„- Én király akarok lenni! - Andalas hangja hirtelen ver éket az őszies félhomályban úszó társalgó csendjébe, mégsem emelem rá a pillantásomat, hanem tovább bűvölöm a mohás, koszos kőpadlón táncoló megszáradt faleveleket. Újabb és újabb csokornyit sodor belőlük befelé az üvegtelen ablakokon átfúvó szellő, de úgy fest, én vagyok az egyedüli, aki ügyet vet rájuk, és örvend az általuk keltett rendetlenségnek.
- Én is! - a velem szemben ücsörgő Eiran is megszólal, én pedig alig hallható sóhajjal veszem tudomásul, hogy a mai délutánon is ezen fognak vitatkozni. Andalas és Eiran az egyedüli fivéreim, akikkel szeretek időt tölteni, ám az értelmetlen civakodásuk mindig bosszankodásra sarkall.
- Megint csak sóhajtozol! Miért? Te nem akarsz király lenni, Nial? - tekintetem továbbra sem vándorol az előttem ülőkre, helyettük inkább a gyümölcsök mellé kikészített pohárra siklik. Ujjbegyeimmel finoman megérintem az alját, és váratlan kélt érdeklődéssel kezdem el az asztal széle felé egyengetni az útját. Vajon hangos lesz, ha leesik?
- Hagyd, úgysem fog válaszolni. Legalább vele nem kell párbajoznunk majd!
Hangos. A padlón hirtelenjében szétcsattanó pohár csilingelése és a levegőben szerteszét röppenő szilánkok tánca régóta vágyott dermedtséget követelnek a helyiségbe. Nem méltatom szóra döbbent testvéreimet, hagyom, hogy tetteim beszéljenek helyettem mélységes unalmamról, és arról, semmi értelme a királyi címen vitatkozni, mikor egyértelműen én fogok atyánk után következni a trónon. Ki lehetne rá érdemesebb?”





„Rémálom riaszt fel az éjszakai nyugalmamból. Egy alattomos lidércnyomás, amelyről eddig úgy hittem, mi tündérek okozzuk s nem ők találnak meg minket. Férgek és aszott testű lények között nevelkedtem, mérges kígyók a cinkosaim, míg otthonom a gyönge lelkűek megdermesztéséül szolgál, most mégis nehezen emelkedik a mellkasom, torkomat pedig holmi fullasztó, fojtogató érzés öleli körül.
El kell telnie néhány pillanatnak, míg rádöbbenek, hogy a szemeim előtt derengő árny nem a képzeletem szüleménye, és hogy a nyakamat sem láthatatlan indák szorongatják lelkesen, hanem Andalas halálért szomjazó ujjai.
- Nem vagy közénk való. Az anyád egy udvarbéli cafka volt, erre ilyen közel állsz a Királyhoz... Ennek nem szabad így lennie - megvetéssel szűri fogai között a szavakat, miközben egyre nagyobb nyomást fejt ki a légcsövemre. Levegőért kapok, látszólag teljesen elveszejtve az irányítást a helyzet és a végtagjaim fölött, azonban vad kapálózásom nem a kétségbeesett szabadulásom utolsó reménysugarául szolgál, hanem a tőlünk távolabb eső párna alatt nyugvó tőröm eléréséül.
- Add fel, te soha nem lehetsz egyenl- - mondatát már nem fejezheti be, nyakának húsát vas pengém szeli át, amíg hegye a másik oldalon elő nem bukkan, és ahogy lassacskán elereszti torkomat, úgy fordítok magunkon egyet. Zihálásom erőteljes, ujjainak nyoma még égetően marja levegőm útját, amiképpen letekintek az életért küszködő voltára, a diadalittasság érzetének viszont semmi sem állíthat akadályt. Újabb céltalan és értelmetlen vérontás, ám önmagam védelmét mindig is előbbre valónak tekintettem, mint anyám tanításait a kegyelmességről.”





„- Mit értesz az alatt, hogy nem mehetek a mondén világba? - szemöldökeim lágy ívbe emelkednek az előttem ácsorgó őr szavai hallatán, s bár türelmetlenségem mihamarabbi cselekvésért sikoltozik, nem teszek elhamarkodott lépéseket a rangom kinyilatkoztatásának érdekében.
- A Király legutóbbi kívánalma szerint engedély nélkül nem ereszhetem a portál túloldalára - érkezik a csendes, ámde határozott válasz.
- Az Ellenudvar hercege vagyok, te ostoba, nem valami iszapszörny a mocsárvidékről. Engedj hát át - utasítom a rezzenéstelen harcost, aki továbbra sem mutatja hajlandóságát az odébb állásra. Érzem, ahogy a haragvás izzó karmai komótosan megkapaszkodnak rajtam, egyre visszhangoztatva tudatom mélyén a tényt, hatalmas csorbát kívánnak ejteni szabad akaratom makulátlanságán.
- Gazdám… - noha szívesen égetnék képzeletbeli lyukat az őr koponyájába villámokat szóró tekintetem okán, pillantásomat mégis a mellettem ácsorgó goblinra eresztem, aki az utóbbi években szegődött hű utánfutómmá. - Manapság túl gyakran utazott a halandó világba, és ez bizonyára aggodalmat keltett a Királyban - sötétbe forduló íriszeim valószínűleg intő jelként szolgálnak a mihaszna számára, ugyanis sietősen kezd magyarázkodásba. - Ellenben úgy hallottam, alvilági ügyek végett indul nemsoká egy kisebb delegáció - kéretlen hozzátoldását eleinte nem jutalmazom egyébbel, mint szúrós tekintetemmel, ám végül, miként meglátom a lehetőséget az információmorzsában, apró, elégedett mosolyt engedek felkapaszkodni az ajkaimra. Több sem kell ahhoz, hogy határozott fordulatot véve induljak vissza Atyámhoz.”