Egy újabb álmatlan éjszaka, egy újabb látogatás az intézmény tetején. Még gyorsan magamhoz vettem egy forró fekete teát, egy zacskó cukrot, és a lehető leghalkabban osontam fel a tetőig. Ott csend fogadott, és kellemes hűvös, aminek nagyon örültem. Bár egy beszélgetőpartner se jött volna rosszul, de persze nem akartam felkelteni senkit. Ilyenkor már rég alszik, akinek azt kell, a többieknek meg dolguk van. Valahogy egyedül is megoldom, mint mindig.
A korláthoz léptem, és egyszerűen lendültem át rajta, hogy a lábam a semmibe lóghasson. Nem féltem attól, hogy leesek, soha. Még akkor sem, amikor egyszer valaki kirontott ide, én pedig ugyan úgy, itt ücsörögtem. Valami fura, beteges módon talán vonzott is az esés. Persze nem a végéig, a nyakamat törni nem lenne kedvem, de a szabad esés biztos jó lehet.
Nagyot kortyoltam a teámba, és csendben figyeltem, ahogy végigégeti a torkom. Más már lihegett volna összevissza, de engem ez sose zavart. Volt benne valami kellemes, meg legalább gyakorolhattam az önmegtartást, a pókerarcot. Úgyis rám fér. Legalábbis mindenki ezt mondja. A legtöbbektől csak azt hallom, hogy nyomjam el az érzéseimet, kapcsoljam le őket, egy árnyvadász nem engedheti meg magának, hogy ennyire érzelgős legyen. De senki se érti igazán milyen is ez. Amikor az egyetlen dolog, ami a szüleidtől maradt meg neked az emlékeken kívül, az a nagy érzelmek. Mert ők tanítottak meg arra, hogy legyen nagy szívem, és ne féljek ezt megmutatni. Én meg makacsul nem is vagyok hajlandó elzárni ezt. Érzek, és ez a normális, nem akarnék változtatni semmin. Az angyali vérem miatt nem feledkezhetem el arról is, hogy ember vagyok. Az embernek pedig szeretetre van szüksége.
Apropó szeretet. Ez is fájó pont számomra. Ott van Blue, a parabatai-om, akit szeretek ugyan, de mind csak legjobb barátot. És gondolom ő is szeret valahogy, hiszen ilyen kötelékbe nem menne bele, ha másképp lenne a dolog. Bár ő is olyan furcsa mostanában, benne se tudok biztos lenni. De más biztos nem szeret, és úgy érzem nem is fog. Talán azt teszi, hogy olyanok közé vagyok zárva, akik mind azt várják, hogy legyek parancsra váró, érzelemmentes gép, bár lehet az is, hogy akiket nem ismerek, hajlamos vagyok bunkón kezelni. Hülye szokásom, de ez elvileg valami védekezés az ismeretlen miatt. Mit tudjam én. Valaki még egyszer régen ezt mondta, és jobb ebben hinni, mint abban, hogy nem is vagyok annyira jó, mint szeretném. Lehet úgy is van, csak nem vagyok hajlandó beismerni magamnak.
Mély sóhajjal húztam le az utolsó korty teámat, ettem meg a maradék cukromat, majd szembe néztem a felkelő nap első sugaraival. Mégiscsak aludnom kellene kicsit, mert megfognak ölni holnap... Mármint ma, ha megint nem leszek elég friss. Főleg akkor kell a sok energia, ha megint valami vészhelyzet üti fel a fejét, ami annyira nem is lehetetlen. Manapság úgy érzem bármi megtörténhet.

Pár órával később

Kopogás. Gyűlöltem, amikor valaki kopog a szobám ajtaján, mert csak két dolgot jelenthetett. Valami vészhelyzet van, vagy elaludtam. Az engem körülvevő, puha ölelést nézve pedig csak egy dologról lehetett ismét szó.
- Kaur! - üvöltött be valaki az ajtón. Nem tudtam ki az, nem is érdekelt. Hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy felemeltem a fejemet a párnák közül. A fény miatt csak hunyorogni tudtam, de nem is igazán számított mit csinálok, már késő volt. Az ajtóm egyenesen kivágódott, és egy ismerős srác lépett be rajta. Nem tudtam ki az, de már láttam, az biztos. Bár ne lennél ilyen rossz nevekből.
- Felkelnél végre? Mindenki csak rád vár... - nézett rám egy sóhaj közepette, amikor megtalált az ágyamban. Először elég idegesnek tűnt, majd a szeme végigsiklott rajtam, és egy kissé elmosolyodott, majd otthagyott. Nagyon örülök neki, hogy tetszik neki, ahogy kinézek a pizsamámban, de egy dologról igencsak elfelejtkezett.
- Ajtó! - vágtam ki egy párnát utána az említett dolgon, egy kisebb kiabálás kíséretében. Semmi kedvem nem volt felkelni, és már megint valami hülye feladatot kapni. Egyszer hagyhatnának az álomvilágomban. Csak egyszer.