Végre annyi évezred után eljöttek értem, ilyen sok idő után itt hagyhatom ezt a tetves helyet nem csak szellemi testben, hanem a saját testemben is. Azazel visszatér, a teljes erejével és senki nem állhat az útjába. Bosszút állhatok azokon, akik miatt ezen a helyen rohadtam. S, hogy ki lesz az első akit megfogok látogatni? Szerintem egyértelmű a válasz. Lucifert. El kell beszélgetnem a bátyámmal, hiszen ha akart volna bármikor kiengedhetett volna hisz meg volt hozzá az ereje, de ő nem tette. Azt hitte, hogy őt fogom hibáztatni azért, amiért elbuktam. Nem, én is így akartam ezt. De most már van miért hibáztatnom. Szellemi testben kellett élnem és szinte elfelejtették a nevemet, a Pokol Hadnagyának a nevét. Érzem Belial erejét, de van benne valami furcsa. Nem tudom, hogy ő képes-e lenne egyedül véghez vinni ezt, hiszen Isten kovácsolta a láncaimat ezért nem kis erő kell a széttöréséhez. De sikerült, és amint elválik a testem a sziklától szinte kirobban az erőm, amit eddig lekorlátozott a béklyóm. Felnyögök az energiától, és a testem még nem akar engedelmeskedni neki, kell neki néhány perc. Amint kiérünk a partra, csak elfekszek a homokban és hangosan nevetek, szinte már mániákusan. Végre érzem azt, amit eddig nem érezhettem. A hideg rázza a testem, de egyáltalán nem fázok, csak az izgalom. Elhal a nevetésem és csak egy nagy vigyor látható az arcomon. - Belial, milyen árat fizettél azért, hogy kihozhass? Hogy tudtad ezt megtenni? Nézek rá aggódva és szép lassan feltápászkodok és a vízszéléhez sétálok és a naplementébe nézek. Most jöhetne az a filmesklisé, hogy elkezdek kiabálni, de inkább kihagyom. Nem drámázok. Próbálom nem mutatni azt, hogy semmit nem érzek abból, hogy sírni látom, de olyan mintha a szívemet kettévágnák. Régen együtt örültünk, együtt sírtunk. Nyelek egy nagyot, majd megrázom a fejemet. - Ne mondd el, látom, hogy szenvedsz. Majd Otthon elmondod. Odasietek hozzá, majd segítek neki talpra állni. Megfogom a karját, majd a vállamra teszem és én is átfogom az övét, s így teleportálom el magunkat a Déli Birodalomba, egyenesen a szobámba. Itt nem zavar minket senki. Gyorsan leültetem és aggódva ránézek. - Hogy tudok segíteni?
Lucifer bízott meg azzal, hogy kihozhassam őt. Ő most bennem van, együtt az erejével és tisztában van mindazzal amit csinálok. Tudnia kell, hiszen tehetnék az erejével bármi mást is. Megtehetném. De akkor nekem annyi, ami nem ér annyit. Egyelőre most arra kell összpontosítanom, hogy véglegesen elhozhassam innen Azazelt, egy percig sem akarom, hogy itt maradjunk. Számomra ez a hely már most idegen, akkor neki annyi évezreden át milyen lehetett? (..) Kihoztam őt a partra. Érezheti az arcán a valóságos vízcseppek csöppenéseit, a tenger hangja pedig nyugtató zeneként hat a közeli estében. A levegő pedig lemossa rólunk a forróságot. - Nem lehet. - Vágom utolsó mondatára óvatosan. - Azzal csak felesleges idő menne el. Inkább menjünk innen. - Sietni szerettem volna. Már rég óta vagyok itt a szigeten, Lucifer pedig belülről mar, szinte érzem, hogy minden