“És akkor Lucifer apánk megteremtette az Apokalipszis lovasait. Engem, a viszályt, és a három testvéremet, a halált, a háborút, és a pestist. Azért születtünk, hogy elpusztítsuk a világot, hogy az embereket halálba taszítsuk, és bennem még mindig megvan a vágy, hogy Lucifer és a pokol hercegei uralkodjanak a földön. Rabigába szeretném hajtani a halandókat. Akarom, hogy rabszolgák legyenek, hogy elfoglalják méltó helyüket alattunk, a démonok alatt. Hiszen mi felsőbb rendűek vagyunk minden téren.
Emlékszem az életemre, minden napra, percre pontosan. Emlékszem a teremtésemre, arra, hogy harmad magammal láttam meg ezt a világot, és arra is, hogy a viszonyunk a testvéreimmel csupán egy nagyon rövid ideig volt felhőtlen. Mind mást akartunk.
Hideg volt, nedves, esős éjszaka, amikor kilovagoltunk, hogy elpusztítsuk a fenti világot. Hogy a patkányok sorsára hagyjuk a mondéneket. De nem tettük meg. Valami, vagy valaki visszatartott. Az érzéseim - már az a kevés ami volt - összekuszálódtak, s nem csak bennem, hanem testvéreimben is. Összevesztünk. És Krisztus megnyerte a csatát. A bukott angyalok, s velük együtt mi is, vissza űzettünk a pokolba, ám nem sokáig maradtunk rejtve.
Én az első adandó alkalommal menekülőre fogtam. Ki a pokolból, fel a földre. Én is a halandók között akartam járni, viszályt akartam szítani, s mivel kiváló manipuláló képességeim vannak, könnyedén be tudtam férkőzni a legkisebb réseken is. Emlékszel Pearl Harborra? Mit gondolsz, ki ültette el azt a bizonyos bogarat a fülekben? Egyedül maradtam, de szerettem az egyedül létet. Jobban, mint mások társaságát.”
Az első háromszáz év… S miután Éva kiűzetett a Paradicsomból felkiáltott; “Ó! Boldog tudatlanság!” És megszületett a Viszály. Gyönyörű, életerős démon, aki saját testet kapott Lucifertől. Saját teste pedig szebb volt, mint maga Aphrodité istennő. Ő volt az első a lovasok közül, aki boldogíthatta apját. Úgy szerette őt, ahogy démon démont még nem szeretett. Elismeréssel, tisztelettel, és odafigyeléssel. Jezebeth, mert ezt a nevet kapta Urától, itta az ördög minden szavát, és rettegett attól, hogy valaha is csalódást okoz neki. Aztán megszülettek a testvérei, a Halál, a Háború és a Pestis. Mind gyönyörűek voltak. Igazán tökéletes teremtmények. Két férfi, és két nő, tökéletesen kiegészítették egymást. Testvérekként sajátítottak el mindent, vállt vállnak vetve. Igazi jól működő csapat voltak. Egy ideig.
Napjainkban...Átlagos bostoni konyhájában ücsörög. Egyik kezében egy nagy bögre kávét, másikban egy szál piros marlborot szorongat. Miközben kibámul az ablakon, egyenesen a tizedikről, nagyot szív a cigibe, és leveszi a slukkot. Démon, így nem fél attól, hogy bármikor is tüdő rákja lehetne. Mivel saját teste van, így az ellenáll minden betegségnek. Az ég tömve van szürke felhőkkel, középen villan egyet, és villám cikázik át rajtuk. A dörgés hamarosan érkezik, s azzal átellenben kinyílik a lakás bejárati ajtaja. Astaroth oda fordítja a tekintetét, de nem éri meglepetés, mikor meglátja a három alakot. A testvéreit.
-
Már vártalak titeket. Mit akartok? Visszatoloncolni a pokolba?