Augusztus 2.
Kedves naplóm!

A dolgok egész jól állnak. Az utóbbi hetekben sokszor jártam el szórakozni Claire és Sophie társaságában. Még mindig úgy érzem, ők állnak hozzám a legközelebb, bár Sophie mostanság furcsán viselkedik. Elzárkózott a kis társaságunktól és ritkán tart velünk. Lehet, titkol valamit. Mondjuk nem lennék meglepve, ha megint valami pasi ügye lenne, amiről nem akarja, hogy tudjunk. Pedig őszintén mondom, nem csapnám le a kezéről.
Az egyik buliban, ahol voltunk, megismerkedtem egy titokzatos sráccal. Tipikus rosszfiú kinézete van, de azt hiszem, pont ez az, ami vonz benne. Egész éjjel táncoltunk, egyszerűen mesés volt! De mielőtt hajnalodott volna, elköszönt és lelépett. Pedig abban reménykedtem, hogy elvisz valahova reggelizni és folytatódik a mi kis… hm, románcunk. De nem adom fel, biztos vagyok benne, hogy még látni fogom őt! És akkor… megszerzem. Ki tudna nekem ellen állni?

Augusztus 7.
Kedves naplóm!

Csúnyán összevesztünk anyuval. Kiakadt, amiért minden este elmentem bulizni. Nem értette meg, hogy egyszerűen muszáj! Mert csak ott láthatom Őt. Igen, a napokban nem írtam, de a helyzet az, hogy elég közel kerültünk egymáshoz Calebbel. Igen, ő az a titokzatos rosszfiú. Ellenállhatatlan! A barna szemei, az éjfekete haja, a helyes arca… a hangjáról ne is beszéljünk. Imádom. Lehetséges valakibe ennyi idő alatt beleszeretni? Claire azt mondta, szerinte nem. De én nem tudtam egyből rávágni, hogy igaza van.
Anyura visszatérve, remélem, megbékél majd. Bár azt nem ígérhetem, hogy itthon maradok és remete életet élek, vagy elmegyek apácának. Nem. Ilyet ne várjon tőlem. Fiatal vagyok, most kell buliznom és élnem, nem? Majd 50 évesen már otthon fogok kötögetni a millió kismacska mellett. Na meg, remélhetőleg Caleb társaságában.

Augusztus 16.
Kedves naplóm!

Caleb egész furcsa. Eddig is gondolkodtam rajta, vajon miért nem akar napközben találkozni, de ma, amikor újra rákérdeztem, rám förmedt. Sőt, a falhoz vágott mérgében. Fájt, de elég pia volt bennem ahhoz, hogy csak a töredékét érezzem annak. Az érzékeim tompák voltak, de a dühét nem volt nehéz meglátni. A tekintete, amivel rám nézett… azt hiszem… nem volt emberi. Azokban a pillanatokban, amíg a falhoz szorított, azt hittem… nos… majdnem azt írtam, „meghalok”. Vicces. Tudom, hogy képtelen lenne bántani engem.

Meghaltam. Caleb végzett velem, de előtte megitatott a vérével. Fogalmam sem volt, miért és egyszerűen undorító volt az a fémes íz a számban. El akartam lökni magamtól, de nem sikerült. Claire rohant a segítségemre, de mielőtt odaért volna, Caleb megölt. A nyakamat törte ki és én tehetetlenül hullottam a karjaiba. Azt hiszem, oda… de lehet, a földre. Nem emlékszem, hisz halott voltam.