egyes eltelt óra után beleharap a húsomba. Azzal, hogy Azazelt kihozom, túlságosan is nagy árat fizetek. De megéri, hiszen ő sokkal inkább megszenvedte az ittlétet, mint most én azt, hogy Lucifer apránként vonja el az életemet. Túlságosan is elnyomott engem valami rossz, mély fájdalom. Próbáltam nem kimutatni, egyszerűen csak elfeküdtem mellette gyengén. Sírás fogott el. Sohasem sírtam, rühelltem, ha valaki sírni látott. De Azazel jelenléte egyszerűen hihetetlenné teszi a valóságot amiben most vagyok és attól rettegek, hogy ebből az álomból egyszer felébredek. Azonban agyam rejtett félteke jól tudja, hogy ez a kézzelfogható valóság, ugyanis Lucifer még mindig emészt engem. Egyre fájdalmasabb és egyre kegyetlenebb. Miért teszi ezt velem? Megtettem azt, amire kért. Mi kell ennél több? - Bárcsak tudtam volna, hogy hol vagy. De ha tudtam volna róla, nem lett volna elég erőm ahhoz, hogy egymagam kihozhassalak. - Lehunyom íriszeimet, fájdalomtól lerészegedve azonban elárultam önnön magamat, vagyis azt, hogy nem én egyedül hoztam ki őt. Észreveheti, hogy valami sántít de én erről tudomást sem veszek. Még nem.- Annyira sajnálom...- Elfordulok oldalamra, ellenkezőleg tőle, ugyanis nem akartam, hogy tovább lásson sírni. Szenvedtem végig, nélküle. Sohasem voltunk elválasztva. A magányát nem tudtam mással kiegészíteni, mint azzal, hogy öltem. Az emberek közt. Nagyon ritkán tértem be a Pokolba, nem voltam képes arra, hogy ott legyek Azazel nélkül. Tehát, az emberek csak úgy ismertek, mint az erdei Wendigo, a két lábú szarvast, aki kannibál módon felfalta az emberek húsát. Valóban így volt. - Te tudod, hogy merre kell visszamenni? Valahova, bárhova... csak el innen. - Elakartam menni innét, de a kín, Lucifer még jobban emésztett ezért erőm sem volt ahhoz, hogy átteleportáljam magunkat máshova. Most neki kell segítenie, különben Lucifer megöl. De nem merek semmit sem mondani Azazelnek. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire rühelli a fényhozót. Őszintén? Megvan rá az oka.
Annyi minden történhetett azóta vele, és én nem voltam mellette. Lehet, hogy számos csatát már megvívott a Pokolban és én csak itt voltam és nem tudtam neki segíteni. Tudom, hogy nem kell őt féltenem, hiszen egy nagyon öreg és hatalmas bukott angyal, de hát melyik legjobb barát nem gondolna egyből a rosszra és magát hibáztatná a dolgokért? Apropó önmarcangolás. Miattam lett olyan amilyen és ettől egyből fel megy a pumpa bennem és legszívesebben ha tudnám szíven szúrnám magam. Tudom, hogy ha én nem buktam volna el akkor ő sem, nem fosztották volna meg a szárnyaitól és nem vált volna belőle démon. Még mindig tudta volna nézni az embereket és elmélkedni azon, hogy milyen is lehetne emberként élni. Jól tudom, hogy segítettem azzal, hogy elbuktam hiszen ha nem is teljesen de megtapasztalhatta azt az érzést, hogy milyen szabadon élni mindenféle hülye szabály nélkül. Mindig is lakozott benne egy rossz, egy mániákus gyilkos énje, de erről csak én tudtam és senki más. Gondolom mára már tisztában van vele mindenki