Az egyetlen percet, amelynél hozzám bújik, és én hozzá, hosszasan őrizgetem, amennyire csak lehet. Itt tarthatom karjaimban, ami első találkozásunk óta nem volt elmondható. most érzem meg igazán belső énjét, most látom, hogy ki is ő. ÉS tetszik, amit érzek és látok.
Sajnos eme pillanatot hamar megszakítja, hogy kiérünk a tett színhelyére. Itt némi nézeteltérés után nagy nehezen megadom magam, és már készülök, hogy induljak. De belevág a képbe a csend. A tipikus, néma, vihar előtti csend… feszülten figyelek, még lélegzésemet is alig hallani. A démon most kezdett neki az alakváltásnak, és immár száz darabra hullott madárrajból akar formálódni. Sikerül is neki.
Szerencsére Bony sem rest, eléri amiért jöttük, aztán indulhat a hajsza, és a küzdelem.  Ami nálam egy masszív futásba torkollik, ahogy a madárhad egy része engem szemel ki. Bony kérésének eleget téve futni kezdek. Először a haza irányába, ám hamar sikerül felmérnem, hogy a lakásba bejutni annyira esélytelen, mint a holdon rádiót fogni. Így futok tovább.
Bízva abban, hogy valamelyest megtévesztem ellenségem, nekikezdek a cikk-cakkozásnak. Sikátorról sikátorra futok, hirtelen váltva a kanyarokat, hogy az egyiknél majdnem eldőlök. De sikerül megmaradni és futni tovább.
Hamarosan viszont megállj lesz, sikerül ügyesen bekerülnöm az egyetlen zsákutcába a környéken. Dühödtem verek ököllel a falba. Pont most?! Pont akkor jön a fal, mikor nem kellene?! Ahogy a madár raj utolér, még csípnek párat belém, majd körözni kezdenek felettem. Nem tudom mit tegyek. Hátamat a falnak vetve figyelem a rajt, minden mozdulatukat. Félelmetes, ahogy köröznek felettem, ahogy hallom hangjaikat. Jeges rémület lassan szétárad bennem. A kiutat kezdem el keresni, ám az egyelőre csak a raj felé vezet.
Nagy kő esik le szívemről, ahogy meghallom Bony hangját. Utolért. Ő mégis csak jobban ért ehhez, bízom benne. – Örülök… - nyögöm vissza, őszinte örömmel. Tényleg nem örültem ennyire még neki, mint most. Van esély, hogy túléljük.
A démon lassan megint kezd egyként testet ölteni. Mi pedig szembenézünk vele. Most érzem először azt, hogy kicsik vagyunk, hogy vannak nálunk messze nagyobb erők.
Ismét Bony hangja ébreszt fel az ámulatból.
- Nem állok ellen kivételen. – motyogom halkan neki, és máris egy potenciális búvóhely után kezdek kutatni. Jobb nem jut viszont, mint a démon háta mögött a fal mellett húzódó konténer. Ahogy Bony nekiugrik a démonnak, úgy futok neki én is. Csak én nem ugrok, hanem egy laza mozdulattal fenékre vágom magam és szabályosan átcsúszok a démon alatt.
A másik oldalán kijutva felpattanok, és bevetem magam a konténer mögé, hátamat neki vetve, lejjebb csúszva, hogy fejem legkisebb búbja se látszódjon ki. Kifújom magam, majd azért – részben a kíváncsiság, hogy mégis hogyan néz ki egy igazi „fight” élőben, részben érdekel Bony hogyléte is – kikukucskálok, hogy szemmel követhessem az eseményeket.
Mikor megjelenik az erősítés, ismét visszafordulok takarásba, és megint fújok egyet. Most már talán rendben lesz minden, a démonnak egyszer s mindenkorra vége lelsz.
És bár egyik felem megint lázadna, hogy miért is gubbasztok gyáván egy kuka mögött, másik felemre hallgatok, és várok. Nekem ott nincs keresni valóm.
