Tündérföldén születtem még réges-régen, sok-sok századdal ezelőtt, bár a születésem ideje és a valódi korom között csalóka az összefüggés. A szüleim uralkodók voltak, király és királynő hosszú időkön át, és közben született három fivérem is, de mindig reménykedtek benne, hogy idővel lesz majd egy lányuk is. Később azonban egyre nagyobb csodának számított a gyermekáldás tündérek között, ugyanúgy, ahogy a mai napig is gyakran csak csellel és mondének rászedésével tud szaporodni a fajtám. Néhány száz évvel később azonban, amikor a királyi pár már lassan kezdett lemondani arról, hogy képesek lesznek újabb utódot nemzeni, megfogantam én. Egy csodának tartottak, és életem első éveiben szemtelenül elkényeztettek... a boldogságban telt időszak azonban hamar és igen hirtelen véget ért.
A tündérek udvara és az ellenudvar, valamint a vadűzők között egyre inkább kezdett kiélesedni az ellentét, gyakran csatározások törtek ki itt is, ott is, ezek az összecsapások pedig egyre több és több áldozatot követeltek, míg végül az uralkodó családot sem kímélték. Először a bátyáimat érte utol a vég, aztán apámat, a gyásztól pedig édesanyám egy időre mély letargiába zuhant, magába fordult, tündérekhez képest is néha fondorlatosabb és kegyetlenebb lett, mint valaha. Nem vagyok biztos benne, emiatt tolt el magától, vagy csupán félt, hogy engem is örökre elveszíthet, és csak meg akart védeni, de ezek után gyakran elküldött más világokba, más dimenziókba.
Egy ideig éltem New Yorkban is, mondénok között, éltem másfelé is, de ahogy idősödtem, kezdtem egyre többször lázadni a folytonos száműzetés ellen. Főleg mert a sok távollét azt is jelentette, hogy nem úgy öregedtem, mint a Tündérföldén élő társaim többsége, és sok mindenről lemaradtam, egy idő után pedig úgy érezhettem, hogy már nem is igazán ismerem az édesanyámat.
A sok ellenkezésnek hála végül sikerült huzamosabb időt mellette maradnom, és visszatekintve is az volt eddigi életem egyik legszebb időszaka. Bár talán azért érzem így, mert ezek egyben az utolsó emlékeim is róla. Az újabb forrongások közeledtével ismét elküldött, és amíg én távol voltam, fiatal tinilányként eltöltve néhány évet máshol, addig Tündérföldén évszázadok, talán ezredek teltek el, pontosan nem tudom, de mire visszatérhettem volna, addigra ő sajnos már nem élt. Új királynő lépett a helyébe, aki, talán mert megsajnált, vagy kötelességének érezte, de magához vett, és gondoskodott rólam. Azt hiszem, valójában még mindig azt teszi, kicsit mintha a nővérem lenne, én ezt viszont úgy hálálom meg, hogy hű vagyok hozzá, és mindent megteszek, hogy erősítsem a hatalmát a többi, ellenséges tündérrel szemben. A királynő egyik kéme lettem, illetve egy kisebb csapat irányítója, de persze ez sem egyik napról a másikra történt.
Az udvarban felnőve gyakran faggattam a környezetemben levőket a családomról, a halálukról, de mivel sok idő eltelt, a történteket pedig rejtély övezi, az infómorzsákat csak lassan tudtam összeszedegetni. Így hallottam arról is egy kósza pletykát, hogy az apám talán nem is a király volt, hanem az ellenudvar egy tündére, egyesek szerint pedig éppen ez vezetett a sajátjaim vesztéhez. Ezt persze elég rosszul fogadtam, és mindent megtettem, hogy még többet deríthessek ki, a kíváncsiságom pedig odáig vezetett, hogy a „saját szakállamra” nyomozgatni, kémkedni kezdtem. Az igazságot sajnos nem tudtam meg, de több egyéb hasznos infót igen, amiket tudattam a királynővel is. Hamar kiderült, hogy jó érzékem van ehhez, kémkedni, besurranni olyan helyekre, ahol nem lenne helyem, feltenni a megfelelő kérdéseket, félrevezetni az ellenséget. Ám miután az egyik küldetésem során komolyabban megsérültem, a megfelelő képzéseken is részt kellett vennem, hogy ne csak jó kém, de jó harcos is váljon belőlem. Ennek már több évtizede, és most, hogy a népünk helyzete a Klávéval szemben kezd kényessé válni, még fontosabb, hogy az ellenséges tündérek ne tudjanak bennünket tovább gyengíteni, így a szerepem jelenleg talán még kiemelkedőbb, mint valaha. Azt hiszem, tetszik ez a felelősség, és remélem, hogy bizonyítani és lesz még lehetőségem.