és félik a nevét, de nekem mindig is csak az a naiv, bohókás angyal marad akit megismertem. Félek, hogy a sok raboskodás miatt berozsdásodtam és csak hátráltatni fogom. Mert hát az idő vasfoga rabságban még rajtunk is fog. Én értettem a legjobban a fegyverekhez és a harchoz, de mostanra kitudja? Lehet, hogy már annyira kijött a gyakorlatból, hogy egy kis démon is agyonszúrna, ha összeakaszkodnék vele. Ki tudja? Lehet, hogy ezeket csak azért érzem, mert a lánc kiszívja minden energiámat és teljesen felőrli a józan eszemet. Rohadj meg Isten, rohadj meg, hogy ilyen bilincseket készítettél, amit még órási démoni erővel sem tudom kettétörni. Csak egyetlen egy reményem van, hogy eljönnek értem. De vajon el fognak? Lucifer jól tudja, hogy hol vagyok és még sem jön. Számon fogom ezért kérni, de akkor is az első dolog az lesz, ha valamilyen csoda folytán sikerül kiszabadulnom, hogy megkeresem Belialt. Ha pedig megtudom, hogy bántódása esett valaki által akkor arra le fog sújtani a haragom és a kínok kínját fogja átélni. Lehet, hogy a hang amit hallottam csak az őrület egyik jele és már ezzel jelez nekem a Nagyfőnök, hogy haver itt a vége nem sokára és elveszted a józan eszed. De nem érdekel, meg kell néznem. Ha csak egy pici remény van rá, hogy tényleg őt hallottam akkor muszáj vagyok megkeresnem. Amint kilépek a testemből már érzem, hogy fogy az idő. Talán 2-3 percem lehet hátra és visszakerülök. Futok, rohanok, teleportálok. Először nem hiszek a szememnek amint meglátom. Az alakja, az arca ami csak az emlékeimben bukkant fel újra és újra. Ordítok egy jó nagyot és szerencsére észrevesz és már indul is. Az arcomon még láthatja az a halványt mosolyt, majd el is tűnök a szeme elől és visszatérek a sziklához. Zihálok, a kezeim amik láncra vannak verve erőtlenül esnének le, de a vas megtartja. Éppen annyi energiám van még, hogy eszméletemnél maradjak, de több mozgásra nem vagyok képes. Ha még itt lennék, akkor kellene egy-két nap pihenő. De amint kiszabadítanak csak néhány perc és visszanyerem az erőm egy részét. Akkor végre felszabadul az a több évezredig elzárt erő és újra önmagam lehetek. A fejem is kezd lassan leborulni, de amint megérzem azt az ismerős démoni kisugárzást közeledni akkor hirtelen felkapom és már csak arra felé tekintek ahonnan érkezik s nem sokára meg is látom a megmentőmet, a legjobb barátomat, Belialt. Amikor megölel akkor csak halványan mosolygok rá, visszaölelnék ha tudnák. De nem tudok. - Testvérem... Suttogom neki halkan a szavakat. Érzem, hogy már most egyre több és több erőm van. Teljesen feldobott a társasága és emiatt egyre jobban sikerül kiegyenesednem. - Remélem, hogy nem csak álmodok és tényleg itt vagy. Nézek rá aggódó tekintettel. Nem akarom azt eljátszani, hogy kiszabadít és elkezdjük élni boldogan az életünket, majd bumm arra leszek figyelmes, hogy újra itt vagyok a sziklánál. - Vigyél innen ki, aztán romboljuk porrá ezt a tetves sziklát. Annyira örülök, hogy itt van velem. Mert nélküle elveszett voltam, de most, hogy itt van végre teljes a kirakó.
