Azt hiszem, a mai napig nem is tudtam, hogy pontosan milyen jó érzés is az, amikor az ember a szülinapját a barátaival töltheti, együtt ünnepelhetnek, és egy feledhetetlen éjszakát tölthetnek el együtt. Nem feltétlenül az okozta ezt az örömöt, hogy különféle ajándékokat kaptam, vagy hogy mindenki engem ugrált körbe, mint ünnepeltet, hanem az a tudat, hogy mindenki, aki itt volt, miattam volt itt. Nem voltunk sokan, sőt, nagyon is családias volt a hangulat, de nekem ez több mint elég volt, mert tudtam, hogy nekik tényleg számítok. Hogy ők nemcsak azért jöttek el, mert egy buliról volt szó, hanem azért, mert az én bulimról volt szó. Ha akartam volna se tudtam volna eltüntetni a mosolyt, ami az arcomon virított, bármennyire is néztem ki idiótán ennek köszönhetően, most pont nem érdekelt.
Amint Cassy befejezte a számot, egyből felém vette az irányt, és én is megindultam felé, így amikor félúton összetalálkoztunk, őt is egy szoros öleléssel tudtam köszönteni. A válaszát hallva felnevettem, bár, azt hiszem, jelen pillanatban bármin tudtam volna nevetni, olyan jó kedvem volt.
- Lehetséges, de nem alaptalanul – válaszoltam neki, ami lehet, hogy valakiknek hízelgésnek tűnt volna, de én tényleg így gondoltam. Nem igazán voltak példaképeim, de ha választanom kellett volna, akkor Cassidyt közéjük soroltam volna. Nemcsak azért, mert olyan jól énekelt, mint ahogy én soha nem fogok, hanem azért is, mert egyszerűen tökéletes volt. Csak rá kellett nézni. Szép volt, okos és kedves, ráadásul tehetséges és magabiztos is – mindez olyan tulajdonság volt, amiről én csak álmodhattam, mert tudtam, hogy soha nem fogok velük rendelkezni. De ezért voltam én Ashley, és ő Cassidy, és nem pedig fordítva. – Köszönöm – mondtam neki tényleg hálásan, miután eltávolodtunk egymástól, de mielőtt bármit mondani tudtam volna, ő már el is ment a cuccaihoz, hogy idehozza nekem az ajándékot. Amit tényleg nem vártam el, én már megelégedtem annyival, hogy el tudott jönni, és együtt ünnepelhettünk, ugyanakkor visszautasítani sem illet egy ajándékot, így amikor visszaért, továbbra is vigyorogva vettem át tőle az apró csomagot. - Jaj, nem kellett volna, tényleg, de azért köszönöm ezt is – emeltem fel kicsit a kis csomagot, majd mivel nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit rejtett el belé, egyből ki is bontottam azt. Valóban semmi nagy dolog nem volt, csak csoki, parfüm, illetve egy CD, aminek elég volt a borítójára ránéznem ahhoz, hogy tudjam, Cassidyé. Még ha ez utóbbi kissé furcsa is volt, de én nagyon örültem neki, mert egyszerűen imádtam azt, ahogy Cassy énekelt. Persze nem volt ugyanaz a stúdió változat, mint élőben hallgatni őt, de ez is megtette.
Még egyszer hálásan megköszöntem neki az ajándékot, majd én is az ülőhelyek felé vettem az irányt, hogy lepakolhassak oda. Amikor ezzel megvoltam, pont megüresedett a mikrofon a karaokegépnél, úgyhogy kihasználtam ezt az alkalmat, és megszereztem azt magamnak. Na persze nem azért, hogy énekeljek, mert az még nem állt szándékomban, hanem azért, hogy megköszönjem mindenkinek azt, hogy eljöttek, és kifejezzem azt, hogy mennyire sokat jelent nekem mindez (elképzelni nem tudják, hogy mennyire!), végezetül pedig jó szórakozást kívánva nekik elléptem a mikrofontól, és visszatértem Cassyhez egy pohár üdítővel a kezemben.
- Na és mesélj, Cassy, mi újság veled? Azóta nem is beszéltünk úgy igazán, hogy végeztél a Zeneakadémián, úgyhogy biztosan sok mesélni valód van. Nálad az élet mindig pezseg – nevettem fel, de persze semmi rosszallás nem volt a hangomban. Cassy már csak ilyen volt, tudta, hogyan kell élni, és szerintem ebben nem volt semmi rossz. – Ne hallgass el semmit, minden szaftos részletre kíváncsi vagyok – tettem még hozzá egy sokat mondó pillantás kíséretében, hogy ezzel is utaljak neki arra, hogy a pasi ügyekről is nyugodtan beszélhet, mert szívesen meghallgatom.
