1694. Karib térség, Nassau

Mocskos, büdös egy lebuj volt ez, a térség matrózainak többsége itt ütötte el az időt a vízre szállás előtt. Volt itt minden, amit egy kalózhajón szolgáló matróz akart: nők és alkohol. Mert ide tisztes ember nem tette a lábát, a csőcselék törzshelye volt ez, akik a maguk módján, de képesek voltak vérfürdő nélkül szórakozni. Az esetek többségében legalábbis. Ez a nap sem volt kivétel, a részeg matrózoktól bűzölgő kocsmában azonban volt egy legénység, melynek tagjai rumtól elázott hangjuk ellenére is olyasmiről beszéltek, amely dolog megütötte a szomszéd asztalnál ülő tengerész fülét.
-Látjátok ezt, cimborák? Én mondom, gazdagok leszünk! Megkeressük ezt a szörnyet, fejét vesszük és annyi aranyat kapunk, hogy belebetegszünk! – a kapitány hangja mély és füstös volt, ahogy kinyitotta a száját, elárulta magát. Nem véletlen hívják a rumot folyékony bátorságnak is. – Holnap kihajózunk és levadásszuk! – kitudja mennyire értett volna egyet vele a legénysége, ha a mondandója előtt nem öntenek így fel a garatra.
Azonban ez a naiv bátorság elég volt, hogy mosolyt csaljon a mellettük ülő férfi arcára. Arrébb csúsztatta az ölében ülő hölgyet, akivel elmúlatta addig az időt az itala felett és a legénységhez lépett.
-Ez ám a bátor beszéd! – lapogatta meg a két matróz vállát, majd intett neki, hogy adjanak neki helyet. – Nem tudtam nem meghallani a beszédét, kapitány! Szörnyvadászat? Ez aztán a bátor vállalkozás! – elismerő pillantásokat osztva hordozta körbe a tekintetét az asztalnál ülőkön, míg végül meg nem állapodott a szeme a kapitány elázott alakján. – De óva inteném tőle! Sokaknak tört már bele a bicskájuk. Minél több a halott, annál nagyobb a jutalom.
-Nem ismer maga minket, barátom! Négy hajóval horgonyzunk a kikötőben, annak a fenevadnak esélye sem lesz ellenünk! – egyetértő morajlás kísérte a kapitány szavait. – Ha valakik eltudnak bánni a bestiával, azok mi vagyunk!
A tengerészek közé beékelődött férfi csak mosolyogva hallgatta a kapitány szavait, majd elismerően bólintott.
-Négy hajó? Az már valami … de tudjátok-e, hogy hány hajót süllyesztett már el ez a szörny? Tudjátok-e egyáltalán merre keressétek? Vagy, hogyan néz ki? – ahogy gyűltek a kérdések, a tengerészek egyre tanácstalanabb képet vágtak és csak a vállukat vonogatták.
-Te tudod? Láttad már? – törte meg a csendet egy bizonytalan, kíváncsi hang. A tulajdonosa hiába húzta össze magát, a férfi kiszúrta őt magának.
-Láttam. – bólintott és hiába volt sokatmondó a füléig érő mosoly, a díszes társaság nem értette meg a mosoly jelentését. – Nagyobb, mint a hajóitok, a víz alól támad, elragad titeket a fedélzetről, ha szerencsések vagytok. Ha nem, a hajóval együtt roppant titeket össze! – miközben mesélt a férfi, az járt a fejében, hogy milyen igaz a mondás, miszerint nincs jobb a részeg közönségnél. A körülötte ülő férfiak itták a szavait, egyeseket kivert a víz, ahogy belegondoltak mire is készülnek a fejüket adni.
-Azt mondják még nem láttam senki emberfia! Hacsak nem te vagy a szörny … -  erre a feltételezésre hangos nevetésben tört ki mindenki, az asztallapot ütötték hirtelen támadt jókedvükben. Egyetlen ember nem osztotta csak ezen lelkesedésüket: a vendégük. Ő mosolyogva figyelte a körülötte lévőket és bár újdonsült barátai nem tudták, már döntött is a sorsukról. -  … hazudsz, csak most találtad ki mindezt, igazam van? – kérdezte a kapitány, mikor már nem rázkódott a teste a nevetéstől.
