Folyékony, olvadt jégként siklik a pillantásom az előttem térdelő árulóra. Áruló, aki el akarta hagyni az országomat, az udvaromat és elárulni a titkaimat a másik udvarnak. Nem tűrhetem az ilyesmit. Két derék katonám fogja közre a félelemtől remegő szerencsétlent, akinek ahhoz már nincs elég mersze hogy megálljon a színem előtt és felvállalja a bűneit. Micsoda szánalmas egy alak, aki most patkányként reszket a lábaim előtt. Fenséges jelenlétemmel sokak számára félelmet keltek, mások számára tiszteletet, asszonyaim előtt vágyat. Mindenki másként lát engem, és mindenki mást gondol.
- Mit gondolsz, Siruel, mit érdemel az, aki el akar hagyni engem, és az udvart? Mit érdemel egy áruló tündér? - szólalok meg mély, kissé talán túlságosan is nyugodt hangon, ami sok ellenségem szívében keltett már rémületet. A hangom, fagyott jégre csorgatott keserű mézként csendül, és nem tagadom, élvezem az arcán megjelenő félelem nyilvánvaló jeleit.
- Nyilván nem vagy egészen tisztában azzal, hogy ki vagyok én. Tudod, ugye? Én vagyok a Király, ennek az udvarnak az egyedüli uralkodója, de mégis... mit tudhat még rólam egy egyszerű tündér? - kérdezem, ahogy lassan körbe sétálom. Ezüst, fehér ruhám könnyedén lebben utánam, ahogy aranyozott páncélomon megcsillan a hold fénye, és végig szánkázik hosszú platina színű hajamon. Büszke vagyok a sörényemre, és gondosan ápolom is. Hiú lennék? Meglehet, de megtehetem, ennyi jár nekem is. Hosszú évszázadok óta vagyok az udvar uralkodója, és gyakorlatilag korlátlan a hatalmam itt, és még nem akadt aki csatában legyőzött volna engem. Szemtől szemben és a térkép felett sem. A trónt, nem elég megszerezni, meg is kell tartani.
- Szóval tudja-e egy egyszerű tündér, hogy a királyuk hogyan lett király? Miféle élete volt, mielőtt a trónra ült? Tudom, nem a hagyományos úton kerültem ide, de apám kemény kézzel nevelt mindig is, és neki köszönhetem hogy páratlan harcossá váltam, és így kiérdemeltem, hogy elfoglaljam a helyét, miután ő meghalt - mosolyodom el pengeéles mosollyal, és halálos gesztus ez vékony ajkaimon. Akik látták, nem túl gyakran úszták meg élve. Nem az irgalmasságomról vagyok híres, hanem sokkal inkább arról, hogy kemény kézzel tartok rendet az udvaromban. Szigorúan büntetek, de ugyanakkor jutalmazok is, és azt hiszem nem kell félnem a lázadásoktól sem. Ebben sosem lehetek biztos, és számos kém jelent nekem mindig, a kósza pletykákról, és szóbeszédekről. Van, amit én magam hintettem el, hogy biztosíthassam magam. Mert jobb a biztonság. Nem szeretem a meglepetéseket.
- Vagy azt például tudtad, hogy egyetlen asszonyt szerettem egészen eddigi életemben? Az, aki nekem a napot jelentette egy Elyntia nevű nő volt, és tőle született egy lányom? Egy leányom, akit elvesztettem, ahogyan a feleségem is. Azóta nincs az udvarnak királynéja, mert senki nem méltó rá hogy átvegye a helyét, és fagyott szívem már nem képes élettel telten dobbanni - jelentem ki, ahogy előhúzom a míves tőrömet a derekamon lévő tartóból, ahol a kardom is tartom. Mindkét oldalon van egy penge, mert kétkezes harcmodort alkalmazok. Két íves pengét használok, csodálatos fegyverek ezek, amiket tündérek készítettek, még amikor apám volt ifjú. Az ő kovácsai készítették nekem, férfivá válásom alkalmából, és azóta is nagy becsben tartom a fegyvereket is, és a készítőket is. Ekirei és Nesme hű társaim voltak, számos csatában tettek nekem jó szolgálatot. Most mégsem ezek után nyúlok, hanem a tőrömért, mely remek egyensúlya miatt kiváló hajító fegyver is. Mesteri pontossággal tudom dobni is ha szükség van rá. Bár ez ritka eset. Megállok az árulóval szemben, és lepillantok rá. Fakókék szemeiben a rettegés honol, és nem tagadom kedvemre való ez a látvány.
- Félsz tőlem ugye? Félsz, hogy mit teszek veled most, hogy hogy lebuktál. Félsz hogy úgy bánok majd veled, ahogy az egyik gyermekemmel is bántam, amikor az meglopott és hazudott nekem? Félsz, hogy téged is lefejeztetlek? - kérdezem tőle, ahogy meredten pillantok rá, és nem pislantok. A pillantások is erőteljes, ritkán tudnak velem farkas szemet nézni. Az árulást, lopást és hazugságot nem bocsátom meg sosem, a saját véremnek sem, és aki van olyan ostoba hogy elvegye, ahelyett hogy kérne... viselje is a következményeket. Nem mondhatják rám hogy ne lennék nagylelkű, és ritkán tagadom meg a hozzám intézet kéréseket. Kérni viszont tudni kell, és megadatik.
- Tudod, te Siruel, hogy miért a kettétört korona a címerem? - kérdezem minden átmenet nélkül, mert szeszélyes vagyok, mint minden tündér. Igaz, kissé más az esetem, de a legendák szerint mi az angyalok és démonok gyermekei vagyunk. Innen a szépség, és a ravaszság.
- Nem tagadom, célom az hogy egyesítsem a királyságom a tavasz udvarral. A királynő csak egy hisztis nőszemély, nem ért az uralkodáshoz, és az udvara szétesőben van, míg az enyém egységes és erős. Be akarom olvasztani ide a tavasz udvart - folytatom, ahogy egy újabb kört teszek meg, és csizmám talpa puhán érinti az őszi avart. Puhán, akárcsak egy szerető csókja, és megállok ismételten, végighúzom az ujjam a tőrömön, és megcsillan a fényes felületen a tükörképem. Borotvaéles. Egyetlen kecses mozdulattal fordítom el a csuklóm és repítem az áruló szívébe. Kikerekedő szemeiben hitetlenség villan, és döbbenet.
- Én nem bocsátok meg Siruel. Ezt most, egy életre megtanultad, és remélem mindenki más is - eresztem le a kezem, és odalépek élettelen testéhez, hogy kihúzzam belőle a fegyverem. A ruhája elejébe törlöm róla a vért, és elteszem a pengét a tokjába. Így jár minden áruló, senki nem ússza meg. Kevés törvényem van, de azokat szigorúan be is tarttattom az udvarban.
- Vigyétek innen, és vessétek a kutyáim elé. Hadd legyen nekik örömteli ez a nap - parancsolom, ahogy sarkon fordulok és visszaindulok a királyi lakosztályomba, ahol az asszonyaimon kívül senki más nem zavarhat.