Mivel azzal számoltam, hogy Cassy sokat mesél majd – őt ismerve ez szinte teljesen biztos volt -, ezért intettem a fejemmel az ülőhelyek felé, majd meg is indultam feléjük, hogy azon kényelmesen elhelyezkedhessünk, és így beszélgethessünk egy jót.
 

Már évekkel ezelőtt befejeztem a zenei sulit, de időről-időre vagy a suliba jártam vissza, vagy épp különféle rendezvényekre. Most azonban még különlegesebb rendezvény volt terítéken, ugyanis egy jó barátnőm, Ashley ünnepelte a születésnapját. Nem tudta, legalábbis nem tudhatta biztosra, hogy szervezve lesz neki egy ilyen party. Én már napokkal, sőt, hetekkel ezelőtt elkezdtem készülni. Kiválogattam néhány dalt, amit elénekelhettem a születésnapján, bár voltak olyan dalok is, amik nem kimondottan születésnapi témájúak voltak. De úgy gondoltam, kell mindenből és majd a helyzet adja, hogy mit énekelek. Bár nem akartam elvenni a reflektorfényt Ashleytől, hisz ez az ő estéje volt.
Ajándékot is vettem neki, néhány csajos apróságot, amit egy kis ajándék zacskóba rejtettem. Már mindenki ott volt, aki csak számított, leszámítva az ünnepeltet és azt a lányt, aki hozta. Mellesleg engem Zoey szervezett be ebbe a buliba, mert hát, magamtól talán eszembe sem jutott volna ez a meglepetés party. Nem azért, mert nekem nem volt fontos Ashley, hanem mert… egyszerűen mindig tele volt a fejem valamivel. Vagy épp Claire és Sophie vonták el a figyelmem vagy a fiúk, na meg a különböző bulik, vagy… nos, a tanulás. Bár az kisebb mértékben. Nem voltam sosem egy mintadiák, legalábbis bizonyos tantárgyakat illetően.
A dal közepén járhattam, mikor láttam, hogy Ashley belép a terembe. Elmosolyodtam, azonban a dalt egy pillanatra sem szakítottam meg, nem zökkentett ki a jelenléte. Viszont végig őt figyeltem, míg végigénekeltem a dalt. Aztán átadtam a mikrofont a következő bevállalós embernek és csak ezután indultam Ashleyhez. A hevességén azért meglepődtem.
- Jaj, Ashley! Túl elfogult vagy velem! – Szorosan megölelgettem, majd nyomtam egy puszit az arcára, mielőtt elengedtem volna. – Boldog születésnapot, Ash! És várj, van itt neked valami! – Intettem a kezemmel, hogy maradjon, majd elsiettem néhány méterre tőle, oda, ahova a holmijaimat pakoltam le. Felkaptam az ajándéktasakot, majd azzal siettem vissza a barátnőmhöz. Odanyújtottam neki.
- Ezt hoztam. Ne számíts semmi nagy dologra! – Kértem tőle, majd elmosolyodtam. A tasakban egy parfüm, egy tábla epres csokoládé és egy CD volt. Utóbbin néhány dal tőlem… talán túl egós ajándék, igaz? De valamiért mégis ezt adtam neki. Tudtam, hogy ő értékelni fogja. Az arcát figyeltem, némi reakció után kutatva, amennyiben elkezdte megnézni, mit kapott.

Ma is eljött a születésem napja. A mondén barátaim miatt tudtam, hogy az emberek körében ez mennyire örömteli ünnepnek számított, hogy mindig nagy partikat csaptak vagy a rokonokkal vagy a barátokkal, esetleg mindkettővel, de nekem ez is csak egy volt az összes többi nap közül. Anyáék soha nem vették a fáradtságot arra, hogy meglepjenek valamivel, talán, ha eszükbe jutottam, akkor a nap végén odalöktek elém egy kis csomagot, amiben valami kis apróság lapult, de egyébként nem igazán törődtek velem. Emlékszem, régebben mindig tűkön ülve vártam azt, hogy felköszöntsenek, hogy ajándékot adjanak nekem, de miután több egymást követő évben is elmaradt ez, hamar rájöttem, hogy felesleges a jövőben is ilyen reményeket táplálnom. Nekik nem számított semmi más, csakhogy az árnyvadász tanulmányaimat tökéletesen végezzem, hogy én legyek az osztályelső minden tekintetben, és becsületszavamra, én minden tőlem telhetőt megtettem. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, úgy hittem, ha megmutatom nekik, érek én is valamit, akkor többet nem fognak csak szimplán megfeledkezni rólam, de bármennyire is küzdöttem, lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Egy idő után pedig bele is fáradtam abba, hogy a kegyeikért hajtsam magam, s kénytelen voltam beletörődni abba, hogy a munkájuk mindig is fontosabb lesz nálam.
