A hullámok összecsapnak felettem, az alvilág összeesküdt, az ág is húz, sajnálatra még sincs vágyam. Nem kell, tartogassa a világ annak, aki igényli. Az elmúlt száz évben már hozzászoktam, hogy Lilith mellett oly ritka a kegyelem, mint a Saharában a monszun, várhatsz rá, de felesleges. Azazel sem különb, nála, habár az egyik bukott angyal, a másik emberből lett démon, majd nem úgy, ahogy én, de majdnem kanállal nem lehet levest enni. Hogy hova tartunk vagy csak én tartok, már rég nem tudom. Nem értem a célt, talán hogy elfogadjam, van lehetetlen, mikor tudom, hogy nincs, hisz azt megoldjuk, csak a csodára kellene még egy kicsit várni. Démon vagyok, egy elvetemült, aljas, ösztönlény, akit ölésre alkottak, akinek elvileg nem lehetnek korlátai, és hogy ez ténylegességet nyerjen arról maga a Sátán gondoskodott. A tőr mélyre fúródik, de nincs meg a jól eső érzés, mikor csontot ér, mikor eret vág, mikor a hús rétegeit szeli ketté, ahogy az ostoba paraszt a Vörös-tengert. Eltávolodom Azazeltől és már cseppet se barátságosan figyelem. Démonai úgy mozdulnak előre, mintha csak láncok fognák őket, melyek pattanásig feszülve tartják vissza haragos testük. Talán egy pillanatra elhiszik, hogy tényleg sebet ejthettem urukon, egy pillanatig én is hittem, de szavai kétséget ébresztettek lelkemben. Ostobaság volt, naív gondolat csupán, hogy esélyem lenne e cselekedetre, már belátom. Tiltakoznék, hogy azt mondta, ha megsebesítem ez lesz az utolsó próba, de a penge tiszta, így nincs értelme vele vitatkoznom. Figyelem ahogy a földbe szúrja a saját fegyverével együtt, és már készülök, hogy erejével fog nekem esni. Talán gondolatolvasó a bukott, talán a jövőt látja, mert a hátam mögött jelenik meg és ujjai tincsembe marva tépik hátra fejem. A lendület átsegít a holtponton és hanyadt vágódva zuhanok a földre, hogy megtapasztalhassam talpának gyomromra gyakorolt kellemetlen hatását. Mindig előttem van egy lépéssel, akármire is gondolok ő kivédi, ő tudja, ő megelőzi. Halk nyögés, ennyire telik tőlem, mert időt sem hagyva szorít nyakamra és ránt fel egészen a feje fölé. Csuklójára fogva, lógok, mint Simba a majom kezei között, nézve hogy ez most mégis mire jó, de gyorsabban értem meg, mint hogy kimondhatnám ne tegye. A mozdulatot nem látom, de annál élesebben érzem, ahogy ujjai átszakítják bőröm, és testembe hatolnak. Szorításom fájdalmamtól erősödik csuklóján, torkomból vér bugyog fel, és csorog végig ajkamon, államon, bemocskolva kezét. Nem ereszt, sőt tovább matat bennem, hogy savas vérem testem belső szerveit kezdjék marni. Karmaim a páncélt kaparják karján, beszélnék, de értelmes hang nem hagyja el ajkam, csupán eszeveszett szenvedő nyögések. Újabb adag vér csordul ki szám szélén, ahogy kihúzza kezét, de tekintetem csak akkor vált esdeklővé mikor meglátom a fiolát. Ismerem, túl jól ismerem a tartalmát. Lilith kedvenc kínzási módszere a szenteltvíz. Ahogy a sebbe csurgatja, elönt a mérhetetlen fájdalom, egy velőt rázó sikoly kíséretében eszem vesztem. Oda a koncentráció, oda az emberi látszat. A halandó mivolt repedt vakolatként hullik le rólam, testem remeg, számon habzó vér bugyog ki. Az elmémet a fájdalom ezernyi késként szaggatja, lyukasabbra, mint az ementáli. Zihálva kapkodok levegőért, fuldoklom, hiába nem lenne szükségem rá, kapaszkodom mindenbe ami egy kicsit is emberi és az élethez köt, ahhoz az élethez ami az enyém, ahhoz ami másé, bármibe, akármibe, mindenbe. Forró tűz emészti testem, lángolok, lángok nélkül, kaparok Lucifer ereje után, hátha segít, de nem lelem, zilált, zabolátlan kétségbeeséssel pillantok Azazelre. A fájdalom csak nő, minduntalan, megállíthatatlanul, cunamiként elöntve testem, jeges karmokkal mászva fel gerincemen, fagyott tüskékkel kitöltve szívem hűlt helyét. Szólnék, hogy elég, szólnék, hogy öljön meg, de a világ festett vásznára oldószert öntenek. A körvonalak elmosódnak, a hangok, a démonok zúgolódása elmosódott zaj csupán. Az érintés is tompul, csak a lüktető fájdalom marad meg, csak az vesz körbe, míg körbe zár és elnyel a sötétség…