De nem is megyek el, ha Bonyval valami történik, és haza kell vinnem, én itt leszek. Biztosan.

Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha történne valami Arthurral. Ez az estének a legfontosabb küldetése: megvédeni őt. Nem tudom, mikor bújok bele a mellkasába, ahogy azt sem, ő mikor viszonozza és simítja állát a hajamba, de jólesően úgy maradok vele pár másodpercig.
Az utóbbi időszak szerint - egészen fontos lett a számomra. Ő észrevett, megbarátkozott velem, elfogadott és még a biztos-halálba is velem tartana, csakhogy ne essen bajom. Mit kellene még várnom egy baráttól?
Ütköznek nézeteink, de végül meggyőzöm. Addig egyébként sem mozdultam volna semerre, amíg nem tudom megértetni vele, hogy csak megsérülne, ha maradna itt, vagy velem jönne. A csend azonban hirtelen belevág az intim pillanatba közöttünk, én pedig ki is használom, hogy van esélyem. Berohanok a sötét utcába, hogy magamhoz vegyem a fegyvereim. Elsőként a szeráfom, majd az iratzet. Azzal felerősítem a gyógyító rúnám. Sikerül befejeznem az élénkítést, ám mire észhez kapnék, már a démon lesújt rám. Varjak tépnek, karmolnak, úgy érzem, hogy ahol belém vág, ott a hús mélyére hatol. Sokkal jobban aggaszt azonban saját sebeimnél, hogy a madárköd egy része Arthur felé irányul. A tőrrel a kezemben már ügyesebb vagyok, tudom őket terelni és jut időm üvölteni a férfinak, hogy fusson el, aki így is tesz.
Van időm a telefonomért kapni és erősítésért szólni. Az Intézetből most már biztosan elindul valaki, de a francba is, nincs időm ezzel foglalkozni. Elhajítom a készüléket, hogy rohanvást induljak Arthur megmentésére. Sebesen rohanok, futás közben festegetem rúnáim, aminek köszönhetően felgyorsulok, ráadásul erősebb is leszek és ha ez nem volna elég, látok a sötétben is! Ugye milyen menő árnyvadásznak lenni? Nem az, ha egy istenverte démon akar lakmározni az egyetlen barátodból. Magasra röppen a sarkam, ahogy a morajlást követem.
- Ne, ne menj haza... – kétségbeesve motyogok magam elé, amikor az útirányból feltűnik, hogy a mondi hazafelé indul ijedtében. Megkönnyebbülten sóhajtok fel két pihegés között, mikor cikk-cakkozni kezd végül, elhagyva otthonát. A szeráfom felizzik kezemben, jól tudom, hogy készen áll rá, hogy megküzdjünk a démonnal. És bizony, a bennem felgyúlt harag is elősegíti, hogy hatékonyabban nyírjam majd a tollas nyomorultat.
Mintha a szívem a tarkómban dobogna, a térdeim futás közben remegnek. Mikor látom a magasabban reppenő varjakat egy pont felett körözni, tudom, hogy Arthur megállt és ettől kétségbeesett tempóm duplájára váltok. Félek tőle, hogy megtámadják. Nem sok esélye lesz, ha nem vagyok mellette.
- Itt vagyok... – pihegve mosolyodom el bátorítóan a madárcsapat túl oldalára befutva, mikor már látom a férfit. A tollak szállingóznak a levegőben, ahogy füstös óriássá alakulnak, egy nagy egységet alkotva. Két pont, két szikrázó, sárga pont néz vissza ránk. Én pedig kihasználom a lehetőséget, hogy Arthur mellé siessek, tőrömet magunk elé tartva. - Rejtőzz el. – nem nézek a férfira, csak vállam felett szólítom meg. Tekintetem közös ellenségünkön hagyom, csuklóból megforgatva a szeráfomat, hogy aztán egy gyors pörgéssel belecsapódjak a sötét felhőbe és megkezdjem a kiirtását. Elegeket ölt már. Túl sokan haltak meg miatta... A düh, ami szétáramlik mellkasomban elég erőt ad ahhoz, hogy erőteljes csapásokat mérjek rá. Ráadásul a vártnál korábban érkezik a helyszínre egy csapat társam - ezért kell segítséget kérni - így többen már könnyebben, több oldalról bírunk el vele. Tekintetemmel szinte másodpercenként igyekszem meggyőződni arról, hogy Arthur jól van-e.

