A lágy szellő aprányi fuvallata némán tép bele vörös hajkoronámba.  A gondolataim tengeréből egy felém repülő kismadár ébreszt fel. Mindig is úgy tartottam, hogy eme csodás állat, mely a mondénok által kapott kolibri nevet képviseli a világ legcsodálatosabb teremtménye, s az ámulatom reá annyira kiterjedt, hogy egy idő után a jó hír hozójának kezdtem el tartani. Nem mindennap futok össze a kékes szépséggel, de amikor igen, akkor tudom, hogy az elkövetkezendő pár óra csodás lesz a számomra. Szükségem is lesz a szerencsére, amellyel ez a madárka ruház fel. Ritkán mozdulok ki a környékről, s mikor ez megtörténik is többnyire magamban kirándulok és fedezem fel a föld azon tájait, ahol ritkán jár az ember. Ki mondaná meg, amikor rám néz, hogy immáron a 426. évemet taposom és olyan helyeken jártam, ahová még ember nem tette be a lábát? Szomorúan kell kijelentenem, hogy nekem már a Mount Everest megmászása sem ad akkora adrenalin löketet, mint amelyre számítana az ember.
A levegő hiánya egyre csak fojtogat, a szívem olyan hevesen dobog, mint még soha. A hányinger kellemetlen érzése uralja a testem. Számomra az izgalom mindig ezzel jár. Talán túl lelkiismeretes vagyok és csak a legjobbat akarom kihozni magamból minden egyes alkalommal. Végigmérve magam kissé elhúzom a szám, mivel muszáj voltam lecserélni a kényelmes, az otthon melegét szimbolizáló ruhámat, melyet a tündérek viselnek holmi mondén öltözetre. Ha az imént említettek világába látogatok el, akkor muszáj lesz elvegyülnöm, mert még azt hiszik, hogy valami cirkuszi bohóc közelekedik közöttük.
Az útam ma New York-ba visz, a városba, ahol mindig van élet napszaktól függetlenül, s ahová nem feltétélenül pihenni járnak a mondénok. Úgy hallottam, hogy azok térnek be eme nagy városba, akik pezsgésre, új életre vágynak. Kényelmetlenül lépkedek a zsúfolt, emberekkel teli utcákon a fényesen tündöklő, fekete magassarkúmban. Könnyű elvegyülni a több százezer ember között, akikkel éppen egyszerre lépek a Times Square-en. Olyan farmernadrágot viselik, mint mindenki más, s a fehér alapon kék csíkos ing sem tesz valami egyedivé, ám mégis sokan megbámulnak. Nem az öltözet teszi, hanem a báj, amely mint valami atomrobbanás sugárzik belőlem. A vörös rúzs, amelyet annyira imádok most is ott díszeleg csókra vágyó ajkaimon.
Kissé távolságtartóan és nem a legjobb hangulatban lépek be az egyik kávézó piszkos ajtaján. Körültekintek a helységben, amikor meglátom a világ leggyönyörűbb leányát, akihez jöttem. Bízom benne, hogy a kolibri látványa elég szerencsét hozott számomra és minden a terveim szerint fog sikerülni a rövid találkozó alatt.