-Lebuktam! – tárta szét a karját az idegen mosolyogva, mire újfent nevetni kezdtek a többiek. Épp csak azt nem tudták, hogy a férfi nem az utolsó kérdésükre válaszolt. A mosolya éppen ezért őszinte volt, hiszen ő már tudta, amit a többiek nem: amint kihajóznak, a lábuk soha nem fog szárazföldet érni többé. Talán még egy láb sem marad belőlük.


20. század eleje, NYC

A vallás mindig is fontos szerepet töltött be az emberek életében. Az ember azonban telhetetlen, minél magasabb templomokat épített, azt remélve, hogy elérik majd istent. Ez a naiv és ostoba elgondolás pedig a technológia beköszöntével sem változott, még mindig voltak, akik képesek voltak az életüket egy olyan személy akaratának alárendelni, akiről nincsen semmiféle kézzelfogható bizonyítékuk. Ez a vakhit, ez a beteges ragaszkodás pedig olyasfajta érzelmeket váltott ki az oltár előtt álló férfiból, amit nem tudott és nem is akart többé palástolni.
-Üdvözlöm, uram! – lépett a szóba forgó férfi mellé a templom plébánosa. – A Nővérek úgy tájékoztattak, hogy beszélni óhajt velem.
A férfi elszakította tekintetét az oltárról, majd a mellette állóra pillantott. Olyanok voltak egymás mellett, mint egy karikatúra. Ő maga az eleganciát testesítette meg, a divatot, míg a plébános egy rég letűnt kort őriz a kiállásában és az öltözködésében is. Egy olyan kort, amelynek az aranykorában sem volt valós létjogosultsága.
-Esetleg…. gyónna? – kérdezte az öregember, miután nem kapott választ, hogy miért is kereste őt fel a mellette álló úriember.
-Miért is ne? – vonta meg a vállát férfi, majd követte a plébánost a gyóntatószékig.
-Mit vétkeztél, fiam?
-Többször is létesítettem házasságon kívüli kapcsolatot, hazudtam, csaltam, kihasználtam másokat és … előfordult, hogy meg is öltem őket. – a férfi hangja nyugodt volt, az idegeskedés legapróbb jelei sem mutatkoztak meg rajta. – Könnyen meglehet, hogy ismét meg fogok ölni valakit.
-Mégis kiket ölt meg? – a plébános hangneme tartózkodóvá vált, a férfi érezte a döbbenete mögé rejtett félelmet. Isten házában azonban az öregember biztonságban érezte magát.
-Nem kérdeztem meg a nevüket, atyám.
-Kit akar megölni?
-Önt. – ahogy ezt kimondta a férfi, bár nem nézett oldalra, érezte, hogy megfagy a vér a plébános ereiben. – Szeretem ezt a várost. Tele van lehetőségekkel, az összes dolog megtalálható itt, amit szeretek. Azonban a maguk templomai és harangjai az őrületbe kergetnek.
-Uram, kérem, hogy távozzon …
-Képmutatók. – folytatta a férfi, tudomást sem véve az öregember szándékáról, miszerint elküldi őt innen. – Istent nem érdeklik maguk. Azonban mi itt vagyunk, önök közt élünk, mégsem építenek nekünk semmit. Hisz a démonokban, atyám? – a férfi várt, hátha választ kap a kérdésére, de miután ez nem így lett, folytatta. – Ezt igennek veszem. Tudja, engem szörnyetegnek hívnak, gyilkosnak, úgy képzelnek el, mint egy … sárkányt, vagy egy hatalmas kígyót. Maguk számára csak fekete és fehér létezik. Jó és rossz.
-Mit akar tőlem? – szólalt meg újfent a plébános, remegő hangját ezúttal azonban meg sem próbálta palástolni.
