lola & leviathan

A dolgok egy kicsit bonyolulttá váltak, amióta William elutazott. Persze tudtam, hogy nem láncolhatom magam mellé, de egyedül cipelni a terheket mindig sokkal nehezebb volt. Nem éreztem úgy igazán, hogy megérdemelném ezt a pozíciót és emiatt állandóan megkérdőjeleztem magam, ami egyértelműen nem vezetett semmi jóhoz.
Az irodában ücsörögtem egy halom papírmunka mögé temetve. Próbáltam kihalászni a bejelentések közül a valóságosokat és megszervezni, hogy ki mellé kit is osszak be. Néha úgy éreztem, hogy igazából ennek az egész szervezetnek William volt a szíve, aki az árnyékból pontosan tudta, hogyan kell irányítani az egészet. Kudarcomban fürdőzve temettem az arcomat a kezeim közé, mikor egy kopogás zavarta meg a saját sebeim nyalogatását.
Rögtön próbáltam egy kicsit barátságosabb és magabiztosabb arckifejezést magamra ölteni és összeigazgatni a papírokat úgy, hogy ne tűnjön totális káosznak, mindaz, ami most előttem volt.
Azonban nem tudtam túlságosan sokáig fenntartani a semleges, kicsit barátságos arckifejezést, hiszen mikor azt mondta, hogy démoni energiákat érzékeltek a birtok határain akaratlanul is kifutott az arcomból a vér és szinte falfehér lettem.
Felpattantam a helyemről és elindultam kifelé a legrosszabbtól félve. Nem hiszem, hogy még egy pusztításból felépülhetne a szövetség és legutóbbi alkalommal, amikor váratlanul idegenek jelentek meg a többséget lemészárolták az épületet pedig szinte a porral tették egyelővé. Az egyszer biztos, hogy ezt nem fogom csak úgy megengedni, ha valakinek ilyen tervei vannak annak először rajtam kell keresztülmennie.
Kiérve azonban csak egyetlen egy alakot pillantok meg, de még ez sem nyugtatja meg a lelkemet egy cseppet sem. - Segíthetek? - Teszem fel a kérdést, mintha nem áradna belőle szinte már egy természetes sötétség, ami úgy tapad hozzá, hogyha meg is akarna tőle szabadulni se lenne képes rá, mert az már teljesen levakarhatatlan.