Szegény démonka azt hiheti, hogy összeesküdött ellene a világ és mindenki az ő fejére hajt. Beadtam azt neki, hogy Lilith megengedte azt, hogy ha ellenszegül akkor megölhetem. Háhh, ilyenről szó sem volt amikor mi beszélgettünk, de ezt neki nem kell tudnia. Jobb nem tudnia arról, hogy mi milyen dolgokat tárgyalunk meg az Úrnőjével, hiszen nem bízok senkiben és főleg nem egy ilyen szívtelen pokolfajzatban nem, mint ami ő. Olyan könnyű volt rávenni erre az alkura, sőt nem is nagyon kellett noszogatni hiszen nyújtottam neki egy olyan kapaszkodót a hatalom létráján, amit nem lehet nem elfogadni. Én olyan dolgokat taníthatok meg neki, amit más nem. Bevezetem a fegyverkészítés és a csapdaállítás titkaiba, megtanítom fegyverrel küzdeni, pusztakezesharc technikáját a tökélyre fejlesztem, és úgy fog közlekedni, mint egy árnyék. Halkan, csendben és gyorsan. Persze először túl kell élnie ezt az egészet, de majd meglátja ha sikerül, hogy a végén nevetni fog, hogy jaj de okos döntés volt. Persze majd ha tényleg már megy neki, akkor egy picit nehezítünk is. Megnézzük, hogy mennyire bírja a fájdalmat, hogy milyen jól tud úszni, meg minden ilyen apróságok. Bedobom a Holtak folyójába és aztán hajrá. Ellép a taposásom útjából, de ahogy látom az arcát az nem esik le neki, hogy direkt volt lassú a mozgásom és csak azért tudta elkerülni. Végighúzza a pengéjét a páncélomon, ami fülsiketítően mordul fel, aztán egy másodperce elhal és aztán újra. Rápillantok az arcára és látom azt a vigyort, s én eljátszok egy kicsit meglepődött tekintetet. A harcnál az egyik alap tudás, az nem más, mint az, hogy elhitesd az ellenfeleddel, hogy ő áll nyerésre és utána lerombold azzal, hogy egy gyors és meglepetésszerű támadással ölöd meg, vagy töröd el a csontját. Hagyom, hogy a hátam mögé kerüljön és belém szúrja a kését. A mozdulat hatására a démonok felmorajlanak és már csak arra várnak, hogy meglássák milyen sérülést szenvedtem. - Nem ismered azt a mondást, hogy ne igyál előre a medvebőrére? Kuncogom és kihúzom a pengét a vállamból. A páncélnak a belső része egy instant démoni energiabomba és ha átjut valami a külső rétegen, akkor ez megfogja. Meg hát, hogy miért is lehetett volna ez lehetetlen küldetés? Én nem tudok megsebesülni, hiszen szellemi formában létezek. Nem gondolkozik, ha azt mondta volna, hogy nem harcol mert nem lehet engem megsebesíteni, akkor letettem volna a fegyvert és megtapsoltam volna, hogy ügyes volt. De már megint fejjel ment a falnak. - Most az a rész jön, hogy most én fogok támadni. Azt mondtam, hogy nem használok fegyvert, nem azt, hogy nem csinálhatok semmit. Beleszúrom a földbe a tőrt, a kardomat mellé. A sisakom eltűnik a fejemről és csak egy nagy vigyorral nézek rá. Gyorsabb lett a mozgásom, mint páncél nélkül, másodpercek kérdése alatt kerülök a háta mögé és húzom le a haját teljes erőből. - Elmondom neked kedvesem, hogy soha az életbe nem tudtál volna megsebezni. Kacagok fel mániákusan, majd a földön beletaposok a gyomrába, lenyúlok a nyakához és felemelem a fejem fölé. - Most meg megnézzük azt, hogy mennyire nagy a fájdalomtűrő képességed. A tenyeremet kifeszítem és, mint egy tőrt szúrom bele nemes egyszerűséggel a nő gyomrába, majd egy kevés időt turkálok ott és megsértem azt, hogy a saját sava égesse szét a belsőrendszerét. - Tökéletes, kíváncsi vagyok, hogy a démoni szervezetre mennyire hat a sav. Nézem érdeklődve továbbra is szorítva a nyakát, majd belenyúlok a zsebembe és egy kis fiolát veszek elő, amiben víz van. De nem akármilyen. Ki tudjátok találni, hogy milyen? Két ujjal a kupakot kiütöm a helyéről, majd a nyílt sebbe öntöm vigyázva, hogy magamat ne forrázzam le. - Majd ha nagyon haldokolsz, szólj és megöllek.
