Drága szüleim!

Tudom, hogy régen írtam már, s hogy bizonyosan aggódtatok már értem, de biztosíthatlak bennetek afelől, hogy erre nincs semmi okotok. Levelem késlekedésének oka mindössze annyi, hogy az utóbbi hétben nagyon feszített tempóban haladtunk a sereggel, így mire tábort vertünk, addigra a fáradtság annyira elhatalmasodott felettem, hogy egyből nyugovóra tértem. Másnap reggel pedig korán folytattuk az utunkat, így lehetőségem sem adódott arra, hogy papírra vethessem nektek a fejleményeket.
Ma azonban sokkal korábban táboroztunk le, melynek oka az volt, hogy több katonatársunktól búcsút kellett intenünk, véglegesen. Ők nem bírták annyira a folyamatos, kemény menetet, a kevés pihenést és a kényelmetlen körülményeket, így megbetegedtek, és többet nem keltek fel. A parancsnokunk, hogy elkerülje még többünk kihullását az ütközet előtt, megengedte nekünk, hogy a mai nap hátralévő részét pihenéssel tölthessük, így én is pennát ragadhattam.

Elemeltem az író eszközömet a papírtól, majd ismét a tintába mártottam azt, s már készen is álltam volna arra, hogy folytassam a szüleimnek szánt élménybeszámolót, melynek rendszeres küldésére megeskettek, ám mielőtt akár még egy betűt is a papírra vethettem volna, a kezem megállt a levegőben.
Az este csendes volt, mindenki korán lefeküdt aludni, hisz a hajnal hamar eljött mindig, egyedül a lovak prüszkölése és néhány tücsök ciripelése törte meg az éjszakát, mindehhez azonban már hozzá voltam szokva. Nyugalommal árasztott el engem is a természet békéje, most azonban valami megváltozott. A lovak prüszkölése nyugtalan, ideges lett, s rajtuk kívül minden más hallgatott. Mint amikor egy nagyobb ragadozó jelenlétét érzik az állatok.
Ezért hát én is felemeltem a fejemet, és körbetekintettem, hátha ki tudok venni valamit vagy valakit, ám a tábortüzek és a hold fénye ellenére sem láttam semmit. Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem tudtam megmondani, mi után kutatok, s mivel eredménye nem lett a keresésemnek, már épp újra hozzáfogtam volna a levelem folytatásának, amikor az erdő széle felől ágak reccsenését hallottam. Határozottan ember okozta zajnak tűnt, ezért megijedni nem ijedtem meg, de a kíváncsiságomat felkeltette, hogy mégis ki akart az erdőben bóklászni éjnek évadján, ráadásul a parancsnokunk kifejezett utasításával szembe szegülve.
Gondolkodás nélkül álltam fel, tettem le az íráshoz szükséges eszközeimet az ülőhelyemre, és indultam meg a hangforrás felé. Hunyorogtam, hogy minél jobban és többet ki tudjak venni a környezetemből, de annak ellenére, hogy biztosra vettem, valaki járt erre, nem láttam senkit. A csend kísérteties volt, és ha babonás lettem volna, akkor biztosan sarkon fordultam volna, és úgy tettem volna, mint aki nem hallott semmit, de én katona voltam, és a harctéren is fogok látni szörnyűségeket, annyi különbséggel, hogy ott nem lesz esélyem a megfutamodásra. Egyébként sem az a fajta voltam, aki ennyitől berezelt volna.
Az erdő széléhez érve azonban megtorpantam. Nem a félelem miatt, hanem azért, mert nem akartam szabályt szegni, főleg nem úgy, hogy abban sem volt már biztos, tényleg járt itt valaki, és nemcsak az elmém űzött velem valamilyen rossz tréfát. Ám amikor a következő pillanatban, mélyebben az erdőből, egy tompa kiáltás hallatszódott, egyből futásnak eredtem. Nem volt időm megfontolni azt, hogy helyesen cselekszem-e, vagy hogy a tulajdon vesztembe rohanok-e, csak azt tudtam, hogy valaki bajban volt, és hogy nekem segítenem kellett.
Kikerültem az utamba kerülő fákat, lehajoltam az ágak elől, amik egyébként homlokon vágtak volna, és volt egy-két gyökér, ami szintén kigáncsolni akart volna, de ezt leszámítva akadálytalanul értem el egy kis tisztáshoz, ahol két alak tartózkodott – ezt már távolról láttam. Lépteimen lassítottam, ahogy közeledtem feléjük, és a kinézetüket kezdtem el tanulmányozni. A hold szerencsére jól megvilágította őket, így az első, ami feltűnt, az a nő volt. Lélegzetállítóan szép és vonzó volt, ugyanakkor éreztem a belőle sugárzó veszélyt is, ami miatt kétszer megfordult a fejemben, hogy tényleg jó ötlet-e őt bámulni.
Tekintetem végül lesiklott a rejtélyes idegen nő lábai előtt heverő testre, amelyen a mi egyenruhánk díszelgett. Nem értettem a jelenetből semmit, s már épp kérdőre is vontam volna a nőt, hogy mit tett a társammal, amikor megállva tőlük pár lépésnyire, felfedeztem a vért, ami a férfi nyaka köré gyűlt. Eltátottam a számat értetlenségemben, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak vagy tegyek, amit látva a nő gúnyosan felkacagott. Talán ez volt az, ami kirántott az önrévületemből, és arra ösztönzött, hogy szedjem össze magam. Megkeményítettem a vonásaimat, és parancsolóan a nőre néztem, akinek ruháján még csak most vettem észre a vörös foltokat. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek, ő volt a tettes.
