-Ne hagyd abba, csak még egy kicsit! – a pulóverénél fogva rángatom a testet, a fej minduntalan az aszfaltnak csapódik.
– Teeee elátkozott szerencsétlen, hogy mért nem tartottál még egy percig ki. Önző vagy tudod? Egy szar szemét szaralak! – ordítok a sikátor sötétjében. –Hogy dögölnél meg! Jah…ohh… már megtetted. – megvonom a vállam, de nem szállok le az élettelen testről.
-Tudod mondanám hogy sajnálom, de az hazugság lenne, másfelől én egy démon vagyok, szóval akkor hazudhatok is. – megköszörülöm a torkom, közelebb hajolok a kimeredt tekintethez.
– Sajnálom – mondom a lehető legőszintébben, de aztán elkap a röhögés. –Jaj Bobi fiú, annyian belebuktak már a kapzsiságba, hát nem tudod hogy az az egyik legveszélyesebbik bűn? Az én vesztem is ez volt. Gyerekként rossz körülmények között életem. Igen, minden történet így kezdődik, egyszer volt hol nem volt egy szegény kislány, akit vert az apja, utált az anyja és a padláson élt. Majdnem. Anyám volt a legnagyobb szentfazék akit ismertem. Reggel délben este, ha állatokat etetett, ha főzött, ha mosott, még esti mese helyett is csak imákat mormolt. Azt hitte az majd segít, hogy az majd feloldozza minden bűne alól, hogy majd tárt karokkal fogadják odafenn. Szerintem még akkor is ezt gondolta, mikor a bakó kirúgta alóla a széket. Felkötötték egy nyakékért, amit még csak nem is ő lopott el. – mosolyogva érintem meg a nyakláncom – Apám nem tudván miképp is kellene nevelnie egy leányt, jobbnak látta gyorsan megszabadulni tőlem, hát azonnal eladott cselédnek. Mind tudjuk Bobi fiú hogy mi a cselédek sorsa. Egy hét sem telt el és az akkor 13 éves lány már nem volt ártatlan többet. Hol az uraság, hol az inasfiú, hol épp az aktuális vendégek valamelyike. Tűrtem, elviseltem, mert azt hittem, majd jobb lesz, hogy majd kárpótol érte az élet. Mikor aztán az uraság megnősült az új jövevény nem állhatta kedves mivoltom és kidobatott a házból. Persze addigra már elég családi ékszert zsákmányoltam, minden sérelmemért egyet, hol a házvezetőnőre, hol a konyhalányra fogtam, hogy láttam amint nézegeti. Vásároltam hát egy új életet magamnak. Az lettem aki lenni akartam. Hazudtam, loptam, csaltam, és öltem ha az érdekem épp úgy kívánta meg. Ne vess meg! Fiatal voltam, és mindent akartam, a legpartiképesebb pasik ettek a tenyeremből. Hirtelen mindenem meg lett, sőt még annál is több, de minél több jutott, egyre csak sóvárabb lettem. Pontosan emlékszem, egy karácsonyi fogadáson volt, szenteste előtti éjjelen. Ott volt mindenki aki számított, a hatalmat harapni lehetett a levegőben, szinte bizsergette a bőrömet.- a hulla kezét megragadva, tenyerét a mellemre tapasztom, és lovagló mozdulatot teszek a tetem ölén. – Volt ott egy ifjú. Sebastian. Azok az igéző kék szemek, na meg az a hatalmas vagyon aminek a várományosa volt. –felsóhajtok. és észbe kapva hogy a hulla markolássza a mellem, eleresztem a kezet és undorodó kifejezéssel törlöm a ruhájába a kezem.
