Az életem sosem volt egy habostorta. Nem születtem milliárdos családba, a szüleim sima hétköznapi emberek hétköznapi problémákkal. Az édesapám taxisofőrként, az édesanyám pedig háziorvosként dolgozik. Hét éves voltam, mikor magunk mögött hagytuk a szülővárosomat, Oberhausen-t és átköltöztünk New York-ba. Hogy miért, azt akkoriban nem osztották meg velem, de idővel rájöttem magamtól is az okukra. Aput elbocsátották a cégtől, ahol akkoriban dolgozott, s mivel a kapcsolatuk is megromlott valami miatt a családunk többi tagjával, a szüleim úgy döntöttek maguk mögött hagyják Németországot és az Egyesült Államok fele veszik az irányt. Bár, nem tartózkodtam túl sokat a szülőországomban, profi szinten beszélek németül, ugyanis mindazok ellenére, hogy a szüleim megszüntettek minden kapcsolatot az otthoniakkal, én sok évvel később újra levelező viszonyba kezdtem az otthoni unokatestvéreimmel. Tudni akartam róluk, s ezt a döntésemet azóta sem bántam meg. Viszont emiatt  a döntésem miatt az én kapcsolatom is megromlott a szüleimmel, rögtön azt követően, hogy megtudták, mit műveltem. Nem tudták azóta sem megbocsájtani az 'árulásomat', úgyhogy 11 éve már csak ünnenapokon találkozom velük, ugyanis azokon a napokon szerintük "mindenkinek félre kell tennie a nézeteltéréseit. "

Mint minden normális New York-i tinédzsernek, nekem is akadtak nagyra törő, egetrengető, világot megváltó álmaim, de mint az átlagnak, ezek az álmok az én esetemben sem kerültek végül kivitelezésre. Az érettségi diplomám megszerzésétől egészen a farkassá válásom pillanatáig egy dolgot akartam és azt nagyon: ügyvéd lenni. Be is jutottam a Columbia-ra ösztöndíjasként - amit még azóta sem igazán értek, miként történhetett meg, tekintve, hogy nem fizettem le senkit -, majd az első két évet is sikeresen zártam, s ha minden jól megy, valószínüleg az államvizsgámat is megszereztem volna idővel, de nem így lett..  a közbejött vérfarkas karmolás és a szüleim bank hitele gyökeresen megváltoztatta az akkori gondolkodásomat. Azok után már semmit sem akartam azon kívül, hogy megtanuljam uralni a lycantrhopia-t, valamint, hogy segíthessek a szüleimnek a tartozásuk visszafizetésében. Így kerültem Rainer Scott cégéhez, mint asszisztens. Igaz, kezdetben bántam, hogy félbe kellett hagyjam az egyetemet azért, hogy asszisztensként dolgozzak, idővel nagyon is megszerettem a munkámat. Persze, mindebben Rainer-nek is nagy szerepe volt.. ha nem lett volna szimpatikus nekem már a legelejétől, valószínüleg nem is maradok a cégénél 14 hosszú évig. De megkedveltem őt, mint embert, mint főnököt, mint barátot, mint.. szeretőt. Ez utóbbira soha nem szabadott volna sort kerítenünk, viszont egy gyenge pillanatunkban, mikor mindketten azt hittük, a cégének befellegzett, mégis átadtuk magunkat a hangulatnak.. Én utána elutasítottam, mikor legközelebb randira hívott, pedig legszívesebben újra és újra megismételtem volna annak az ominózus estének az eseményeit. A fejemben le is játszottam újra meg újra a történteket.. de a józanabbik felem akkor már elég jól ismerte Rainer-t ahhoz, hogy tudja milyen.. és mit várhat az ember lánya tőle egy kapcsolatban. Én pedig nem álltam készen arra, hogy elrontsam a barátságunkat egy "futó kapcsolat" miatt.