A démonok élete már megint nem játék, meg mese. Hókuszpók szerepében pedig Azazel. Csodás. Öröm az ürömben, hogy nem megenni akar a varázs erőm miatt, hanem csak egyszerűen megölni. Máris könnyebb lett a lelkem tíz kilóval, leszámítva hogy a trágyalé nyakig ér, ő meg a fejemen tapos, hogy fulladjak már bele. Ez lehetne az a pillanat, mikor korholom magam, miért egyáltalán eszembe jutott… várjunk csak nem is jutott eszembe. Ez az egész elcseszett helyzet, mint Azazel ötlete volt. Hallgatását kértem hallgatásomért cserébe, ő meg rábeszélt, hogy kaphatnék többet is. Oh igen többet, megkaphatnám a halálom. Hogy én mekkora egy barom vagyok. Lilith meg csak úgy rábólintott, hogy nyugodtan végezen ki ha ellenszegülök, miután majd belem ontotta, amiért ilyen arcátlanságot mertem, hogy egy bukott angyallal random üzletelgetek. Ez így nem jó, most úgy fest mégis csak az én hibám? Nem, nem az enyém. Azazel egy pöcs. Megmentett a vadászoktól, engedélyt kért a nevelésemre, hogy most megölhessen? Hát megtehette volna mind ezek nélkül, vagy végig nézhette volna, ahogy a vadászok egy centis kockákra aprítanak. Látom a mozdulatot, ahogy kitér és támad, persze azt mondta, hogy nem fog fegyvert használni, azt nem tette hozzá, hogy megvárja, míg rájövök, hogy miképp robbantsam le róla azt a szart. Teher alatt nő a pálma nem? Utolsó pillanatban lépek oldalra előle, pengém fémesen csikordul, szikrákat szórva a páncél felszínén, majd aprót hallgatva újra felsikít. Ajkamra mindent tudó vigyor költözik, de csak egy pillanatra, ahogy magam elé pillantok a lelátón és előtte egyre több sötét árny, démoni szempár jelenik meg. Érzem erejüket, sötét energiájuk, feszülten várakoznak. Talán Azazel hívta őket? Vagy maguktól jöttek, a harc heve csalogatta közelebb romlott lelkük, és vajon meddig várnak? Lehet csak arra kíváncsiak, hogy legyőzöm e urukat, vagy a halálom látványára vágynak? Az esélytelenre úgy is csak a bolondok fogadnak. A háta mögé kerülök és rá vetem magam, pengém markolatára fonva ujjaim, a tőrt vállának elülső hajlatába szúrom. Próbálom elképzelni az elemek illeszkedését. Nem lehet az egész egy darabból, hiszen nem tudna mozogni, és elég masszív, hogy ne pusztán démoni erő képezze, kell lennie résnek és én meg fogom találni. Mozdítom a markolatot míg megérzem a puhább részt és a másodperc töredéke alatt, vállán előre lendülve teljes súlyomat beleadva nyomom mélyebbre a pengét. Nagyon remélem, hogy elég lesz, hogy a húsába tépjen és vérét ontsam, mert másképp nagyon megjárom. Ellököm magam tőle és elhátrálok, pengémet benne hagyva. Kissé tanácstalanul pillantok körbe, ahogy felém mozdulnak a többiek. Oké elfutni nem tudok, ez már most tudatosult, nem jutok ki a birodalom kapuján sem, az egyetlen ahova mehetek az a mondének világa, de ha utánam küldi szolgáit, egy félig romos város és a hullám marad csak vissza. Aztán meg majd könyöröghetek naphosszat Lucifernek, hogy adja vissza testem. -Nyertem… - mondom félhangosan, remélve hogy igazam van- Most jön az a rész, hogy elismersz, azt mondod hogy szabadon távozhatok, esetleg megjutalmazol… vissza adod a tőröm… megcsókolsz – nevetek fel. Nem mondom hogy ellenemre lenne, elvégre bukott angyal, elég erős, és hát kit nem vonz a hatalom? Amúgy is tett valami félreérthetetlen célzást a sikátorban…
A kisugárzásunk nekünk bukott angyaloknak egy rejtett erő, amivel nincsenek a többiek tisztában. Az erőnk vonzza a démonokat és arra sarkalja őket, hogy hallgassanak ránk és könnyedén rávegyük azokra a dolgokra őket, amiket alapesetben úgy sem tennének meg. Talán még a mennybeli energia maradványoknak köszönhetjük ezt, de elmondhatatlanul tetszik. Tudom, hogy ez a kis alku nem csak neki, hanem nekem is jó hiszen ha el tudom azt érni, hogy megbízzon bennem talán majd megtudhatok olyan dolgokat, amiket amúgy nem tudtam volna meg. Az ő részéről pedig a nyeremény egyértelmű szerintem, hiszen olyan mozdulatokat és harci taktikákat mutatok, tanítok majd meg neki, amiket nagyon kevés lény tud itt lent a Pokolban. Jó harcos lehet majd belőle, a szívnélküliség egyik előnye az, hogy nem érez bűntudatot így olyan feladatokat tudok majd rá bízni, amik az én javamat szolgálják. Figyelem az arcát, ahogyan végighúzom az ujjamat a seben, nem látok rajta semmiféle érzelmet, de van egy olyan érzésem, hogy belül elküld a jó büdös életbe s emiatt egy nagy vigyor varázsolódik az arcomra. Az ujjam útján a sebe elkezd behegesedni és gyógyulni lassan, de a fájdalom még mindig megmaradt. Az energiáim a meggyógyították a külső bőrréteget, de belül továbbra is fel van vágva. Azt akarom, hogy sérülten próbáljon meg ellenem harcolni. Számba kell vennie a sérüléseit és nem szabad feltenni mindent egy lapra, kell lennie tervének és ha az nem sikerült akkor egy vésznek. A páncélom szépen lassan kiegészül és a sisakomból úgy tűnik, mintha a szemeim éjkékek lennének és semmi érzelem nem tükröződne bennük vissza, pusztán az halál. Már ez önmagában rémisztő, a mestermunkám amire nagyon büszke vagyok. Csak nagyon nagy erőkifejtéssel lehet ezt átszúrni vagy széttörni, szinte sebezhetetlen vagyok ha ebben vagyok. Lehetetlen küldetés a nőnek, de azt akarom, hogy szokja azt, hogy sokkal erősebb ellenfelekkel küzdd, mert csak így tud tanulni. Máshogy nem fog menni. Hagyom azt, hogy végignézze a páncélomat és, hogy tudatosuljon benne az, hogy nincs esélye áttörni. Egy olyan harcba fog kezdeni, amiben nincs esélye és kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor mit tesz? Ha helytelenül cselekszik akkor a végén elmondom, hogy mi volt az amiben hibázott. Érzem, ahogy összeszedi minden erejét és úgy löki felém a hullámot, erősebb mint eddig de nem tudna levenni a lábamról, ha most nem engednék neki. Így hát a földre kezdek zuhanni, de a szemmel követem folyamatosan a mozgását és látom, hogy mire készül ezért az utolsó pillanatban leteszem a kezem és felnyomom magam, hogy én legyek fentebb és csak a talppal próbálom meg a földbe masírozni, direkt lassú a mozgásom, hogy ki tudjon térni előle. - Ha nem tudsz megsebesíteni, akkor megöllek. Ennyire egyszerű. Akkor nem vagy arra méltó, hogy nálam tanulj. Lilith azt mondta, hogy bármikor kivégezhetlek ha ellenszegülsz a parancsnak és a parancs az, hogy sebesíts meg! Ha nem sikerül, akkor ellenszegültél. A hangom a sisak miatt most még mélyebb és démonibb, mint eddig volt. Sokkal masszívabb az aurám és ez nyomasztóan hat a körülöttünk lévő démonokra is. Ingerültek lesznek tőle. Vajon mi lesz? Megtámadják Nefit vagy hagyják tovább? Ki tudja?