Valami furcsa ízt éreztem a számban. Mintha homok lenne… próbáltam megmozdulni, de nem sikerült. Minden olyan nyirkos volt és annyira sötét. Nem láttam semmit. Azt hittem, megfulladok, de végül nem éreztem semmi ilyesmit. Szabadulni akartam. Mocorogni kezdtem. Nehéz volt, hisz nem volt egy centiméter helyem sem. Sőt. Az ösztöneimre hagyatkoztam. Közben hallottam valamit. Mintha Claire lett volna. Nem… mégsem. Vagy ő? Nem, ez Sophie! Arról beszélt, hogy mennyire utál engem, amiért mindig mindenkit megkapok. Aztán hallottam Caleb hangját, aki csak nevetve közölte vele, hogy most már ne aggódjon emiatt. Hisz halott vagyok.
Nem értettem. Ha halott lennék, hogy hallanám őket? Ez valami álom? Próbáltam újra mocorogni. Aztán az ujjaimat kezdtem mozgatni. Homok. Homokot éreztem… Aztán összeállít a kép. El voltam temetve.
Kétségbeestem, de valamiért az ösztöneim azt súgták, másszak… azaz, ássak. Hosszú percek, sőt, lehet órák teltek bele, hogy kiássam magam. Először a kezemmel értem el a felszínt, aztán szép lassan kiszabadultam. Koszosan, sarasan dugtam ki a fejem a földből. A hangok egyszerre elhaltak, amiket egész eddig hallottam. Sophie rám meredt, nem hitt a szemének. Tátogott, mint egy hal. Aztán azt mondta, nem hiszi el, hogy túléltem. Sőt mi több, nem értette, miért vagyok itt. Miért élek. Caleb elvigyorodott és közelebb hajolt hozzá.
- Kettőnk közül csak te akartad a halálát. Én viszont… örök élettel ajándékoztam meg. – Suttogta a lánynak, aki erre elfehéredett. Én meg csak pislogtam, igyekeztem összerakni a képet. Közben kimásztam a földből és ledőltem. Felhúztam a lábaimat és így pislogtam el Caleb felé, aki egyszer csak mellettem termett és leguggolt hozzám. Az arcomhoz akart érni, de én hevesen félrelöktem a kezét, majd hátráltam. Nos, ez abból állt, hogy nem csak három centit mozdultam el, hanem egy jó métert. Nem is értettem, hogyan csináltam. Nyeltem egyet.
- N-ne érj hozzám. Megöltél… - Magyaráztam neki szaggatottan.
- Mégis itt vagy. – Vont vállat, majd felegyenesedett. – Vámpír lettél, noha még nem biztos, hogy életben maradsz. Ehhez vért kell innod. Nézd. – Elkapta Sophie csuklóját, aki összezavarodva bámult még mindig rám. Caleb odarántotta magához, majd felsértette a csuklójánál a bőrt. A vér szivárogni kezdett belőle, én pedig a szám elé kaptam a kezem.
- Nem fogok inni belőle! – Tiltakoztam. Eleve… vámpír? Mi a pokol? Vámpírok nem léteznek, nem… nem akartam elhinni. Caleb nem sok beleszólást hagyott nekem. Valamennyi vért a kezébe folyatott Sophie csuklójából, majd ott termett előttem és erőszakkal nyomtam a számhoz. A vér ízét hamar megéreztem, így le is nyeltem, miközben kétségbeesve néztem fel rá. A kezére, csuklójára szorítottam, miközben értetlenül bámultam rá. Aztán végre valahára elvette a számtól a kezét.
- Miért csináltad?! – Emeltem meg a hangom, miközben felálltam és odaléptem hozzá. A mellkasánál löktem egy nagyobbat rajta. A válaszát azonban már nem vártam meg és Sophie sem érdekelt. Mindkettejükben csalódtam, bár hogy kiben nagyobbat, az még számomra is rejtély volt.

Augusztus 28.
Kedves naplóm!

Vámpír lettem. Napok teltek el, mióta legutoljára írtam neked és nem is tudom, hol kezdjem a mesélést. Nem tudom, van-e értelme beszélnem róla. Sophie elárult. Mondhatjuk, hogy miatta haltam meg. Azonban Caleb „húzta meg a ravaszt”. Viszont ő úgy intézte, hogy kapjak még egy esélyt az életre. Azonban miféle élet az, amiben halott vagy? Nem tudom, mihez kezdjek. Nem tudom, hogyan kell egy vámpírnak viselkednie. Calebet elkergettem magam mellől, akárhányszor jött. Jó, csak kétszer próbálkozott. De többször nem. Azóta nem egy lánnyal láttam, szóval gondolom, ő már rég túl tette magát rajtam. Sophiet viszont… egyszer sem láttam azóta. De ha a szemem elé kerülne, abban nem lenne semmi köszönet. Szóval, mi a legújabb hírem?
Az, hogy meghaltam.