Testvéri traccsparti. Le sem tagadhatom azt a gunyoros mosolyt, mely kiül az arcomra a fogalmazása hallatán. Halkan szusszanok csak, ezzel is kifejezve véleményemet kettőnkről. Nem mintha valaha is ellenemre lett volna egy kiadós traccsparti a húgommal... De azért igazán szerencsésnek mondhattam magam, hogy az anyja lányt szült, nem fiút. Lehet, hogy az öcsém nem érte volna be azzal, hogy dühösen méregessen azok után, amit vele tettem. A verekedés nincs ellenemre ugyan, de Camillával jóval nehezebb lenne kivitelezni, és nem azért, mert nem nézném ki belőle, hogy nagyot üt, inkább én tartom magam eléggé régimódinak ahhoz, hogy visszapofozzak. Így hát igazán hálás vagyok az anyatermészetnek. Bár tudom, hogy Milla szívesen látna holtan, de legalább eddig még nem tett kísérletet a vágya beteljesítésére.
Nem igazán foglalkozom jelentőségteljes pillantásával. Tudom, hogy tudja, miket üzletelek, és tudom, hogy ha rajta múlna, bármikor beköphetne az árnyvadászoknak. Nem abban bízom, hogy nem tenné meg, hanem abban, hogy nem áll érdekében megtenni. Egy halhatatlan fivér démonvérrel az ereiben és korlátlan mágiahatalommal a kezében értékesebb, ha gyűlölt szövetséges is, mintha bebörtönzik Csontváros betoncelláiba. Épp ezért hiába fenyeget, minimum újra meg kéne ölnöm őt ahhoz, hogy ilyen lépéshez folyamodjon - az pedig nem áll szándékomban, tanultam az első jótéteményemből is.
- A bűneimet? - felvonom a szemöldököm, bár ugyanúgy kérdezhettem volna azt is: jóvá tenni? Nem is tudom, mit feleljek hirtelen a megjegyzésére. Azon nem akadok fent, mennyire magas lóról beszél hozzám, mintha csontot dobna egy korcsnak, hiszen a családunk ilyen, ezt az egyet mindketten remekül örököltük apánktól; de az, hogy még mindig bűnként tekint a segítségemre... - Ha ennyire borzasztó dolgot tettem, amit hibaként könyvelsz el, miért nem vártad meg egyszer sem a napfelkeltét? Rám hárítod a felelősséget, mondván, hogy átvertelek és elárultalak, mégsem dobtad el magadtól soha azt, amivel megajándékoztalak. Még mindig élsz. - jegyzem meg, hetykén végigmérve őt. Tudom, hogy igazam van, és ez az önelégedettség teljes mértékben az arcomra van írva. Nem azt mondom, hogy kéreti magát, megértem, hogy még ennyi idő után is haragszik rám, de kissé álszentkedés azt állítani, hogy jóvá kell tennem valamit, amit elfogadott és amitől meg sem próbál szabadulni. Pedig egyszerű lett volna, csak kilépni a fényre, amikor úgy érzi, képtelen tovább élni... Így tehát minden egyes nap, mellyel tovább él, engem igazol, és azt, hogy elfogadta az ajándékomat. Inkább ő tartozna nekem szívességgel, mintsem fordítva, az ajánlata azonban elég sejtelmes ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
- Csak nem egy újabb udvarló? Miért nem bűvölöd meg azzal a... Tudod... Az encantóval - nehezen jön a számra a vámpírok ősi trükkjének neve. Léteznek főzetek, mellyel irányítható az emberi elme, befolyásolható mások emlékezete, de ezek mind varázslattal létrehozott dolgok. Mindig is irigyeltem a vámpírok képességét mások megbűvölésére, akárcsak a tündéreket és az affinitásukat is.
- Csupa fül vagyok! - tárom szét megadón a karjaimat, és hátradőlök a székben, a húgomat fürkészve. - Mit tehetek érted, hogy vezekeljek a bűneimért? - teszem hozzá ellágyuló mosollyal, s talán úgy tűnhet, elbohóckodom a kérdést, pedig valójában tényleg éberen figyelek. Kíváncsi vagyok, minek kapcsán szánta el magát rá, hogy felkeressen. A megjelenését és a vonzerejét tekintve biztosan nem egyszerű udvarlóról van szó, hiszen tucatjával nyomulhattak rá az elmúlt évtizedekben. Elég sötét és mocskos ügyletnek kell lennie, ha képes utálata tárgyához fordulni miatta... Ezáltal pedig sokkal jobban érdekel, mint hinné. Minél sötétebb és minél mocskosabb a téma, annál inkább nekem való.