Mit mondott mindig atyám? Minden, ami a de előtt van, csak lószar. Nagyon jó nagyon ügyes, kicsit sokáig tartott… de. Na és itt a lényeg, sikerült nem? Minek akar engem kábítani a hülyeséggel? Ohhh Nefarith olyan büszke vagyok rád, ezt várom tőled, de… Imádom a közelségét. A bukott angyaloknak van valami sötét átható erejük, ami vonzza a magam fajta éjszakai pillangókat. A többesszám teljesen jogos, elvégre Lucifer is ezt műveli, csak ő talán sokkal tudatosabban. Nem hiszem, hogy Azazel el akarna csábítani, hogy rávegyen bármire is. Ahogy a kis alkunk megkötetett adtam a kezébe egy két láncszemet a pórázomból, mondván hogy szófogadó jó tanítvány leszek, hiszen ez az én érdekemet is szolgálja. Valahol… a távoli jövőben, meg egy messzi messzi galakszisban. Mutatóujját a sebhez érinti. Megállom, bár sokba kerül, hogy ne húzódjak el és toljam az arcom a képébe, hogy miatta van szóval csak ne taperásszon, ez nem az a műsor. Hogy mi? Várj várj várj! Erre rám kacsint, és gyengédséggel közeledik. Ohh ha most lenne szívem, ha érezném, mint éreznem kellene, ha lenne okom belesimulni az érintésébe… De nincs. Csak az érintés marad, az arca miről szép szavakat olvashatnék, ha érdekelne az ilyen. Azonban most csak az érdekel, hogy ellenébe menjek, és ha kell mindent bevessek, hogy győzzek, még ha esélyem sincs. A lehetetlent megoldom, a csodára kicsit várni kell. Elhátrál és feladja a leckét. Mondtam már hogy utálok sakkozni, hogy a stratégia nem az erősségem, nem mintha a szabálykövetés az lenne, de ami erőszakkal belém nevelhető, az olykor meg is ragad. A páncélja kiegészül, én pedig elmorgok magamban egy kövér bazd meg az összes felmenődet. Csak egyetlen sérülés, nem fog fegyvert használni milyen kedves, végül is csak egy áthatolhatatlan védőkorlát van körülötte. Dühtől tajtékozva változom fekete füstté és jelenek meg közvetlenül előtte. Ujjaim gyengéden simítják páncélját kipuhatolva az illesztéseket, a réseket, a sérüléseket, keresvén a gyenge pontot. Ellene nem használhatom azt, amit ketteske ellen, túl egyértelmű lenne, túl kiszámítható. -És ha nem tudlak megsebesíteni? – járom körbe lassan, pillantásommal pásztázva a fekete tökéletességet. Akárki készítette ezt a páncélt nagyon értett a dolgához, talán ő maga volt. Vajon a mocskos vadászok szeráfpengéi áthatolnának rajta? Vagy Azazel kovácsolmányai megtartották részben angyali mivoltukat? Nem mintha képes lennék megérinteni egy olyan ocsmányságot, még az előtt porrá omlana testem, hogy azt mondjam istenem. Eltávolodom tőle, visszasétálok az eredeti helyemre, enyhén riszálva a seggem, mintha csak természetes járás lenne, majd megkeresem újra Lucifer kis részét bennem, erőt merítek belőle és mindent mit valaha emberként éreztem, harag, csalódottság, bántat, fájdalom, gyász emlékét egybe gyűjtve erőmet egyenesen Azazael testének lököm, hogy leterítsem álltából. De nem várok rá, hogy padlót fogjon, derekamból előrántva tőröm sprintben rohanok felé, hogy lesújtsak rá. Azazel nem könnyű eset, kemény tanár, és fura módszerei vannak, ellenfélnek meg egyenesen egy téglafal, vagy inkább maga a Mount Everest. Nem lehetetlen bevenni, hacsak nincs nálad némi csoda, meg a vak szerencse, felkészültség, haditerv, B terv, C terv, meg egy koporsó, ha az egész befuccsolna.