Tű vagy a sok-sok szénakazalban, barátom. Mára már csak egy monda lett belőled, hisz oly sok idő eltelt már. Olyan, mintha a fejemben léteztél volna már régebben is, nem pedig a valóságban amikor elválaszthatatlanok voltunk. Veled együtt buktam el, mégsem okolhatlak téged miatta, hiszen miért is tenném, ha jól tudom az igazat? Nem véletlenül lettem bukott. Ámbár ha te nem lettél volna, gyávaságomba burkolózva lennék még mindig fent a Mennyben úgy, hogy elnyomnám való énemet. Hiszen, ez vagyok én. Egy undorító, mocskos szörnyeteg. Ámde tudhatod, hogy fontos vagy nekem. Annyi évezred telt már el, hogy én még mindig emlékszem rád. Minden egyes pillanatra. Ha valóban igaz rólad, hogy életben vagy és csak egy felmentőseregre vársz, nos, itt vagyok. Megjöttem. Eljöttem érted, hogy kiszedjelek a rabságodból, és elfoglalhasd a Pokolban a helyed, ami téged is megillet. Hiszen, Lucifer és én szeretünk téged, még akkor is, ha dühös leszel. De időre lesz szükséged, jól tudom. Az sem biztos, hogy úgy fogsz hozzám viszonyulni, ahogy régen. Talán azt is elfelejtetted, hogy valaha barátok voltunk. Hiába lettünk démonok, nos, egykoron angyalok voltunk. Jók voltunk. Emlékszem, hogy hosszas időkön keresztül méláztunk el az emberek felett, hogy miként élik azt az életet, ami nekünk nem adathatott meg. Ha úgy volt, akkor segítettünk az embereken, te pedig egyenest a tudást adtad nekik. Talán most is képes lennél arra, hogy más érdekében tégy, hiszen olyan sokat úgy sem változtunk azzal, hogy bukottak lettünk. Annyi különbség választ el attól minket, hogy most már nem élünk szabályok szerint. Hisz az angyalok, lássuk be, hogy annyira nem olyan angyali teremtések mint ahogyan azt sokan hiszik. Talán még nálunk is rosszabbak. De te akkor sem ezt érdemelted, hogy bezárva légy az emberek világban. Bárcsak tudnád, hogy ha lehetett volna rá esélyem, hogy választhassak a te és a szabadságom között, mindenképpen feláldoztam volna magamat miattad, hogy te szabad légy én pedig a hegy mélyén maradjak. De nem tudtam választani, nem volt lehetőségem. Különben is csak most tudtam meg, hogy te még mindig életben vagy. Ha hallanád mindazt, ami a fejemben zajlik le, akkor tudnád, hogy ettől a pillanattól fogva biztonságban vagy. Hisz itt vagyok, és nélküled nem fogok innét elmenni, bármi is történjék. Hosszas beszédsor közben csak simogattam a tenger vizének kis felszínét mely a partot mosta. Szép hely, hiszen te tetted széppé. Senki sem érinthette ezt a vidéket rajtad kívül. (...) Rohantam. Láttam. Ott volt! Vagy talán csak az elmém szórakozik velem? Nem... hiszen Lucifer megmondta, hogy itt fogom őt találni. Mi oka lenne arra, hogy az érzelmeimmel verjen át? Az igazat mondta, jól tudom. Annyira szeretném, hogy itt legyen, és elvihessem őt. Túl sokat szenvedett már, amit nem tudnék tovább megtűrni. Rohantam. Egyik helyről a másikra jelentem meg fekete füstként, egyszerűen képtelen voltam emberi lábakon rohanni. Látni akartam őt újra, még ha csak egy pillanatra is, de tudnom kell, hogy valóban életben van. Talán megőrültem...? - Azazel... - A térdeimre zuhanok teste mellett erőtlenül. Magamhoz öleltem őt erősen, annyira, hogy Isten sem tudná most kitépni karjaim közül. Nem hagynám, hogy újra elvegyék tőlem. Beleőrülnék, ha újra át kéne élnem, hogy elveszítsem. A lelkem egy darabját képezi ő. Nélküle félig halott vagyok. - Itt vagyok. - S bár nem szoktam sírni, mégis érzem, hogy szemeim megtelnek könnyekkel. - Kifoglak innét vinni mindjárt!- Remegtek a karjaim, de egyszerűen képtelen voltam őt elengedni. Lucifer erejével most megpróbálhatnám őt innen átteleportálni őt, de egyelőre gyengének érzem magam hozzá. Ha kell itt bent ragadok vele, de nem fogom egyedül hagyni többé.