– Szóval ott volt Sebastian, meg az a nő. Gyönyörű volt, törékeny alkata vonzotta a tekinteteket, és ugyanazt akartuk. Volt egy apró előnyöm vele szembe, vagy legalább is én azt hittem, hogy a népszerűségem elég lesz, és elég is volt, míg váratlanul rosszul lettem az italról és kivitt az erkélyre. A levegő megváltozott körülöttünk, ahogy kettesben maradtunk, fullasztó lett és forró… pokolian forró. – megnyalom ajkaim, tekintetemmel az eget fürkészem, de csak a csillagok bámulnak vissza rám. – Egyetlen pillanat volt az egész, és ott voltam ahova minden addigi tettem okán való voltam. Levitt a pokolba. Csupán rémülten topogtam, a kihalt sziklás környezetben, a forró szél a ruhámat tépte, azt gondoltam talán csak egy rossz álom, talán csak elvesztettem az eszméletem. Sajnos nem volt igazam. Lilith egy tőrt hajított a lábam elé, azzal hogy vagy ők vagy én. Úgy tűnt el hogy nyoma sem maradt lábának a földön. – ujjaimmal játékosan megcirógatom a hulla arcát – Nem volt ez valami kedves tőle, otthagyni egy halandót a pokolban, tudván hogy az összes démon érezni fogja a jelenlétét, és valaki biztos lesz olyan hangulatban hogy darabokra akarjon tépni. Hát volt is, nem is egy jelentkező, nekem meg ott maradt a döntés, hogy magam ellen fordítom a pengét, vagy megpróbálom megvédeni magam. Tudod Bobi fiú, az ember gyarló, rettentően gyarló, azt hiszi Isten a saját képére teremtette, hogy neki minden megengedett és elnézhető, hogy ő a legbátrabb és a tápláléklánc csúcsa, de mikor ott állsz a semmi közepén és a legijesztőbb lények vesznek körbe, hegyes fogaikat csattogtatva, készen arra hogy kitépjék a végtagjaid, hogy átharapják a torkod, már senki nem olyan nagy legény, már a szuicid is inkább küzd az utolsó pillanatig, mert az élete hirtelen hihetetlenül értékessé válik. Esélyem se volt ellenük. Karmok téptek hátamba, egy pedig készült feltépni a torkom, mikor megfagyott a pokol is. Oly hirtelenséggel engedtek el, hogy térdre rogytam. Nem tagadtam, zokogtam a megkönnyebbüléstől, hogy megmenekültem, hogy nem leszek martaléka az alvilág szörnyeinek. – felnevetek- hogy én mekkorát tévedtem. Egy kéz nyúlt ki felém, némán hívogatóan, bátorítóan, én meg úgy kapaszkodtam bele ész nélkül, mintha az utolsó mentsváram lenne. Az a szempár… Megbabonázott, képtelen voltam mást látni, képtelen voltam akár egy pillanatra is elfordítani a fejem. Az övé voltam, abban a pillanatban senki másé, közük nem volt semmihez. Ujjai gyengéden simítottak végig fekete hajamon, puhán érintették arcom, ajkaim… - kezem követi a felsorolást, fejem félre döntve simulok bele saját tenyerembe. Kezem tovább siklik lefele, majd a szívem felett megtorpan. Kinyitom a szemem és a homályos tekintetbe bámulok.
– Elvette… Kitépte… Én pedig abban a pillanatban örömmel adtam át neki. Cserébe megkaptam a lehetőségét, hogy egy lehessek a gyermekei közül, egy fogaskerék a gépezetben, egy porszem a sivatagban, egy újabb csillag az égen. Mondanom se kell, már nem voltam érdekes a többiek számára, ismét magamra maradhattam a sikolyok közepette, talán egy percre is. Drága Úrnőm nem volt rest hogy megelégedjen ennyivel. Visszajött értem, pórázt aggatott a nyakamba és magáénak nyilvánított, hiszen a vére az ereimbe keringett. Azóta sanyargat a némber, de valahol élvezem, azt hiszem, persze olykor durva, és kerülni kell azokat a bizonyos pirosbetűs napokat. Tud jó fej lenni, ha akar, de szinte sosem akar, ő már csak ilyen. Aljas, alattomos, gonosz, szadista… Nő.
Felállok, és kiveszem a hulla kabátjának belső zsebéből a kis bőrkötéses könyvecskét.
-Öröm volt veled Bobi fiú, ha mázlid van még találkozunk.
***
-Csukd be!- visszhangzik a parancsa, én meg szót fogadóan hajtom le a fedőlapot.
– De… - meg sem hallja a tiltakozásom, csak kiveszi a kezemből és egy ugyan rajtam nem fog a trükköd hümmögéssel pillant szomorú arcomra. Bosszantására idézek a soraiból. Utálatos képesség, de amit látok, olvasok, azt megjegyzem, néha fáj is a fejem a sok hülyeségtől, de ennyit megér, hogy enyém a titkok könyvtára.
Leteremt és eszembe juttatja, hogy miatta vagyok. Ha ő nincs nem kerülök a pokolra… olyan gyorsan… és nem is jöttem volna ki olyan hamar. A rabja vagyok, a komornája, a játékszere, az eszköze, a barátja… na meg mit nem…