Kezdetben, valamikor réges rég katona voltam. Valamikor a sötét középkorban születtem, de nem kimondottan emlékszem már halvány emberi életem emlékeire. A lényeg, hogy ember voltam, két földtúró gyermeke, alacsony rang és alacsony száramazás. Állandóan a földesúr felé adóztak, aki többet és többet követelet, míg nekik már alig volt mit enniük. Persze emellé még ott voltam én is. Vézna fiúgyermek, akiről azt hitték hogy maximum pár telet fog megélni, és gyorsan meghal a hideg, az éhezés, vagy bármi más hatására. Hát amúgy igazuk is lett volna, ha gyerekkoromtól kezdve nem lettem volna olyan makacs és harcias amilyen. Szerencsére túl tudtam élni az első pár évemet anélkül, hogy a szüleim eladtak volna vagy megpróbáltak volna felhasználni valamilyen célra. Ezután pedig már elég idős voltam, hogy próbáljak besegíteni a ház körül, ami már indokolta, hogy ne dobjanak ki. Gondoskodtak rólam, felneveltek. Ezt becsülöm.
Azonban nem tehető félre az a tény, hogy mind a ketten földhözragadtak és ostobák voltak mint egy marék borsó. Én már fiatal koromtól másról álmodtam. Láttam a lovagokat átszelni a falunkat, fényes páncél és hatalmas fegyverek. Mindig olyan figyelmet és tiszteletet ébresztettek, hogy tudtam, nekem mindenképp lovaggá vagy legalább valami kóbor kardforgatóvá kell válnom, aki megvédheti magát, és mindenki féli a kardja suhintását. 17 éves koromig úgy tettem mintha érdekelne a földművelés, és nem említettem senkinek a vágyaimat. Nem is lett volna értelme, hisz vagy fellógatnak, vagy kiröhögnek, de egyikkel sem jutottam volna előrébb. Így megszöktem otthonról, és egy véletlen baleset során megöltem egy katonát aki a király szolgálatában üzeneteket szállított a kastélyok között. Elvéve a ruháját és a kardját utaztam városról városra és mindenhol kerestem az olyanokat akiktől kardforgatást tanulhatok. Szépen lassan kis léptekkel fejlődtem, de ahogy telt az idő egyre jobban ment, és mint a király követe sok helyre be tudtam jutni annélkül, hogy kérdéseket tettek volna fel, vagy utamat állták volna. Ahol pedig utamat állták a kardommal vágtam utat. Így szereztem ételt, italt, aranyat. Mondhatni bűnöző lettem, aki a király nevében tevékenykedett.
23 évesen már kiforrott személyiségként tudtam, ha nem a kardom által szerzek hírnevet, akkor sehogy, hisz nem vagyok senki. Így embereket kezdtem gyűjteni, és megalapítottam a saját rabló bandámat, amivel a királyi karavánokat kezdtem fosztogatni, és az általuk szállított aranyat vagy bármi mást, mind elvettük és jól éltünk belőle. Gyakorlatilag a királytól vettem egy földet magamnak a saját pénzéből. Túl okos és rafinált voltam, hogy rájöjjenek ki vagyok. Minden lopásnál és harcnál maszkot viseltem, és sosem tudták kideríteni ki vagyok. Jól ment ez éveken át, csak úgy neveztek, hogy a Rémkirály. Ezt a megtisztelő nevet azért kaptam, mert kivételes kegyetlenséggel kínoztam meg azokat akiktől a királyi szállítmányokkal kapcsolatos információkat akartam megszerezni. Emellett természetesen a harcban hulló fejek és széthasított emberek látványa is könnyen kreálhatta ezt a nevet az engem látó ellenséges katonák körében.
Igazából az emberi életem így telt egészen addig, míg mint minden csapatban, előbb utóbb itt is lett egy áruló, aki nagyobb pénz reményében feladott a királynak, aki jutalmul karóba húzatta. Engem pedig elfogtak, majd hónapokig kínoztak, végül a fejem kitűzték az kastély elé, mint valami első számú közellenséget.
Közben a lelkem egészen más utakon járt, azt hittem az élet után csak a nagy üresség következik, de nem így lett, mintha egy örökkévalóságig utaztam volna egy nagyon lassú lovon.
Valami mégis történt, új helyen, új testben tértem magamhoz. Azt mondták most már démon vagyok, és hogy Lucifer megajándékozott a földi tettem miatt egy új lehetőséggel, hogy élhessek. Először viccesnek találtam az egészet, aztán ahogy teltek az évek egyre jobban kezdtem unatkozni, így elkezdtem hódolni egy régi szenvedélyemnek, a kardvívásnák, emellett fejlesztgettem az új képességeimet is. Harcba keveredtem több alkalommal rivális démonokkal is, akik egytől egyig elvesztették valamilyüket a harc során, de mivel nem halhatunk meg, sosem végleges kűzdelmet vívtunk. Másik nagy szenvedélyem is felébredt, a nők, nem számít hogy halandó, vagy démon, vadász vagy akármi más, a szép nők értékelendők, és én tökéletesen tudtam ezt. Mindig kerestem az olyan nők társaságát, akik felkeltették az érdeklődésem, és sport szerűen próbáltam őket, minél előbb a hálómba csábítani. Aztán ahogy erősödtem, évről évre, gyűjtöttem a tapasztalatokat, és Azazel, aki a legerősebbként volt számontartva felfigyelt rám. Azt tudni kell, hogy én sosem féltem senkitől, ezért mikor ajánlatot tett, azt válaszoltam, hogy ha képes engem legyőzni, segítek neki. Így is lett, hosszú órákon keresztül harcoltunk, míg végül egy utolsó csapással hatalmas sebet ejtett a mellkasomon, ami eldöntötte a kűzdelmet. Innentől kezdve foglalkoztam én a seregével, mert a legerősebb démon a legerősebb sereget érdemli. Én pedig a legeslegjobb voltam a kiképzésben, és a harcban.