Az én módszereim sokkal másabbak, mint a többi tanítómesternek. Ez a helyzet nem olyan, mint az embereknél, hogy csak akkor adom át a tudásomat, ha csak önvédelemre használja az illető. Nem, én elvárom azt, hogy támadjon meg másokat, mutassa meg, hogy mire képes. Hiszen a démon csak élet-halál harcban tud igazán fejlődni, mert akkor bizony minden seb, vágás, szúrás valóságos. Nem gyakorlás, ahol nem aggódsz azért, hogy komolyabban megsérülsz. Elvárom én is azoktól akik velem edzenek, vagy ellenem, hogy úgy támadjanak rám mintha meg akarnának gyilkolni. Mert ha tudom, hogy nem akarnak, akkor nincs értelme az egész dolognak. A tekintetem folyamatosan a nőn áll meg és minden mozdulatát figyelem, minden rezdülését. Megpróbálom kielemezni azt, hogy mi a rossz és mi a jó. Hogy mi az, amivel kezdhetünk valamit. Van benne valami, főleg ha az eszét is használja. Csak rajta függ minden. Ügyesen hárítja az Egyes rúgását, de a másik már belé is szúr. Nehéz két ellenfél ellen harcolni igaz? Na most mit teszel, kedvesem? Egyetlen egy esélye van a túlélésre csak rá kell jönnie. Ha nem sikerül akkor bizony Lilithnek csak a maradványait fogom visszaküldeni. Amikor kipillant rám, akkor elmosolyodom. Látok valamit a szemében. Talán sikerült rájönnie arra, hogy mit kell tennie? Bizony, bizony. Rájött arra, hogy a saját terepükön úgy se tudna ellenük mit tenni, így hát használja azt a képességet, amit kapott Lucifertől. Amint pedig sikeresen végrehajtotta a tervét, felpattanok és tapsolni kezdek nevetve. - Nagyon jó, nagyon ügyes Nefartih. Kacagok fel hangosan, majd átugrok a lelátót és a küzdőteret elválasztó kordonon. - Kicsit sok időbe telt mire rájöttél, de hát csak sikerült. Mindig legyen egy olyan fegyvered, amit bedobhatsz akkor ha már minden kötél szakad. Főleg akkor, ha erősebb az ellenfeled. Arról nem is beszélve, hogy többen voltak, mint te. Nagyon közel sétálok hozzá, szinte csak néhány centi választ el egymástól minket, s a mutatóujjamat végighúzom a seben a vállán. - Uhh, csúnya. Nem kéne megerőltetned már ezt a karodat. Szóval, csak a másikat használhatod. S az ellenfeled, most én leszek. Kacsintok rá, majd végigsimítok az arcán és egy lágy csókot nyomok a homlokára. Szépen lassan távolabb sétálok tőle vagy három-négy méterre. - Ez lesz a mai utolsó gyakorlásunk. Holnap folytatjuk. Ez lebegjen a szemed előtt. Csak egyetlen egy sérülést kell rajtam ejtened. Rendben? Nem fogok fegyvert használni. A kezeimet hátrateszem, a sisakom pedig mintha szépen lassan árnyakból rám forrna. Na gyere kedvesem, mutasd meg, hogy mennyire bírod a strapát.
Tehetséges vagyok, tehetséges abban, hogy az amúgy is szar helyzet, ritka übergázba fordítsam egy perc alatt. Már megint. A démonok vérében benne van a harc bla bla bla, meg benne van az emberek megrontása, a dilis öreg fószer elleni folyamatos cselszövés, meg persze az egymás elleni áskálódás is. Elvégre rosszak vagyunk velejéig romlottak, és csak akkor fogunk össze ha van egy erősebb aki kellően kitartó hogy a kantárt megtartsa. Azazel körülöttem járkál és szánalommal pillant rám, ahogy azt teszi a két ölebe is. Fura módszerei vannak a tanításra. Azt hittem majd megmutat néhány fogást, aztán egy bábut csépelhetek naphosszat, már ha lenne itt nap. De nem. Lassan tápászkodok fel és leporolom magam, miközben a bukott angyal szemébe nézek, az meg a csahosokat küldi rám. Ez most komoly? -Éljem túl? –kérdezek vissza, de többre nem futja, mert az egyik már a közelemben is van és felém rúg, hogy a jó anyját. Hátra ugrok így épp nem ér el. Rövid a lábad mi, kicsirigó? Azonban a másik rohadék kardjának hegye elér és felhasítja a vállam. Noha nem túl mélyen de iszonyúan fáj. Gyilkos pillantást vetek rá. -Ezért kinyírlak te kis rohadék… - de nem most, mert az első számú főellenség felém szúr. Ezeknek tényleg feltett szándékuk kicsinálni engem. Ohh basszus Nef ki kell találnod valamit, igen igen mérjem fel az erőkülönbséget, hát bazd meg Azazel ők sokkal erősebbek, és hogy az enyém hányadán áll? Már most megsérültem, szerinted hányadán áll? Zihálva kapkodom a levegőt, mintha szükségem lenne rá, pedig nincs, de még emberi létből maradt ösztönös reakció. Talán a szívem is verné a ritmust, ha még meglenne. És akkor bekattan valami. Emberként akartam harcolni velük, a saját terepükön, de hát nem vagyok ember, és nem értek a kardforgatáshoz. Démon vagyok, a szerelem démona, Lucifer elcseszett kis szívtelen dögje, hát mért faragnék széklábat, ha főzéshez jobban értek? Megkeresem azt a kis darabot az én sötét királyomból, ami bennem él. Elnyúlok érte, megragadom, bal kezem ökölbe szorul. Pillantásom Azazelre siklik, előre hajolva támaszkodik a lelátón és figyel. Egyetlen másodperc elég, hogy felidézzem nyelvemen vérének mámorító ízét, és a jobb kezem is ökölbe szorítom. Érzem ahogy a kettősség egybe olvad bennem, ha csak egyszer is van rá lehetőségem hát meg kell próbálnom, vagy ennyi voltam. Egyeske véresen komolyra véve a figurát támad felém, jobbra kitérek ugyan, de a pengét elkerülni nincs időm. Kezem a másik harcos felé nyújtom és elsuttogok egy apró szót „Segíts!”