Világéletemben egyke voltam. Legalábbis annak tartottam magam. Míg nem tudtam Mikah létezéséről, azért, miután pedig igen, akkor pedig pont amiatt. Az anyám elég terméketlen volt, ami abban a korban elég szokatlannak számított. Talán meg is szólták miatta a háta mögött, hisz a fiú utódot, akire a családnak szüksége lett volna a birtokok, a vagyon egyben tartása miatt, nem tudta megadni. Engem persze ettől függetlenül szerettek, talán túlságosan is, abból viszont, talán éppen a birtokok, a gazdaság miatt nem engedtek, hogy férjhez kell mennem.  Ha ez az erős nyomás nincs, talán soha nem is fordultam volna Mikah-hoz. A létezéséről csak véletlenül szereztem tudomást és éppúgy viszolyogtam attól, ami, mint bármelyik normális ember. Azonban a szükség törvényt bont alapon mégis hozzá fordultam, mikor azt a csapodár, semmirekellő vőlegényemet ki kellett iktatni a képből. A szüleim a társadalmi megítélés miatt nem akarták felbontani a jegyességet (egy férfi hűtlen kis kilengése egy szolgálólánnyal még nem volt elég erős indok ehhez akkoriban), így nem maradt más, akit segítségért megkörnyékezhettem volna. És Mikah segített, ahogy más aligha tudott volna. Hogy ez a vőlegényem életét követelte? A legkevésbé sem bántam. Megérdemelte amúgy is. A bátyámhoz való viszonyulásomat ez persze nem változtatta meg alapjaiban, ahhoz azonban elég volt, hogy botor módon ismét hozzá forduljak segítségért. Amit ő orvul kihasznált és azzá tett, ami most vagyok.
Ennek ellenére most megint itt vagyok és várok tőle valamit. Ezúttal azonban már nem fogom hagyni, hogy csőbe húzzon, azt biztosra veheti! Ezt már a belépőmmel is igyekszem alátámasztani, ahogy megszólítom, majd még mielőtt reagálhatna, már mellette is ülök. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztat az arcán egy pillanatra megjelenő elégedetlenség, amiért kihasználtam a képességeim adta előnyöket és ő nem bírt követni, még ha csak egy pár másodpercig tartott is. Arcomra hagyom, hogy kiüljön egy pillanatra egy kaján mosoly, aztán azonban látszólag negédesen nézek rá.
- Annyi azért nincs még. Noha valóban van pár évszázada már, hogy sort kerítettünk volna egy kis testvéri traccspartira – mosolyom természetesen nem őszinte, de nem is hiszem, hogy meg kellene valójában játszanom. Tudja ő nagyon is jól, hogyan viszonyulok hozzá. Titkolni sem akarom. Mióta vámpírrá tett, sosem tettem, még azokon a ritka alkalmakon sem, mikor összefutottunk valahol a világban. Amit az árnyvadász lánykáról mond, csak egy sokat mondó pillantással reagálom le. Úgyis mindketten tudjuk, mennyire is legálisak ezek a kis üzelmei, így még ha nem is mutatja, biztos vagyok benne, hogy piszkálja valamelyest a csőrét, hogy tudok róla. Elvégre ismer annyira, hogy tisztában legyen vele, ha érdekeim úgy kívánják, simán felhasználom ezt az információt ellene. És ebben nem is téved. De egyelőre, ha nem muszáj, nem szorongatnám meg. Sem ezzel, sem mással. Minden az ő segítőkészségétől függ, ha úgy tetszik. Amivel persze már megjártam egyszer igencsak csúnyán, így abszolút nem árt az óvatosság.
- Hála neked – mosolyom annyira kedves, hogy az már-már sértő, hisz tudhatja, mennyi a gúny ebben a megjegyzésemben. Tudja, mennyire gyűlölöm azért, amit belőlem csinált, efelől nincs kétségem. Szóval ha sértegetni akar, azt hasonlóan beburkolva, de visszakapja tőlem. Én így játszom.
- Köszönöm, de nem különösebben érdekelnek a mondénok sekélyes kis dolgai – jegyzem meg könnyedén és épp csak egy pillantást vetek az összehajtott újságra, de nem nyúlok felé, a továbbiakban nem is foglalkozom vele. Nyilvánvaló, hogy nem ezért jöttem.