-Csak egy apró kérésem lenne. Ne harangozzanak. – a férfi szembefordult a plébánossal, és arrébb tolta a kettőjük arcát elválasztó szövetet.  - Megoldható?
-Muszáj harangoznunk.
-Ugyan miért? – ráncolta a homlokát a férfi, nem engedve a másik tekintetét. – Csak ne kongassák meg. Nem akarok harangszóra kelni, sem az apácáit látni az ablakomból, mikor kimegyek meginni a kávémat.
-De, hiszen, mikor imádkozunk …
-Akkor imádkozzanak csendben! Leegyszerűsítem önnek a dolgot, atyám. Az oltárukon fogom kivéreztetni az összes ide betévedőt, amennyiben megint a harangjukra kell majd felkelnem.
A férfi kilépett a gyóntatószékből, azonban még mielőtt elindult volna a plébánoshoz lépett, aki meggyötört pillantással nézett fel rá.
-Az ön lelke bűnös, a pokolban szenvedni fog mindazért, amit tett! – az öregember szeméből sugárzott a gyűlölet, mégis, a szavai tocsogtak a tehetetlenségtől.
-Majd eljárok gyónni. – a férfi megvonta a vállát, majd megfordult és elindult a templom kijárata felé. Búcsúzásképp még hátraintett a plébános felé, majd pedig hangosan, hogy mindenki hallja, aki a templomban tartózkodott, megszólalt:  - Semmi harangszó!


1960-as évek, NYC

A nagyvárosi életet, ami a Nagy Alma sajátja, ő maga is igen hamar elsajátította. Mégis ki tudott volna ellenállni mindannak a csábításnak, amivel a város szolgálni tudott? A szebbnél szebb nők, a fényűző partik, az elegancia, amit egy jól szabott öltöny árasztott magából … a dohányfüst, ami megtöltötte a bárokat, ahol a legjobb minőségű whisky-t kaphatta az ember. A füstfelhőn át pedig látni az igéző szempárokat, a ruhákat, amelyek kiemelték viselőik tökéletes alakját. Akinek egy pillanatnál is többet kellett gondolkodnia, hogy akarja mindezt, az nem is érdemelte meg mindazt a pompát és szépséget, ami körülölelhette volna őt.
-Szóval… te egy szörny vagy? – hitetlen, de mégis incselkedő mosollyal az arcán pillantott fel az ágyból a hölgy. Meztelen volt, maga köré csavart egy lepedőt, ahogy kíváncsian fürkészte az ablakhoz lépő férfit, akivel nemrég még megosztották az ágyat.
-Nem. Én A Szörny vagyok. – mosolyt rajzoltak az arcára a nő szavai, ahogy oldalra pillantott rá, majd ismét ki az ablakon.
Magason lakott, így mikor kinézett az ablakán, az egész város ott terült el alatta. Igazán hangulatos volt, szeretett úgy gondolni magára ilyenkor, mint, aki az egész város felett áll. Ez persze soha nem volt így. Régóta élt már, pontosan tudta, hogy mi kell ahhoz, hogy gondtalan élete legyen. Az egykoron vad gyilkosból egy sokkal kifinomultabb, megfontolt személy lett. Beleszeretett abba a szépségbe, és mind abba a kínálkozó lehetőségbe, amit ez a fajta életmód kínált. Nem változott azonban meg gyökerestül. Ő egyszerűen úgy gondolta, hogy új köntösbe öltözött, a rongyok helyett öltönyt hord, az embereken pedig uralkodik, semmint megöli őket. Akadtak persze kivételek szép számmal, a természetét nem tudta és nem is akarta meghazudtolni, de fejlődött, inkább előnyére, semmint hátrányára.
-Nem úgy nézel ki. – nevetett fel a nő, majd végignyúlt az ágyon, nyújtózkodott, hogy elűzze az álmosságát.