. A fémek fájón csattannak össze és mintha az idő is megfagyna. Ketteske a társa ellen fordult és kardjával megállította a támadást. A döbbenet mindenhol érezhető, egyeske elhátrál két lépést. Tanácstalanul pillant hátra az urára. Mondhatjuk, hogy ezt most túléltem? Vagy csak elodáztam az elkerülhetetlent, mert ha Lucifer fülébe jut, hogy a tőle kapott hatalmat a sajátja ellen használtam, lehet szorul a nyakamon az a bizonyos hurok. De ezen a hídon majd akkor megyek át ha odaértem.
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Fõtér Szomb. Aug. 05 2017, 18:22
Nefarith & Azazel
Az én Birodalmam sokkal másabb, mint a többieké. Én nem törekedek a szépségre, nekem nem kellenek gyönyörű márványkövek. A Déli Birodalom mindig is az erőre fog törekedni, hiszen a vezetője nem más, mint a Pokol Seregeinek Hadnagya. Az én feladatom az, hogy elássam a világunkat fegyverekkel és egyéb más kovácsolt remekművel ami elősegíti a harcokat. Nekem kell megterveznem a Lucifer által kiadott parancsoknak a végrehajtási módszerét s nekem kell akkor is ott lenni a seregek élén, ha háború van. Ehhez meg is kaptam a kellő energiát, hiszen már amikor megszülettem vagyis létrehoztak, felruháztak a fegyverek kovácsolására és ezért az én kezemben volt legelsőnek kard. Amint elbuktam, Luci látta bennem a tehetséget s ezért megkaptam ezt a rangot. Persze senki más nem lett volna erre méltó hiszen ha nem én kaptam volna meg, akkor megöltem volna az illetőt. Sad story. Tudom, hogy a vérem játszik a szervezetével. Minden olyan pillanatban, amikor egyedül van és behunyja a szemét érezheti az ízét. Lehet, hogy azt hiszi, hogy csak a képzelte de ez nem igaz. Így hat egy bukott angyal vére egy démonra. Amint már a Pokolban tartózkodott a leányzó és közelebb ért az országomhoz meg is éreztem. Ahogy a kapuhoz ér hirtelen mennydörög egyet, mintha csak ez lenne a jelző arra, hogy valaki közelít. Olyan, mintha teljesen ki lenne halva, de érezheti, hogy minden lépését figyelik a vérre szomjazó démontársai. Félelmetes hely, ha nem az én parancsomra lenne itt akkor még meg is támadnák. Nem bíznak az én démonjaim másban, csak saját magukban. Ezért kerülnek el minket nagy ívben a többiek. Amint megérkezik elém végigpillantok rajta és dobom neki a kardot. A sisakom még nincs rajtam így láthatja, hogy felhúzom a szemöldökömet arra, ahogyan elkapta. - Most dicséretet vársz? A démonok vérében benne van a harc. Pillantok rá jeges tekintettel. Igen, most másabb vagyok, mint az emberek világában voltam. Itt, ahol a szolgáim vannak tiszteletre méltó uralkodónak tűnök. Perceken belül el is indítom a gyakorlást, s már zúdul is rá a démoni erőm. Okos gondolat, hogy beleszúrja a kardot a földbe és úgy próbál meg megkapaszkodni, de hát ez kevés lesz. A fizikai ereje nincs meg ehhez a védekezéshez. Szánalommal tekintek rá, ahogyan a földön fekszik. - Használd az agyad. Mérd fel az erőkülönbséget és legfőképpen tudd, hogy a te erőd hányadán áll. Mind a fizikai, mind a lelkierőd. Hátrateszem a kezem és körülötte járkálok és úgy magyarázok neki. A mutatóujjammal megérintem a tarkóját s ezzel visszanyeri az emberi formáját. - Mi az? Ennyi is volt? Hát ez szégyenletes produkció volt a részedről. Állj fel, vagy ha nem megy pihenj és hord el magad a Birodalmamból! Hangom teljesen nyugodt, de az utolsó szavak robbanásszerűek. A két harcosom szánalommal pillant le a nőre. Elfordulok és elkezdek visszasétálni a helyemre, amikor meghallom a hangját és elmosolyodom. - Mit tudok még? Még mindig nagyon fel van vágva a szád. Nézek a szemébe, de most láthatja Nef a szememben, hogy ezt nem rosszból mondtam. Intek a két katonámnak, hogy jöjjenek ide. Aztán csettintek egyet és hirtelen mind a kettő előveszi a fegyverét, én pedig elkezdek felfelé sétálni a lelátóra. - Éld túl. Egy kacsintás kíséretében helyet foglalok és onnan fogok figyelni. Az egyik harcos megforgatja a kezében a kardot és másodpercek alatt lecsökkentette a távot köztük néhány centire és a térde felé rúg egyet, míg a másik oldalról támad egy merőleges csapással. Mindkettő erősebb a lánynál, csak úgy élheti túl ha eszébe jut az, amit az előbb mondtam neki és használja az eszét. Hát van egy olyan érzésem, hogy Lilithnek nem lesz szolgálólánya.