Már annak örültem, hogy egyáltalán megengedték azt, hogy járhassak a Zeneakadémiára, és fejleszthessem az énektehetségemet. Amennyire lenézték anyáék a mondénokat, meg az életüket, ez kész csodának számított, hisz így pontosan közéjük eresztettek engem. Gúnyos, lenéző megjegyzéseket ettől függetlenül kaptam tőlük, pláne amikor kicsúszott a számon egy-két örömteli szó az új barátaimról. Egy ideje már inkább nem is meséltem nekik semmit erről, így megőrizhettük a látszólagos békét magunk között – ők elvoltak az árnyvadász életükkel, én pedig végre úgy éreztem, hogy én is tartozok valahova. Igaz, nem volt focicsapat méretű baráti társaságom, de az a pár személy, akikkel jóban voltam, pont elegek is voltak a számomra. Talán ezért, és mert tudtam, nekik milyen fontosak a születésnapok megünneplése, titkon vártam arra, hogy nekem is rendezzenek egyet. Ez lett volna az első együtt töltött ünnepünk, én pedig tényleg örültem volna, ha velük tölthettem volna ezt a napot.
Végül aztán amikor Zoeytól kaptam egy SMS-t, amiben azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni és kiruccanni vele este hétkor, letörölni se lehetett volna a mosolyt az arcomról. Egyből készülődni kezdtem, de persze nem vittem túlzásba semmit, mert nem akartam úgy tűnni, mint aki valami nagydologra számít. Pár perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem, de végül nem kellett sokat várnom a barátnőm megérkezésére. Láttam rajta, hogy ő is pont annyira volt izgatott, mint én, s habár próbálta leplezni ezt hozzám hasonlóan, mindketten átláttunk a másik álcáján. De azért vicces volt.
Beszélgetve és viccelődve indultunk meg az úti célunk felé, amit én egyébként nem tudtam, mert Zoey a nyaggatásom ellenére sem volt hajlandó elárulni azt, azt mondta, legalább az maradjon meglepetés, úgyhogy tettetett duzzogással, de beletörődtem ebbe.
Rövid időn belül megérkeztünk egy karaoke épülethez, amit látva egyből a barátnőm nyakába ugrottam volna, ő ezt azonban megakadályozta, mondván, hogy várjam meg a hálálkodással, amíg ténylegesen megérkezünk. És mennyire igaza volt! Ugyanis kibéreltek egy szobát csak nekünk, ahol épp Cassy énekelt egy számot. Már csak az ő társaságával megelégedtem volna, hisz nem volt túl sok lehetőségünk találkozni, ő mégis itt volt most, és én ennél jobban örülni se tudtam volna neki. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy még több ismerős arccal találkoztam szembe, illetve a helyiség is ki volt díszítve lufikkal, meg Happy Birthday feliratokkal. Szorosan magamhoz öleltem Zoeyt, és nem győztem megköszönni neki, hogy ezt összehozták nekem. Ő persze nem értette a heves reakciómat, meg a kicsapongó örömömet, mert nem tudta, hogy az eddigi szülinapjaim mennyire pocsékul teltek. De ez az este már most tökéletes volt.
Amint Cassy befejezte a szám éneklését, valaki más vette át a helyét, én pedig egyből odaléptem hozzá, és őt is szorosan magamhoz öleltem.
- Úristen, Cassy! Úgy örülök, hogy eljöttél! És most még csodálatosabban énekelsz, mint amikor legutóbb hallottalak, pedig én már akkor azt hittem, nem tudsz hova fejlődni! – magyaráztam a barátnőmnek lelkesen, miközben elengedtem őt. Örömteli mosoly virított az arcomon, de nem is akartam letörölni azt az arcomról. Mellettük nem kellett megjátszanom magam, hanem adhattam azt, aki valójában voltam.