Figyelemmel hallgatom minden szavát. Egyre nehezebben, de lassan leesik, hogy neki ez a szakmája. Ez amolyan munka, neki ez a feladata. És akármennyire is nem tetszik, nem tehetek ellene… El kell fogadnom, hogy nála a démon általi halál szakmai ártalom… Így nincs mit tennem, együtt kell működnöm vele. Kis halandó erőmmel a lehető legtöbbet igyekszem segíteni neki.
Emiatt is kapom ölbe, és megyek vele egyenesen a helyszínre. Vihetném máshova is, egyenesen kórházba, vagy egy kihalt helyre. De miért tenném? Segíteni akarok neki, nem hátráltatni. Akármennyire is tiltakozik minden tagom, azzal hogy most elvinném máshova, csak neki ártanék. Így viszem, amerre mondja.
Hozzám bújik, én hozzá bújok. Nem tudom, hogy ez az utolsó bújás-e, vagy leszek még szerencsés, és jut még ebből. Igyekszem nem így gondolni erre. Kihasználom a helyzetet, és amennyire tudom, kicsit megölelem. Most látszik igazán az igazi lénye. A szeretetre éhes, ölelésre vágyó lányka, aki szerintem, ha tehetné, így maradna még hosszú percekig.
De a varászt lassan felváltja a valóság. Megérkezünk a helyszínre. Bony ugrik is ki azonnal karjaim közül, beles a sikátorba majd közli terveit. Amelyek ismét ütköznek az én terveimmel. Tudom, hogy az életemmel játszok, de nem akarom egyedül hagyni. Két örvény tép szét, az egyik szerint mennem kellene, a másik szerint nem lennék férfi, ha nem próbálnék meg kicsit is segíteni. Sajnos ez utóbbi felem győz, amivel sikerül Bony-t kiborítanom. Amennyire lehet suttogva ordítani, na, azt most megteszi. A tekintettel, amellyel megküldi felém szándékait, azzal mindent leír. Minden gondolatát. Amivel viszont érzem, hogy nem jó játszani. Keményen nézek a felém mérgesen meredő szempárba, majd egy sóhajjal megadom magam. Indulnék, mire egy érintés még visszafog. Hirtelen fogom meg kezét mindkét kezemmel. – Tudom, de nem fog… - igyekszem megnyugtatni, ám ez az idill sem tart sokáig.
Felfigyelek én is a hirtelen jött csöndre. És ha most mellettem állna egy doktor egy sztetoszkóppal, most hallaná, ahogy szívem egy rock banda dobszólóját akarja eljátszani. Feszülten figyelek a sikátor felé. Nem merek kihajolni, megvárom, míg Bony beles.
Kérésére bólintok, hátamat ismét falnak vetve. Kis idő után elkap a kíváncsiság, és belesek. Nagyon törekszem arra, hogy csak nagyon minimális rész látszódjon belőlem. Szerencsére valami nagy szemetes, vagy konténer még épp kitakar. De látom, hogy Bony mit csinál, és csendben örülök, hogy sikerül elérnie a cuccainak nagy részét.