A lánc folyamatosan szívja el az energiáimat és adja át a környezetnek, ezzel elérve azt, hogy ha jönnének is értem ne érezzék meg az erőmet. De van persze ennek egy buktatója is, hiszen az én démoni erőm miatt a sziget egyik felét olyan félelem övezi be, ami egy épeszű halandót világgá futtat. Kezdem elveszteni teljesen a józan eszemet, ki fog fogni rajtam Isten csapdája. Pedig megfogadtam, hogy soha nem fogom feladni és eszembe sem fog jutni az öngyilkosság tudat, de ezt már nem bírom. Nyertél Szakállas, nyertél. Meg tudtál törni és ezzel a büntetéssel elérted azt, hogy ha vissza lehetne menni az időben akkor réges régen teljesen más utat választottam volna a Mennyekben és nem lázadtam volna fel Lucifer eszméiért. Inkább maradtam volna csendben és élveztem volna a fenti életet, s csokis shaket szürcsölgetve lestem volna, ahogyan ezek a nyomorék emberek ölik egymást s ahogyan a démonok befeketítik a makulátlan szívüket, s meg mérgezik őket az erőszakkal. Ohó, apropó Lucifer. A nagy Sátán, a Nagyfőnök. Ha nem lenne kiszáradva a szám köpnék egyet. Több ezer éve rohadok itt és nem jött el értem. Pedig elsőként voltam ott mellette amikor kitalálta az egész lázadás dolgot, mindig mindenben mellette álltam. Erre mi a hála? Az, hogy itt hagy rohadni. Pedig tisztában van vele, hogy hol raboskodok és meg is lenne a hatalma, hogy kiszabadítson. De ő? Inkább királykát játszik és kormányozza a Poklot. Na nem baj, nincs ez elfelejtve. Egyszer úgy is kiszabadulok innen és akkor, majd számon kérem. Édes a bosszú, és nagyon haragtartó vagyok. Egyetlen egy dolog hiányzik a Mennyekből, az pedig nem egy tárgy hanem a Belial, a legjobb barátom. Szinte példátlan a mi barátságunk, a démoni szívünk csak egymásért dobok. Már fent a Mennyekben megtaláltuk egymást és első találkozásnál tudtuk, hogy mi remekül meg fogjuk érteni egymást. Tudom, hogy miattam vágatta le a szárnyát ő is, és ezért mardos a lelkiismeret, mert nem tudom, hogy boldogul, hogy mi van vele. A zuhanás után egyből ideláncoltak így meg sem tudtam keresni. Lehet, hogy már nem is él. Lehet, hogy megölték. Vagy él és keres engem? Ki tudja? Az biztos, hogy az Ördög segítsége nélkül ha keres is, soha nem fog megtalálni. Ne félj Pajti, egyszer úgy is kijutok innen és megkereslek. Azazel! Én vagyok. Belial. Hirtelen kapom fel a tekintetem a messzi halk hangra és teljes erőmből megpróbálom zörgetni a láncot, húzni szakítani. De ez csak jobban szívja az erőmet, már olyannyira, hogy kiabálni sem tudok. - Belial... hát eljöttél. Nyögöm halkan a szavakat, majd az utolsó erőmet felhasználva lépek ki a testemből, ami a szokásos hatást váltja ki a környezetből. A hegység felől, ahol raboskodom hirtelen elborul az ég és villámlani, mennydörögni kezd s hirtelen a szél is feltámad. Remélem, hogy ez elég jel neki. Nincs sok időm, nem bírok most már sokáig kint maradni. Elkezdek futni a tenger felé, ahol látom messziről. Az alakja... ökölbe szorítom a kezem. - BELIAL! Ordítom a nevét, hiszen legalább 10-15 méter lehet közöttünk. Az alakom szépen lassan eltűnik, már át lehet látni rajtam. Gyorsan a hegység felé mutatok, ahol raboskodom és eltűnök. Ennyit bírtam. Zihálva térek vissza a testembe, alig vagyok az eszméletemnél. Fáj minden porcikám, de az arcomon egy mosoly látható. Eljött értem és megtalált.