-A szörny mindig belülről fakad, kedvesem. A külső csak megtévesztés, minél szebb, annál veszélyesebb. – pont, mint ez a város, gondolta. Akármilyen szép is volt, akármilyen élvezeteket is nyújtott, legbelül rohadt, és ez valamilyen furcsamód csak még szebbé tetté az összképet. Hiszen minél inkább a végét járja valami, annál szebb. A mulandóság hiába hátrány, mégis van benne valami megmagyarázhatatlan mód vonzó.
-Nem fekszel vissza? Még korán van. – hívogatóan mosolyogta volna vissza az ágyba a férfit a nő, de nem sikerült neki. A férfi azonban pontosan tudta, hogy az ő pillanatuk már elmúlt, ami még vonzóbbá tette az egészet, mostanra eltűnt. Az ágyában fekvő nő pedig nem az a nő, aki képes volna ily módon visszacsalogatni magához. Nem tudta, hogy létezik-e egyáltalán ilyen nő.
-Menned kell. Öltözz fel és menj haza. Dolgom van. – csak lopva pillantott a nő felé, hogy az láthassa nem viccel. Az ágyát szerette megosztani másokkal, az életét már kevésbé.
-Fura egy szörny vagy te. – sóhajtott fel fáradtan a nő, de nem erősködött a maradása mellett, megértette, hogy értelmetlen. Azt pedig már az elején is pontosan tudta, hogy pár óránál többet nem tölt a férfi lakásában.
-Hogy érted? – értetlen, de kíváncsi tekintettel fürkészte a nő vonásait.
-Csakhogy … magányos lehetsz.
-Minden szörny magányos. – halovány mosoly kúszott a férfi arcára, miközben figyelte, hogy felöltözik a nő, majd amint összeszedett mindent, ami az övé, az ajtóhoz kísérte.
-Na és nem félsz, hogy elmondom másoknak, mi vagy? – nézett még vissza az ajtóból a nő, komolytalan pillantással.
-Akkor meg kell, hogy öljelek. – válaszolta a férfi, és bár a nő láthatóan nem vette komolyan a szavait, ő nem viccelt velük. Nem őrizte hétpecsétes titokként azt, hogy micsoda is ő, de ettől függetlenül nem szerette nagy dobra verni. A nőnek kevesen hinnének, de kitudja, hogy nem ütik-e meg olyan fülét ezen szavak, aki tisztában van vele, hogy az emberek közt élnek az olyanok, mint ő.


Napjainkban, NYC

Van egy mondás, miszerint, ha valamiben jó vagy, ne csináld ingyen. Ő is pontosan ugyanezt alkalmazta. Afféle zsoldosként dolgozott, bár ő jobban szerette, ha fejvadásznak hívják, úgy gondolta így jobban megmarad az emberek fejében. A megfelelő ellenjuttatásért cserébe elintézte azt, amit a megbízói nem tudtak, vagy nem akartak. Az évek során már szinte mindent csinált. Ölt, lopott, csalt, elrabolt és megkínzott másokat. Időnként a megbízóinak vannak kitételei a gyilkosság módjával vagy egyéb ehhez hasonlatos dolgokkal kapcsolatban. Diszkrét volt, profi módjára végezte a dolgát, nem kérdezett, csak elvégezte a munkát és felvette a fizetségét.
Így alakult, hogy a város kikötőjében található kisebb hajóban hárman voltak egy péntek kora reggel. Az egyikük, egy nő, már holtan feküdt a hajópadlón, ahová a fedélzetről egy lépcső vezetett le. Megfojtották, ami azért fontos, mert így nem jutott vér a férfi öltönyére, aki átsegítette a holtakhoz. A férfi azóta megszabadult a zakójától, gondosan egy szék háttámlájára terítette, hogy ne érhesse vér. Már tapasztalta, hogy milyen könnyen tönkre teheti a vér a legdrágább és legjobban szabott öltönyöket is.