- Ami azt illeti, szeretnék kínálni neked egy nagyszerű lehetőséget arra, hogy valamelyest legalábbis jóvá tedd a bűneidet – hogy fellengzősen hangzik, ahogy ráterelem a szót egyből arra, amiért jöttem? Szerintem pont ezt érdemli. Hisz ha azt nézzük, valahol én gyakorlok kegyet felé ezzel. Visszaélt a bizalmammal, én mégis számítok a segítéségére, mivel ha a szándékaiban nem is, a képességeiben bízom. Mi többet kívánhatna annál, minthogy még mindig hajlandó vagyok támaszkodni rá valamelyest? Szerintem ez több, mint nagylelkűség tőlem. Már csak az a kérdés a tárgyalásunk további hangvételével kapcsolatban, ő ezt vajon hajlandó-e belátni avagy sem.
 

Sosem tudnám elfelejteni az egyetlen normális húgom hangját, habár a normális a mi berkeinkben elég tág fogalom. Lilith többi gyermekéhez képest, kiket valamilyen úton-módon kénytelen vagyok testvéreimnek nevezni, emberi családfámon osztozó, vérszívóvá lett húgom egészen normálisnak számít. Mások vérén élősködik és a gyilkolás a mindene, ez tény, de én formáltam őt ilyenné. Nem mintha emberként jobban kedvelt volna, így legalább van egy elég erős érzelmi kapocs köztünk, még ha annak gyűlölet is az alapja. Még mindig jobb, mint a démonok.
Valahogy sejtettem, hogy ő van a nyomomban már napok óta, mégis meglep, ahogy közelről hallom csendülni a hangját. Ajkam egyből megugrik, hogy széles mosolyra görbüljön, de uralkodok magamon és elfojtom a gesztust, nem szeretném már az első percben vérig sérteni azzal, hogy kifejezem, mennyire boldoggá tesz kelletlen látogatása.
- Drága Camilla! Ezer éve nem láttalak! - Pár gyors mozdulattal összehajtom az újságot és az asztal szélére ejtem, hogy szemügyre vehessem az előttem magasló, szőke szépséget, mire azonban jobban végigmérhetném, már mellettem is ül. Összerezzenve húzódom kissé odébb, nem szeretem, amikor olyan dolgokkal heccelnek, melyek messze meghaladják az én képességeimet. Sérti az egómat. Képtelen vagyok azonban sokáig megállni, a kaján vigyor csak elterül a képemen. - Habár az ezer év talán nem túl pontos kifejezés... Mikor is találkoztunk utoljára? Már azt számítva, amikor beszélgettünk is, nem csak dühösen méregettél valamelyik utcasarokról.
Húgom olykor jeges és metsző, olykor pedig kifejezetten parázsló tekintete végigkísért az elmúlt évszázadokon. Nem is hibáztathatom őt érte emiatt, sőt, őszintén szólva csodálkoztam, hogy oly' kevéssé próbált végezni velem. Sejtettem, hogy ettől még az irántam táplált haragja és bosszúvágya nem csappant meg, ezért jobbnak láttam, ha éber maradok.
- Éppenséggel nem rejtegetem, heti egyszer elhagyhatja a házat pár órára. Ha rejtegetném, ezt nem engedném meg neki. - teszem még hozzá sejtelmes mosollyal, habár igaza van abban, hogy tényleg nem örülnék, ha az árnyvadász lányka kiléte kitudódna. Az, hogy ő tud róla, már így is épp elég rossz, de Camillát ismerve nem menne árulkodni a Klávéhoz, nem olyan. Annál ő sokkal gonoszabbat eszelt ki ellenem, amiből talán még haszna is származhat. Remélem, nem óhajt feláldozni pogány istenségeknek...
- Gyönyörű vagy, mint mindig! Szépséged mit sem fakult az elmúlt évtizedekben - bókom őszinte, bár nem bánom, ha nem hisz nekem. Tényleg meseszép, annak ellenére is, hogy már meghalt. Pontosan ezért voltam képtelen felfedni mindezidáig a kilétét, hiszen szívdobogást és árulkodó lélegzetvételeket vártam ott, ahol csendet kellett volna.
- A tiéd lehet, már elolvastam - odatolom elé az összehajtogatott újságot, amolyan békejobbként, és negédes mosollyal tovább fürkészem a vonásait, mintha azzal megválaszolhatná minden kimondatlan kérdésemet. Hagyom, hogy a csend közénk ereszkedjen néhány pillanatra, hogy aztán magam törhessem darabokra. - Na és mondd csak, drága húgom, minek köszönhetem ezt a felettébb szokatlan látogatásodat? Gondolom, nem a nosztalgia hajtott.