Ami viszont itt jön, arra legkevésbé sem számítok. Varjak ezrei törnek rá. Kiáltanék, de nem merek, nehogy Bonynak ártsak vele. Bár ennél jobban hogyan lehet ártani, madarak ezrei karmolják. Az események hirtelen fordulatot vesznek, a madarak egy része irányt vált, és egyenesen felém jön, majd rám tapad. Bestiák, karmolnak, csipkednek. A nagy ricsajban meghallom a kiáltását, hogy fussak. Nem kell kétszer kérnie. Felpattanok, és ami erőmből kitelik, azt a futásra adom. Rohanok, ahogy bírom. A madarak rajtam, csipkednek, karmolnak, hol a pólóm tépik, hol a bőröm. Néhányan a szememre pályáznak, azokat megpróbálom kézzel elhessegetni.
Futok egyenesen hazafele. Nem nézek hátra, nem nézek semerre, nem tudom, hogy Bony követ-e vagy nem. Hallom és érzem, hogy a bestiák rajtam vannak. Repülve gyorsabbak, mint egy magán-felhő, sötétlenek körülöttem.
Arra hamar rájövök, hogy esélytelen hazajutnom. A madarak rajtam vannak, nincs időm, hogy a kapun bejussak, kinyissam az ajtómat és bemenjek a házba, mindezt úgy, hogy a madarak, amíg élek rajtam lesznek. Így csak egy esélyem van: futni tovább.
Elhagyom a kaput, és futok tovább. Eszembe jut valami, és hirtelen irányt váltok egy kis sikátorba, ezzel sikerül néhányat leráznom, de a többi madár követ. Muszáj leszek cikk-cakkozni, ha le akarom rázni őket. Légvonalban gyorsak, de az irányváltoztatásaimat nem tudják tartani. Sikátorról sikátorra kanyargom, és csak reménykedem, hogy nem futok zsákutcába.

Nem nehéz észrevenni rajtam, hogy ideges vagyok. Persze hogy az vagyok! Féltem őt, ő meg vissza akar menni. Alig él! Mégis megállok egy pillanatra, és igyekszem rá figyelni. Abban igaza van, hogy ezt az oldalát a másik világnak nem ismerem. Úgymond igazán csak most kezdek ismerkedni velük.
- Nem ismerem mit tud egy démon, de valami fegyver csak van ellene? Vagy valami gyenge pontja nincs? - Igyekszem gyorsan némi tudást összeszedni Démonológiából. Az kis idő múlva eljut tudatomig is, hogy nem állhatok ki egy démon ellen egyedül. Főleg hogy Bony is többedmagával volt ellene, mégis megjárták.
Viszont itt jön az ördögi kör: Bony sérült, nem mehetne vissza rgyedül, én halandó vagyok, szintén nem mehetnék ki, viszont a démon magától meg nem dobja fel a talpát… Bony le tudná győzni, de nem kellene visszamennie… Na erre varrjon gombot valaki!
Viszont valami megoldást kell találnunk, méghozzá gyorsan.
Így beadom a derekam, és megígérem neki, hogy akkor kimegyek vele. Annyira határozott vagyok eme döntésemben, hogy jelenleg le kell kötöznie ha itt akar tartani. DE szerencsére nem teszi, engedi, hogy vele tartsak. Tudja szerintem ő is, hogy kell a segítség neki. Nem szégyen az, ketten nagyobb eséllyel megyünk neki annak az akárminek.
- Mit tehet velem, ha észre vesz? - a sok kérdezősködésnek csak egy a célja: gyorstalpaló az árnyoldalról, avagy ismerd meg ellenségeidet még mielőtt találkoznál velük. Minden infót elraktározok egy életre.
Ahogy elhalad mellettem felkapom. Addig se kelljen energiát használnia, alig él így is. Beleugrom még cipőmbe, és már megyünk is kifelé. Észre veszem, ahogy hozzám bújik. Jóleső érzés árad szét bennem. Ennek teret adva fejemet lágyan ráhajtom övére.
Figyelek a szavaira, és amennyire csak lehet, halkan suhanok az utcákon. Igyekszem a lehető legkevesebb zajt csapni, bár szerintem a démon vagy akár Bony hallása is jobb az enyémnél, lehet mégsem sikerül halknak lennem.