Az előtte lévő, székhez kötözött férfi kiabált, de nem jutott messze a hangja. A száját betömték, pont azért, hogy ne hallja meg senki sem. Elvégre, ez egy szép péntek reggelnek indult, senki nem akar egy halálraítélt óbégatására ébredni.
-Ne erőlködjön. Nem fogják meghallani. – mondta meg a nyilvánvalót a férfi gyilkosa, miközben egy előkészített asztalra pakolta ki a nagyobbnál nagyobb, és élesebbnél élesebb pengéket. – Bal, vagy jobb kezes? – pillantott a megkötözött alakra, de mivel az továbbra is csak ordítani próbált, megvonta a vállát. – Majd kitalálom.
Miután kiválasztotta, hogy mely pengéket akarja használni, és a kezére kesztyűt húzott, kiszedte a férfi szájából az anyagot, amivel eddig elnémította. Mielőtt azonban kiabálhatott volna, torkon vágta, ideiglenesen megnémítva ezzel a férfit.
-Sajnálom, de a szép szóra nem hallgat. – minden áron kiabálni akart a férfi, de nem jött ki egyetlen hang sem a torkából, bárhogy erőlködött. A gyilkosában ez szánalmat ébresztett. – A megbízóm azt mondta, hogy szenvedjen. Azt nem kötötte ki, hogyan. De ne aggódjon, kitalálunk valamit. – biztatóan megpaskolta a férfi arcát, habár benne aligha a bizalom érzését váltotta ki mindez. Próbált valahogy kiszabadulni a kötél fogságából, de megmozdulni is alig bírt. – A feleségét sajnálom, de megakart ölni. Nem hagyhattam. Az ő testét eltüntetni sokáig fog tartani, úgyhogy magát … feldaraboljuk. Mit szól hozzá? – a kérdés persze költői volt, a férfi vadul rázta a fejét, tiltakozását kifejezve, de ez nem hatotta meg a hóhérját. Őt azért fizették, hogy tüntesse el minden nyom nélkül a férfit.
-A megbízóm azt mondta, hogy megerőszakolta a lányát. Ilyet egy rosszabb fajta démon sem nem nagyon tesz. – a férfi csak magából indulhatott ki. Ő neki nem kellett soha ilyen módszerekkel élnie, ha valakire vágyott, azt általában meg is kapta. – Igyekszem úgy, hogy ne vérezzen el olyan hamar. Ez talán kissé fájni fog. – figyelmeztette a megkötözött férfit, mielőtt a kezében lévő pengével elkezdte volna átfűrészelni a férfi ujjait, egyesével.
A vízbe hajított minden egyes darabot, amit a férfi testéről vágott le. Ha meg is találják, időbe fog telni, mire azonosítják, de több, mint valószínű, hogy a férfi testrészeit különböző helyekre viszi majd a víz, ha csak addig valamilyen dögevő állat el nem tünteti a nyomait. Az aprólékos, igényes munkához idő kell, órákba tellett, mire végzett a férfival, a nő testét pedig jobb ötlet híján a horgonyhoz kötözte, majd a víz mélyére eresztette. A tulajdonosai nélkül, ez a hajó egyébként sem valószínű, hogy mostanában fog kifutni a nyílt vízre. Már összepakolta a pengéket is, megigazította a nyakkendőjét, visszavette a zakóját, mikor egy kisfiúval találta magát szemben.
-Szia! – köszöntötte a fiút barátságosan, de ugyanakkor értetlenül is fogadta, hogy hívatlan társasága akadt. Korán van még, hogy egy ilyen fiatal fiú egyedül bóklásszon, főként a kikötőben – Mit keresel itt?
-A szüleimet. Ők itt vannak? – a fiú válasza szájhúzásra késztette a férfit.
-Többé-kevésbé. – válaszolt, majd a fiút kikerülve elindult felfelé a lépcsőn a fedélzet felé, hogy végre elhagyhassa ezt a hajót. – A helyedben nem várnám meg őket. – pillantott még hátra a kölyökre, afféle jótanácsot adva, mielőtt elhagyta volna a hajót.