Milyen szép is lenne, ha benőne a feje lágya! Szövetségesekre mindig szükségem van, és ki lehetne megbízhatóbb, odaadóbb és hűségesebb támaszom egy ilyen nagy és zord városban, mint a testvérem? Feltéve, hogy nem akar épp megölni...

Szombat lévén az Oxford Street épp olyan nyüzsgőnek és bájosnak bizonyult, mint minden más hétvégén. A turisták most is ellepték a sétálóutca boltjait, hogy britekkel és helybéliekkel keveredve hullámzó embertömeget alkossanak. A szokásos kávézóm előtt üldögéltem a már félig kihűlt feketém felett, és egy szétterített újságot lapozgattam ráérősen. A szokásos hétvégi rutinjaimhoz tartozott elvegyülni ebben a tömegben, és az élet meg a halhatatlanság értelmén merengve csak bámulni a forgatagot. Ezernyi különböző sors fonódott össze ebben az utcában, úgy kerülgették egymást, hogy bele sem gondoltak, egy-egy találkozás mi mindent indíthatna el. Vajon hányszor mentek el életük nagy szerelme vagy olyasvalaki mellett, aki megoldást jelenthetett volna minden problémájukra? Vajon az attraktív külföldi leányzók belegondoltak, hogy azok közül, akik utánuk fordulnak, a fele legalább más fajt képvisel, mint ők? Nem, ők csak mennek, sodródnak a tömeggel, tán maguk sem sejtik, hová. Egyszerre találtam lenyűgözőnek és gyomorforgatónak a mondéneket.
Ma este azonban más hozott ide, egy nyugtalan balsejtelem, mely már hetek óta gyötört. Úgy éreztem, valaki folyamatosan figyel, hiába állítottam fel azonban bármiféle varázslatot, sehogyan sem sikerült a nyomára bukkannom. Nem mondhatnám, hogy majd' beleőrültem a dologba, de azért kellően bosszantott ahhoz, hogy néhány hét után megelégeljem ezt a leskelősdit. Úgy döntöttem, a stalkerem elé vágok, vagyis ahelyett, hogy megpróbálnám lerázni, hagyom inkább, hogy rám találjon. Előbb vagy utóbb úgyis szembe kellett volna néznem vele, akkor meg legyen előbb, mint utóbb. Talán csak még egy ellenségem, aki azt hiszi, ha elkapja a grabancomat, majd minden rosszat jóvá teszek, amit ellene elkövettem. Oh, bár ilyen egyszerű volna...
A nap leszédült az égről, a sétálóutca lassan megtelt a szórakozni induló fiatalokkal, egymásba kapaszkodó szerelmes párokkal. Nem igazán foglalkoztam velük, látszólag elmerültem az újságban és vártam, hogy a sors, a véletlen, vagy bárki, aki égető pillantásával egy ideje már idegesít, tegye a dolgát. Csak néha pillantottam ki lopva a sorok mögül, de idétlen mondéneken és magukat borzasztó rosszul álcázó alvilágiakon kívül semmi furcsát nem láttam. Még csak ismerőst sem, pedig azokból akadt bőven Londonban. Felkészültem rá, hogy pár órát még eltöltök itt, aztán ha semmi nem történik, feladom az egészet és hazamegyek. Nem akartam kockáztatni, hogy az újdonsült vendégem a távollétemben felforgassa a lakást, annyit nem ért ez a szűnni akaró, rossz megérzés.
S pont, ahogy rágondoltam, újból jéghideg balsejtelem hasított a gyomromba. A tarkómon égnek meredtek a pihék, kellemetlen, égető érzés szaladt végig a gerincem mentén. Egyszerűen éreztem, hogy itt van és figyel. Letettem az újságot és a tömeget kezdtem el fürkészni.
- Most vagy soha - mutasd magad! - dörmögtem az orrom alatt, még ha sejtettem is, hogy úgysem hallja meg. Talán csak magamat próbáltam felkészíteni arra, ami jön; meg hát szerettem magamban beszélni - nem azért, hogy magamat fényezzem, de jó hallgatni a hangomat. Plusz ott volt az a halk hangocska a fejemben, valami, ami azt súgta, hosszú és nehéz este vár rám, amelyre jobb, ha felkészülök.