„Don’t Speak, I know just what you're saying… „ dúdolom halkan, miközben figyelem az én kis szerelmes párocskámat. Csak állnak és nézik egymást, nem tesznek semmit, nem mondanak semmit. A parancsomra várnak, hogy mégis mi legyen. Szerelmesek… voltak. Mostanra üres porhüvelyek, isten szánalmas, kiürült tejeszacskói. A szél beletép a hajamba és táncot jár tincseim között, széttárt karjaimmal ölelem keblemre, arcomat az ég felé fordítva. -Remélem figyeled, hogy a kis drágáid, a te csodás műved, az emberek, mennyire esendőek. Elhagytad őket, a kényünkre és kedvünkre bízva a sorsuk. – kezemmel intek és a tető szélére sétálnak. Melléjük állok és lepillantok. Mi az a 25 emelet? Ugyan, hiszen nem a zuhanás öl meg, hanem a hirtelen megállás. Mintha egy falkányi tigrist engedtek volna a juhok karámjába, úgy éljük ki magunkat ezen az idilli játszótéren. Nevezhetjük természetes kiválasztódásnak, sorsnak, végzetnek, vagy isten akaratának. A gonosz nem válogat, visszük mi mozdítható. Nem tudok nem rá gondolni, akár mennyire is szeretném, akármennyire is előnyömre válna, képtelen vagyok egyszerűen elfelejteni Azazelt meg a mi kis üzletünket. Napjai számát sem tudom mikor találkoztunk, de akárhányszor lehunyom a szemem érzem a számban vérének ízét. Megbolondít. Hangja olyan erővel hasít az elmémbe, hogy önkéntelenül is a homlokomhoz kapok. Hogy a mennykő csapna bele a bukott angyalába. Felsóhajtok és intésemre a két fiatal megfogja egymás kezét, nehogy valaki a szememre vethesse, hogy nem vagyok romantikus alkat. Tenyerem a hátukra teszem és aljas vigyorral ajkaimon suttogok közéjük. -Kis lépés az emberiségnek…- nevetek és figyelem, ahogy levetik magukat, majd utánuk ugrom én is. Ám míg ők palacsintává lapulnak az aszfalton, én fekete füst képében foszlok szerte, majd a pokolban öltök újra testet. A déli birodalom kapuja… No nincsen hat méteres betonfal, meg szöges kerítés, mégis az ide tévedők egész pontosan tudják, hogy ez bizony már nem a sárgaköves út. Messziről kiszúrom, és jobban belegondolva, már annyira nem akaródzik nekem ez az egész, de sajnos kétlem, hogy besétálva előadhatnám, hogy eltekintek az alkunk rá eső felétől, és ágyő, majd találkozunk a holnapi pikniken. Késtem, veti a szememre, de késni csak az tud akinek számít az idő. Mi, akik az örökkön örökkét játékszernek használjuk, nem igazán foglalkozunk az idővel, ami sürgetős ráér holnap is, hiszen a világot sem egy nap alatt teremtették, de egyetlen perc alatt romba lehetne dönteni, hát minek kapkodni? Talán bocsánatot kellene kérnem? Talán, de jobban leköt a látvány, az a nagyon durva páncélzat, ami a testét fedi. Meg kell vallani az öltöny is dögösen állt rajta, de ez… ha lenne szívem, most rettegve kuporodnék le a földre, és halálfélelemtől reszketve könyörögnék az éltemért. A felém dobott kardot úgy kapom el, mintha ezerszer gyakorlott mozdulat lenne, megérne egy oldalra kikacsintást, reklámba illő pillanat. Mire vagyok képes? Remek sajttortát sütök, de drága angyalom kardot is most látok közelről először. Megvonom a vállam és két marokra fogom a jókora kardot, hát akkor had szóljon. Igen sejtettem hogy démonhoz méltón nem fog hazudni, csak azt az apró tényt felejtette el megjegyezni, hogy a lap alján is olvassam el az apróbetűt. Nem mozdul valóban, mégis körülöttünk villámok csapkodnak, és ereje orkánként zúdul rám. -„Itt úgy sem jössz át!”-szúrom a kardot a földbe, és ereszkedem féltérdre, hogy minél kisebb felületen kaphasson belém az ereje. Elszámoltam magam, azt hiszem ez a legnagyobb hibája a démonoknak, az arcunk akkor is hatalmas, ha nagyon nincs mire. Apám mondta még életében, pofája nagy, tehetsége nulla. Hát köszönöm letettem a bizonyítékot rá. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak a kard markolatába, bal karommal takarom arcom, és érzem, ahogy fogy az erőm. Egyre kevésbé tudok ellenkezni vele, emberi álcám lefoszlik rólam, ujjaim megnyúlnak, karmos pálcikákká vékonyodnak, karjaimat véres karmolások borítják, szívem helyén csak egy lyuk tátong. Hiába reméltem, hogy ennyi, hogy képes vagyok kibírni az erejét, hogy több vagyok egy aprócska gonosz koboldnál, Azazel erejével nem tudok birokra kelni. Újabb lökéshullám érkezik felőle, és tovasodor. Talán van négy méter is amennyit repülök hátra, mire padlót fogok és tengericsillag pózba bámulom a fejem felett elterülő sötétséget. Minden tagom fáj, bizsereg és olyan mintha megfagyott volna. Nem mozdulok, talán nem is lennék képes rá, csak nézek ki a fejemből. Csodás 8 másodperc volt, ne ismételjük meg többet. Meg kellett volna halnom, már megint, szóval mindenki érti, mire gondolok. Egy bukott angyal erejéhez képest mi az én száz évem? Mégsem tettem, valami megakadályozta, hogy csak úgy elporladjak. Lehunyom szemeim és megérzem, mélyen bennem, ott lobog az apró láng, az ellopott szívek, a kitörölt szerelmek lángja, Lucifer lényének egy apró darabja. Ujjaim ökölbe szorítom, majd tenyerem a homokos talajnak nyomom és felülök. -Mit tudsz még?
Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e, hogy elvállaltam ennek a kis démonnőnek a tanítását. Nem fogok vele finomkodni, már meg is vannak az ötleteim, hogy milyen feladatokat fogok vele végrehajtatni, amik persze az én ügyeimet is előre fogják segíteni. De azért megfogta az Isten lábát ez a kis újszülött mert hát nem mindenki tanulhat tőlem, sőt akik nem a Déli Birodalomból származnak, azokat legtöbbször be sem engedem a Harcosok Terére. A más Birodalomban élő személyek az én szememben puhányok és gyengék, persze van kivétel azoknak jár a tisztelet. De a legtöbbel nem lehetne dolgozni, hipp-hopp kipurcannának. Az én hazámban mindenkinek csak a harc a szerelme és nem más. Ezeket nem véletlenül osztotta be hozzám Lucifer, látta bennük a rejtett tehetséget én pedig azt a rejtettséget felszínre hoztam és így megszülettek a Pokol igazi katonái. Persze az én seregem nem olyan nagy, mint a többieké de annál erősebb. Kiadtam az utasítást Zerothnak, hogy küldjön le két katonát a Főtérre a többieket pedig ne engedje, hogy lejöjjön. Senki más nem tudhatja, hogy én a Pokolban fogok ma tartózkodni. Mostanában a láncoknál direkt pihentem, nem hagytam el a testemet csak azért, hogy feltöltődjek energiával és pusztán a hatalmammal elsöpörjem Nefarithot. Kíváncsi leszek, hogy mennyit fog bírni. Egy nagy vigyorral hunyom be a szememet, hogy koncentráljak majd hipp-hopp már a testemen kívül is vagyok. Hát igen, sokkal könnyebb így, hogy hagytam magam feltöltődni. Szépen lassan kezdek el sétálni a szikla vége felé és, ahogy a talpamat leteszem a talajra úgy tűnik el minden egyes kődarab és amint a végére érek már a Pokolban a Birodalmam előtt is találom magam. Felpillantok a kastélyomra és tényleg látott már szebb napokat. Na nem baj, ezért nem haragudhatok senkire. Ha ugyanolyan erős, mint volt akkor meg főleg. Ahogy lépegetek egyre beljebb és beljebb, automatikusan a testemen megjelenik a páncélom ami nagyon rég nem volt már rajtam. Érzem, hogy sokkal erősebb vagyok, mint a múltkor ez talán az öltözetem miatt is van, hiszen abban is benne van a régi idők minden hatalma. Az utam a Harcosok terére vezet és ott is a Főtérre. Ahogy oda érek már látom is azt a két katonát, akit kértem. Nem hajtanak térdet, hisz én soha nem kértem tőlük. Senki előtt nem térdelhetnek le még maga Lucifer előtt sem. Ez az egyetlen szabályom. Kihúzzák magukat, s egy kisebb meghajlást mutatnak be mire én elmosolyodom. Emlékszem erre a kettőre, mostanra profi gyilkosok. - Nefarith. Várlak a Birodalmamban. Itt az idő. Mondom szinte suttogva de a nőnek úgy tűnhet, mintha a fülébe ordítanának. Leülök az egyik kőre, és úgy várom. Amint megérkezik, szépen lassan felállok. - Késtél. Nézek hűvösen a szemébe, majd odadobok neki egy kardot. - Kíváncsi vagyok, hogy mire vagy képes. Mik a hiányosságaid és ezeket úgy tudjuk megnézni, ha harcolsz. Szóval, támadj. Meg sem fogok mozdulni. Mosolygok rá, majd ha megindul akkor kieresztem az összes démoni erőmet egyenesen felé és körülöttünk óriási villámlások keletkeznek. Lábon fog bírni vajon maradni, vagy sem?
Kezdőlap
Tárgy: Re: Fõtér 
§§ 