- Megölte? – kérdeztem tőle felháborodva, mire ő csak egy leereszkedő pillantást küldött felém, mintha akkora ostobaságot kérdeztem volna. – Azt kérdeztem, megölte-e! – kiáltottam most már rá erélyesebben, és még jobban megkeményítettem a vonásaimat, hogy a nő tudtára adjam, jobban teszi, ha válaszol nekem. Nem fűlött a fogam asszonyok bántásához, de a társam vesztét sem hagyhattam megtorlatlanul. Ezért a kezemet óvatosan a derekamhoz szíjazott kardmarkolat felé csúsztattam, s ujjaimmal rászorítottam arra, hogy a nő bármely hirtelen mozdulatát látva cselekedni tudjak, habár ő nem igazán úgy nézett ki, mint aki távozni készült volna. Pont ellenkezőleg. Mintha szórakoztatta volna a jelenet, amit tapasztalva csak még jobban összeráncoltam a homlokom.
- Nem, még nem öltem meg – húzta feszes mosolyra az ajkait, mire én egyből a fegyvere után kezdtem el kutatni a tekintetemmel. Azonban bármennyire is kerestem egy kést, kardot vagy bármit, nem találtam semmit. A nő ismét felnevetett. – Ostoba fiú. Nekem nincs szükségem fegyverre ahhoz, hogy másoknak ártani tudjak – magyarázta, miközben lassú léptekkel megindult felém.
- Ne jöjjön közelebb! – rántottam ki a pengémet és szegeztem felé, hogy ezzel gátoljam meg őt abban, hogy akár egy lépéssel is közelebb jöhessen hozzám, de ez őt mintha meg sem hatotta volna. Csak gúnyos mosolyra húzta az ajkait, majd a következő pillanatban már nem volt előttem. Értetlenül engedtem le a kardomat, mielőtt azonban bármit tenni tudtam volna, szúró fájdalmat éreztem a nyakamban, mintha valami megharapott volna.
A történésekből ugyan nem értettem sokat, de a reflexeim jól működtek, így már készültem volna megragadni az engem támadó élőlényt, hogy átdobhassam a testét a fejem felett, mielőtt azonban egy ujjal is hozzáérhettem volna, már megszűnt a nyomás, és a nő ismét előttem állt gúnyos mosolyával és vérrel borított szájával. Azt hiszem, ennél jobban elképedni se tudtam volna, főleg amikor kivillantak a hegyes szemfogai is. Igyekeztem nem hagyni, hogy a rémület eluralkodjon felettem, de a fenébe is! Milyen lény volt ez?! Vámpír?! De hisz azok nem léteznek!
Mégis, tudtam, hogy mit láttam, éreztem a nyakamba nyilalló fájdalmat is, így nem tudtam meggyőzni az elmémet arról, hogy ez nem a valóság. Összeszűkítettem a szemeimet, miközben szaporábban vettem a levegőt, és ismét neki szegeztem a kardomat, nem mintha azzal meg tudtam volna védeni magam tőle.
- Tudod – indult meg ismét felém lassú, kecses léptekkel, ezúttal azonban nem parancsoltam rá, csak követtem tekintetemmel az útját, arra várva, hogy mikor támad meg ismét –, épp átváltoztatni akartam a barátodat. Olyan magányos egyedül – biggyesztette le szomorúan az ajkait, amit hallva sem reagáltam semmit, csak csendben fürkésztem az arcát, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyi igaz mindabból, amit mondott. – De ahogy most végig nézek rajtad… - jelent meg olyan hirtelen előttem, hogy én még reagálni sem tudtam semmit, csak nagyra nyílt szemekkel bámultam őt, miközben szépen lassan, mintha valami köd ereszkedett volna az elmémre. Leengedtem a karomat, és eldobtam a fegyveremet. Nem tudom, hogy miért cselekedtem így, de hirtelen már nem éreztem magam veszélyben.  – Olyan izmos és férfias vagy – súgta, miközben végig simított a mellkasomon –, hogy úgy döntöttem, inkább téged választalak – távolodott el tőlem egy huncut mosoly kíséretében. – Mit szólsz? Szeretnél velem lenni? – kérdezte kéjesen, miközben várakozóan nézett rám. Nem akartam, persze, hogy nem akartam! Hisz ez egy szörnyeteg volt! Meg akartam őt ölni, kiontani az életét, és hogy ha még nem késő, akkor megmenteni a társamat. De a végtagjaim mintha ólomsúlyúak lettek volna, képtelen voltam megmozdulni.
- Igen – feleltem, hiába súgta minden idegszálam, hogy csak utasítsam vissza, nem tudtam parancsolni a nyelvemnek, sem az elmémnek.
- Tudtam, hogy te is erre vágysz – húzta róka mosolyra az ajkait, majd megharapta a csuklóját, és magához intett engem. A lábaim öntudatlanul indultak meg, s amikor felém nyújtotta a nő a karját, hogy igyak a véréből, bármennyire is támadt hányingerem és undorom ennek a gondolatára, megtettem. Nem ittam sokat, csak pár kortyot, pont ahogy ő azt a fülembe búgta, majd amikor elhajoltam tőle, ő elégedetten, már-már büszkén végigsimított az arcomon, majd kezét lejjebb csúsztatta a nyakamon állapodtak meg ujjai. Aztán a következő pillanatban egy hangos reccsenés kíséretében eltörte a nyakamat, én pedig holtan zuhantam a földre. Vagy, legalábbis, azt hittem, hogy meghaltam…