Pont akkor lépett az első fák közé, amikor a Nap felkelt. Ahogy kellett. Természetesen azonnal észrevette a apró termetet, és tudta azt is, miért nem hunyja álomra szemét. Éber, pedig kételkedik benne, hogy a világuk veszélyben forogna. Az őrszemek között is volt, aki évszázadok óta el se hagyta már az erdőt; azt is megérezték volna, ha egy kismadár unalmában a jobb lábáról átáll a balra valamelyik ágon. Így nem érezte Donn, hogy csoda számba mehetne az, hogy ébren, árgus szemekkel figyeli a  tóperemén álló lányt. Bár az ő érzékei közel se voltak - s lesznek valaha is - annyira kiélesedve, még így is megérezte a lány dühét, fájdalmát. A lehető legközelebb akart jutni a hozzá, észrevétlenül. Nem leplezte volna le önmagát, nem zavarta volna meg őt. A hajnali köd még fel se szállt rendesen, amikor az első rózsaszínű sziromra lépett a patak partján, újabb döntésre kényszerült.
Közel járt már, így minden perccel, amit lopakodással töltött, csak azt kockáztatta, hogy felhívja magára a lány figyelmét. A könnyező fák ágai által vetett árnyék gyorsabban haladt már a cél felé, mint ő maga. Ideje volt kitörnie.
- Azt gondoltam, ma később kezdődik az őrjárat... -   mosolyogva kémlelte a lányt, majd mellé lépett a sziklaparton és szótlanul vette át gondjait. Donn pontosan tudta, hogy a király és az ő hűsége, bátorsága az, 'mi ennyire felkavarta a nála egy fejjel alacsonyabb leányzót, ám többet és jobbat aligha szólhatott volna. Még akkor sem, ha lány jelentett számára mindent. Így a férfi végül nem tett mást, csak állt némán a lányka mellett és tekintetük ezúttal egy irányba révedt...
- Élvezed, hogy veszélybe kerülsz, igaz?
- Igen. - nevetett halkan, elvégre egy tündér nem hazudhat. - Igen Misha, élvezem.


Szédül. Forog minden. A tér csöpög körülötte, mállik. Mérgezett a penge, amivel megsebezték a lányt. A pulzusa szaporodik, a levegő megszorul a tüdejében, csak kapkod utána de alig jön, kétségbe esésében az apró szíve még rohamosabb ütemet diktál. A vörös csermely labirintusokba száguldozik vére, melyek  csak kitágulnak, beleszövik a lehetetlent. Mellkasa fesztelen ugrál, ereszkedik - majd ismételgeti ritmustalan. Úgy lüktet, mint egy vad ritmus, amit csak akkor hallasz, ha eléred életed utolsó szívdobbanását - minden széthullik, eszméletét veszíti lassan. Észre sem veszi a kezét kezei közé fogó Donnt. A férfi árnyéka átzuhan az apró lányén. Misha fel-fel nyitja szemeit. Bocsánatkérővé válik arcjátéka, mire Donn rögtön homlokára tapasztja tenyerét és közelebb hajol. Közelebb. Még közelebb, hogy a pihegő, óvatos kifújás elérje arcperemét.
- Shhh, ne beszélj. Semmi baj. Megfogsz gyógyulni... - Donn hangja reszketeg. Maga sem hiszi el, amit mond. A penge, ami érte a lányt, alighanem keresztül döfte őt. Nincs olyan gyógyító egész Tündérföldén, aki megmenthetné. A méreg már a vénáiba fészkelhetett, lerágva a csontjaiig magát. Donn bőrét számos heg borítja. Amint értesült róla, hogy húga elhagyta Ellenudvart, rohant a segítségére - de elkésett.
- Úgyhhh sajnálom... - Donn csak a fejét rázza, ahogy Misha barna zuhataga ráomlik a párnára, miközben rátekint. A teremből lassan eltűnik az élet. Misha magával viszi. Mindent magával visz. Donn fénye, mintha csak vele együtt tűnne le és válna eggyé a csillagtengerrel fejük fölött. Ajkai elnyíltan, sűrűn pislogva rázkódik teste húgáé fölött, még sem ad ki hangot...


Megdermedve áll, arcán nem rejtőzik jele annak, hogy a nő bármiféle érzelmet kiváltana Donnból. Kizárólag szemeinek sóvárgása árulja el őt. És a szíve... az alattomos ketyegője. Nyelnie kell, ahogy nézi távolodni a nőt. Ahogy szőke zuhatagja ráomlik hátának ívére, finoman libbenve, ahogyan a karcsú test vonul vele. Donn úgy érzi, különleges vonzódást kelt életre benne Elaine. És szeretné őt minél jobban ismerni, minél többet belőle. Hogyan lehet  kívánni valakit, akinek létezése is fájdalmat okoz?