellkasodra vándorol, a szíved dübörgését figyelem, ami egyre jobban halkul. Kicsordul a szememből egy könnycsepp s miközben szánk eggyé olvad, a lelkünk szépen lassan külön válik. Eltávolodom tőled, de kezem szíveden marad addig, amíg csöndben ki nem leheled utolsó életerődet is.
- Sajnálom. – rebegem, és csak élettelen üveges szemeidet tudom nézni amiben még mindig ott csillog az értetlenség és a fájdalom. Ordítani lenne kedvem, sikítani, bömbölni, de nem tehetem. A szerelemem voltál, az egyetlen a 101 évem alatt. És valószínűleg így is marad. És most az én kezem által haltál meg, csak mert túl sokat tudtál rólam, az életemről, és mert ugyanolyan halandó voltál, mint az összes többi ember.