Gyűlölöm, utálom, szúrja szíven magát, ezt kívánom neki! Készségesen - vagyis megjátszva, hogy az vagyok - átlibbenek hozzá az éjszaka közepén, mert közli, hogy "kis csillag, nem tudok másra gondolni, csak az édes véredre", de ezt így konkrétan, ami szerintem nem épp bevált szöveg a nőknél. Na mindegy, nem mintha ez nálam számítana, elvégre megölni akarom, nem hozzámenni feleségül. Átmegyek hozzá, megkóstol, már megint érzem azt a jóleső bizsergést az egész testemben, amire isteni lenne, ha immúnis lehetnék, erre mit nyög be kb. félóra múlva, hajnali 2-kor? "Most haza kell menned, dolgom van." Vajon micsoda? Újabb ártatlan életeket mész kioltani, te tetű? Olyan nehéz az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat megtartani magamnak, amikor legszívesebben jól odamondanám a képébe. Ráadásul állandóan idegesítően vigyorog. Úgy szeretném olyankor lefejezni. Jesszus...azt hiszem, diagnosztizálhatom magam pszichopataként.
Annyira belefeledkeztem a szapulásába, hogy elsőre fel sem tűnt, mennyire kihalt környéken vagyok. Tipikusan olyan ez a keskeny utca, vagy nemes egyszerűséggel nevezzük sikátornak, amibe nappal sem térnék be, nemhogy ilyenkor. Csúcs. Most még a cipőm sarka is letört. Lehet ennél rosszabb ez az éjszaka? Mi ez a zaj?
- Engem nem érdemes kirabolni, mert elég pocsék a keresetem. Alig tudok megélni belőle, pedig az ember azt gondolná, orvosként milliókat keresel. De elárulom, hogy ez inkább a plasztikai sebészekre igaz. Én nem az vagyok. De tudok bánni a szikével. Vagyis...basszus, ez nem fenyegetés. Semmiképp ne vegye annak. Kérem. - Oké, most már komolyan ott tartok, hogy hangosan könyörgöm az életemért a levegőhöz? Ráadásul milyen szarul csinálom már.
- Hé, te mit keresel itt? Tűnés. A főnök nem örülne, ha arról értesülne, halandókat rémítesz halálra. - Ismerős ez a hang. Bár nagyon sötét van, de két személy körvonalait látom. Még suttognak egy kicsit, mire a másik eltűnik. Gondolom, az, amelyik miatt kis híján bepisiltem. Hirtelen előttem terem az ismerős hang gazdája. Az élet engem tuti szívat. Tényleg pont neki kellett megmentenie?
- Amikor azt mondtam, menj haza, nem úgy értettem, hogy közben ölesd meg magad. - Nahát...törődik velem? - Ahhoz túl finom vagy, kedvesem. - Aha, szóval nem. Miért jön egyre közelebb? És most tényleg muszáj a falhoz szorítania? Mindjárt kialakul az eddig nem létező klausztrofóbiám.
- Öhm...először is, hadd közöljem, hogy te voltál a bunkó, és igazán viselkedhetnél velem normálisan. Lehet, hogy te felsőbbrendűnek képzeled magad nálam, mert én ember vagyok, te meg egy suttyó vámpír, de ha már áthívtál az éjszaka közepén, lehettél volna udvariasabb, és...nem is tudom...hazavihettél volna. Másodszor pedig lehetne, hogy tartjuk a két lépés távolságot? Ma már kaptál a véremből, szóval akár hagyhatsz levegőhöz jutni. Kösz. - Lehet, kicsit vissza kellett volna vennem. Ha most felbőszítettem, előfordulhat, hogy itt helyben megöl. Elég furcsán néz rám. Most kezdjek el imádkozni, vagy...várjunk, most ez komoly? Kiröhög? Ezt komolyan nem hiszem el. Ez itt szakad rajtam. Odébb lököm a karját, hogy a faltól el tudjak lépni végre, aztán törött sarkú cipővel a kezemben indulok meg duzzogva, ám elkapja a karomat. Jé, abba tudta hagyni a vihogást. Ez pazar.
- Jól van, bocsánat. De azért ugye tudod, hogy nevezhetsz...hogy is hívtál? Megvan. Szóval nevezhetsz engem suttyó vámpírnak, de te sem vagy különb. Elvégre épp most mentettem meg az életed. Lehetnél hálásabb is. - Az ujjaival végigsimít az arcomon, az a roppant idegesítő vigyor megint felmászott a képére, én pedig most épp arra gondolok, hogy örömmel adnék a véremből itt és most? Mi a fene ütött belém? Mosolyt erőltetek az arcomra.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám. - Barátságosan megszorítom a kezét, mielőtt elindulnék a fényben úszó, emberektől nyüzsgő főutca felé. Arra viszont meg mernék esküdni, hogy azt suttogta, "örökké." Kezdek nagyon összezavarodni.