A tenger finoman mosta a sziget partját. Teljesen kisétáltam a széléhez, és leguggoltam, hogy megérinthessem a vizét. Óriási sziget, lakott, ámde ez a része még is inkább olyan... kihalt. Mintha valaki rettegésben tartaná ezt az egész helyiséget ami végett aztán kevesebb utazó téved a szigetnek ezen felére. Pár napja járom már ezt a szigetet, mégis azt mondhatom, hogy ennek a természeti csodának ez a fele leginkább a szebb. Talán mert érintetlen? Tele van a sziget töve levendulákkal, paratölgyekkel, fügékkel és olajfákkal, mindennel, ami egy halandónak megfelelő lenne. Van itt valami, amiért ez a hely annyira gyönyörű, ámde még is rideg. Talán meg kéne rémülnöm és vissza kéne mennem a Pokolba, de nem teszem. A gyávaság különben sem az én műfajom, ámde mégis Azazellel kell majd szembenéznem aki ennyi évezred után ki tudja, hogy milyen állapotban lesz. Feltételezem, hogy nem a legfrissebb küllemben, ámde mégis kipihenten, ha a jó oldalát nézzük a dolgoknak. Különben is... Lucifer megfenyegetett. Ámbár nem csak azért jöttem el idáig, hogy Lucifer meghagyja az életemet, hanem mert Azazel a barátom volt. Kevés démon között alakul ki olyan kapcsolat, mint amilyent mi ápoltunk egymás iránt, egyszerűen elválaszthatatlanok voltunk fent a Mennyben is. Az igazat megvallva, ha Azazel nem tartott volna Luciferrel a lázadásban, akkor én még mindig fent lennék a Mennyben, és leshetném onnan fentről mindazt, amitől meg kellett vonnom magamat angyal létem végett. Boldogabb lennék? Nem, nagyon nem. Ugyan most az életemmel szórakozom, de mégis jobb, mintsem élni az idióta szabályokban. Szeretem, ha kötöttségek nélkül élhetek. Ámde, belegondolva mégis annyira üres, hiszen aki végett követtem ezt az utat, nos, nem volt velem. Ő érte jövök, és elfog az érzés, hogy mi van akkor, ha nem fogom őt itt megtalálni? Ha csak ez az Ördögnek egy újabb játszmája, nos... lehet elgondolkoznék azon, hogy mégis ki pártját fogjam. De talán annyira nem vagyok balszerencsés, hogy így legyen. Inkább csak elakarom magammal hitetni, hogy dísznek jöttem ide, és nem kell szembenéznem több évezred elteltével azzal, aki az életet jelentette nekem. Nem azért, mert nem akarom őt látni, hanem mert mégis eltelt ennyi idő, és annyira hihetetlennek tűnik, hogy mindez igaz legyen. Haver, ez nem álomvilág, hogy minden a régi legyen. Lehunyt íriszeimet kinyitom, s újra szembesülök a végtelen tengerrel. A sirályok károgását sem hallani, hanem csak azt, hogy a tiszta vizű tenger miként csapkodja a part vonulatát. Nem maradhatok itt sokáig, hiszen Lucifer sem lehet örökké a testemben. Legalábbis az ereje. - Azazel! - Kiegyenesedem, s megfordulok a sziget felé nézve. Üresség tátong, mégis bízom, hogy ő itt lesz. Látni akarom, és nélküle nem fogok innét elmenni. - Én vagyok. - kissé meginog a hangom. - Belial. - Alig hallhatóan ejtem ki a nevemet, hiszen én magam sem hiszem el, hogy a személy aki több évezrede eltűnt, hirtelen itt találom. Ez nem... álomvilág.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Stromboli - Dudael Szikla 
§§ 
§§ 