Kis idő múlva elérjük a sarkot, Bony egyből pattan is ki kezemből, és hátra nyom a falnak. Furcsa hangokat hallok, és érdekes érzések kezdenek kavarogni bennem. Közel járhatunk, valahogy rossz érzés fog el. Most kezd bennem körvonalazódni, mi a különbség egy démon és bármi más sötét lény között... Bony gyorsan a számra tapasztja kezét és int fejével. Gondolom azt, hogy maradjak csendben. Bólintok én is neki, hogy biztosítsam hallgatásomról.
Lekuporodom a földre, hátamat a falnak vetve. És várok. Ugyan hajt a kíváncsiság, hogy bekukkantsak én is a sikátorba, mégis milyen alakja lehet az ellenfelünknek. De nem mozdulok inkább. Még nem.
Hamarosan megszületik Bony terve is, amely -- nem kertelek -- nem tetszik. Nem adok sem bólogatást, sem fejrázást, csak bámulok pár másodpercig magam elé elgondolkodva. De nem akarok ebbe belemenni. Terve ketté szakít. Egyik felem ordítja: „hülye vagy te, itt hagynád, hogy gyáván hazamenj?!” a másik felem erre meg: „mit akarsz te? Meghalni? Hagy a démont, szakadj haza” Na ebből válasszon az ember okosan…
Lassan odahajolok Bony füléhez én is, hogy suttogva előadjam véleményem:
- Találd ki a „B” tervet. Nem tetszik az előző. – nem akarom csak úgy itt hagyni. Valamivel csak tudok segíteni! Remélem…

Egyszerre tombol bennem a düh, a kétségbeesés és a féltés. Hova akar menni így?! Alig él, szúrások a hátán, és keres valami irónt… Nehezemre esik, de adnom kell neki egy esélyt arra, hogy amit mondd, az igaz. Ha meg tudja magát gyógyítani azzal az izével, akkor legyen, megkeresem.
De nem akar egyedül engedni, ő akar menni.
Abbahagyom a visszakényszerítést, ahogy szisszen. Sikerült picinyke vállán pont olyan területet megfogni, amely sebes. Mondjuk ez nem nehéz, az a kihívás, hogy úgy érjek hozzá, hogy ne fájjon neki! Na az az igazi! Végül hagyom, hogy felüljön, és figyelek is rá.
- Hát jelenleg nincs jobb ötletem. Én még tudok védekezni! – mondom, ahogy arcára nézek. Sápadt, alig él, és így akar kimenni…
Ahogy felállok, ő is felkel… Ezt a makcs nőt! Egyszerre forr bennem a düh a féltéssel. Nem tudom mi támadta meg, de hogy hagyhatom hoyg ismét ő menjen ki?! De látom, hogy nem nyerek, hát idegesen kezdek el fel-alá járkálni. Halkan morgok. Egyik felem azt mondja, hagyjam akkor hadd menjen a vesztébe, másik felem félti, azt akarja, hogy szíjazzam vissza… De mit tehetek én?! Nem hagyja magát, képes rá, hogy inkább hason csúszva, de kimenjen.
Hát engedem. Engednem kell. Keresek gyorsan egy pólót, mely valamelyest tiszta, és felveheti. Ha ezt összevérzi engem az nem érdekel, ki lehet mosni.
- Akkor veled megyek! – mondom határozottan. Érezheti, hogy nem viccelek, és kötözzön a falhoz lánccal, ha meg akar állítani! – Nem tudom, mit tud egy démon, de nem hangzik jól. – jegyzem meg. Remélem még nincs ott, ahova megyünk, de ki tudja. Lehet újra fel kell vennem a harcot valami természetfelettivel? Megint nem fogok ma unatkozni, de nem is akarok! Ha ezzel tudok segíteni Bonynak, hát akkor szembe nézek vele. Meg kell találni azt íz irónt, és onnantól talán megvagyunk.
