Amilyen rövid volt az életem annyi minden történt benne. Nem is igazán tudom, hogy hol is kellene kezdenem. Azonban az, hogy maga az életem egészen a Dumort hotelig sodródott úgy hiszem már magában sok mindent árult el magáról. Mindig is hittem abban, hogy különböző lények léteznek, de sosem gondoltam, hogy egy napon majd én magam is közéjük tartozom. Én akartam így. Talán pontosan ez volt az én sorsom, de kezdjük talán a legelején...

Talán túlságosan is egyszerű családban nőttem fel. Egy anya, egy apa és mellette még egy idősebb testvér. A család az, aminek a védőhálónak kellene lennie. Megfognia, amikor te már nem látod át az életedet. Segíteni, mikor csak szükséged van rá. Ha útmutatásra, ha biztatásra. De akkor is melletted kellene állniuk, amikor valami nem sikerül, hogy átsegítsenek a nehezebb időszakon. Mert nem ők az egyetlenek, akiknek meg kell küzdeniük a kudarccal, hanem neked is. Hiszen a saját kudarcod, hogy nem sikerült valami. Mégis valahogy mégis képesek voltak a saját kudarcukként megélni minden egyes hibámat. Legalábbis az édesanyám. A tökéletes bátyám pedig mindig csak rakta alá a tűzet, hogy egyre inkább ingerültebb legyen. Mintha végig arra ment volna ki rajtam csattanjon szüntelenül az ostor. A vége felé már tényleg csak azt tartotta bennem a lelket, hogy egyszer majd új életet kezdek nélkülük. Amikor már a magma ura lehetek. De az évek múlásával egyre inkább elérhetetlennek tűnt számomra mindez. Egyszerűen túl soknak bizonyult. Mikor eljött a pillanat, hogy döntenem kellett volna az életemről fogalmam nem volt, hogy mit akarok csinálni. Mások kezébe adtam a döntést és ezt azóta is rettenetesen bánom. Nem a saját utamat jártam és ezért kétségtelen, hogy elbuktam rajta. Sosem tudtam igazán büszkévé tenni az édesanyámat, sem pedig a bátyámat. Ami engem érdekelt az számukra nem volt több egyszerű butaságnál. Ezzel pedig mindig egy kicsit a lelkembe martak, hiszen én tényleg követni akartam a szívemet és azt tenni, amitől boldog vagyok. Valamit, amiben tényleg jó lehetnék. Ehelyett olyan utat egyengettek a számomra, amit ők akartak volna megvalósítani nem pedig én. Irányítani akarták az életemet, de már nem engedem. A huszadik születésnapomon veszítettem el az édesapámat. Akkor a családban minden megváltozott. Egy dolgot kivéve. A fekete bárány pozíciómat. Utána csak még sötétebb és keserűbb lett az egész életem. Állandóan csak a rosszat kaptam meg. A pofonok sokkal gyakoribbak lettek, amiket szó szerint értek. Nem számított már semmi. Egyszerűen úgy éreztem, hogy az életem már nem is igazán az enyém. Nem voltam több, mint egy zsák, amit püfölhettek, amikor csak kedvük tartotta. Minden feszültséget rajtam vezettek le, ami egyre több lett. Apa nélkül már a tesómnak is munkába kellett állnia, hogy az életünk színvonala fennmaradhasson, de ez feszültebbé tette mindkettejüket. Ennek én voltam az áldozata. Az, hogy én magam is gyászoltam az senkit nem érdekelt. Az én fájdalmam, mintha nem létezett volna. Egyetlen cseppje sem. Szenvedtem, de némán. El kellett tűrnöm. Legalábbis azt hittem, hogy el kell. De ez koránt sem volt igaz. Volt választásom. Én pedig valami jobbat választottam. Apám halála teljesen megviselt és már azt sem tudtam, hogy ki vagyok, vagy éppenséggel ki nem. Mit akarok, merre tartok, vagy egyáltalán helyes-e az irány, ami felé terel a sors. Ennek következtében pedig sikerült teljesen elrontanom az egyetemen töltött hónapjaimat és ezáltal megkaptam az elutasító levelet. Mindössze csak ennyi kellett ahhoz, hogy megkapjam az üzenetemet miszerint ne merészeljek hazamenni. Mert nekem már nincs otthonom. Azt gondoltam, hogy már hozzászoktam. De abban a pillanatban túlságosan sok volt. Minden, amit elnyomtam magam és igyekeztem megfeledkezni róla a felszínre tört. Nem bírtam tovább. Akkor döntöttem úgy, hogy a zsebemben lapuló kártyámról az összes pénzt eliszom az egyik helyen. Nem számít, hogy hol.. Egyszerűen csak inni akartam és felejteni. Ez pedig annyira jól sikerült, hogy az egész estét kitöröltem az emlékezetemből. Fogalmam nincs, hogy merre voltam, vagy mit csináltam. De a fejem rettenetesen sajgott. Arra viszont erőteljesen emlékeztem, hogy nem volt hova hazamennem. Új otthont kellett keresnem. Amit meg is találtam.. De az már az én titkom marad..