Ahogy elhalad mellettem, elkapom, finoman átölelem, igyekszem hátához is úgy érni, hogy ne fájjon, majd egy laza mozdulattal ölbe veszem. – Gyűjts erőt, míg kiérünk. – mondom neki, szintén határozottan, de már lágyabban. Érezze, hogy neki akarok segíteni ezzel.  – Majd navigálj, hogy hova menjek. –indulok el vele az ajtó felé, és kilépek vele. Csak lábbal becsukom magam mögött, nincs időm azzal foglalkozni, hogy zárok-e vagy nem.
Kijutunk a lépcsőházból az utcára. Szerencsére este van, szó szerint senki nincs az utcán. Azt nem mondom, hogy egy lélek sem, mert a démon azért egy lélek… úgy hiszem.

Szívem hevesen ver, szinte majd kiugrik. Igyekszem a lehető legóvatosabb mozdulatokat tenni, attól függetlenül, hogy tudom, tán nem sokat érez belőle, elvesztett minden kapcsolatot a külvilággal. Nem törődök semmivel, csak vele. Minden vörös lesz, a pléd alatta, a törülköző, amivel mosom, a karom, de kit izgat most ez?! Tudok mosni majd, ez a legkisebb gondom jelenleg.
Azért imádkozok közben, hogy Bony ne felejtsen el visszajönni. Itt kell lennie, élnie kell!
Fejben már a mentők telefonszámát keresem, valahogy el kell látnom minden sebesülését. Az elsősegélykészletet sem ártana előszedni. Sikerült egyet beszereznem a legutóbbi eset után. Bármikor jól jöhet. Mint ahogy most is!
Hirtelen kapom el kezemet, ahogy megmozdul és felnyög. Kezeivel keres engem, és óriási sóhaj szakad fel belőlem, ahogy nevemen szólít. Visszatért. Még él! – Itt vagyok, én vagyok. – megfogom a kezét, hogy érezze, ténylegesen én vagyok. Meglepetésemre elkezdi magát feltolni. –Bony, mit csinálsz? Nem mozdulhatsz! – igyekszem finoman visszatolni az ágyra. A helyzetet viszont nem könnyíti meg, hogy nincs a hátán egy apró négyzetcentiméternyi ép felület sem, amit megfoghatnék, hogy visszanyomjam az ágyba.  – Irónod? – nem tudom hirtelen eldönteni, hogy képzeleg, félkómás állapotban van, vagy ténylegesen tudja, miről beszél. – Hol hagytad? Visszamegyek én érte, neked feküdnöd kell! – hangomban egyszerre játszik a szigor, a féltés, és a pánik. Akármi is legyen az az irónia, vagy mi, én megkeresem, ha ténylegesen ez kell neki. Tudom, hogy Bony micsoda, tudom honnan jött, ennyire ismerem. Könnyen el tudom képzelni, hogy ténylegesen van valami cucc amivel tud gyógyítani. A múltkori világítós kő után mindent elhiszek!
De nem hagyhatom, hogy ő menjen. De ahogy én nem hagyom, hogy felüljön, úgy ő nem hagyja magát, akármennyire is igyekszem visszatolni vízszintesben. – Bony, vérzel, gyenge vagy, nem mehetsz vissza. – nézek rá szigorúan. – Hogy néz ki az az izé, megkeresem. – állok fel határozottan. – Visszahozom neked. – nézek a gesztenyebarna szemekbe. Határozottság és kérlelés csillog benne. Kérlek, bízz bennem, vissza tudom hozni, Vissza kell hoznom, akárhol is legyen. – Az ággyal ne törődj, az a legkevesebb. Veled mi történt amúgy? Ki bántott? – nézek kérdőn szemeibe. Akárki is volt az, az most ne akarjon velem találkozni! Különös érzés fog el, amit csak akkor érez az ember, ha azt bántják, akit félt, és kedvel. Lassan mellkasomból indulva, gerincemen át felkúszik, és elfoglalja nyakamon feljutva elmémet: a düh!