Hangos gyereksírás hallatszott a Los Angeles-i kórház szülészosztályán 1995-ban, egy hideg februári napon.
- Gratulálok anyuka, gyönyörű kislánya született.- Szólalt meg a szülészorvos, majd a gyermeket egy ápoló kezébe adta és az édesanyával kezdett foglalkozni.
- Kaderin.- Mosolygott izzadságban úszva Dylan, a kislány édesanyja.
- Pihenj drágám, addig én megnézem a kicsit.- Nézett feleségére, William. Már nagyon várták az új jövevény érkezését. A férfi mindig is szeretett volna egy kislányt a fia mellé.
~A falka végre teljes lett.-Gondolta magában a férfi, mikozben remegő lábakkal elindult a család legkisebb vérfarkasához. Szemeiben a szerelem lángjai ott tolongtak felesége iránt miközben a még mindig visító gyermekhez lépett.

Itt kezdődött el az én csodálatos életem. A szüleim vérfarkasok voltak, így én is ebben a neveltetésben részesültem. Az első pillanattól kezdve a szüleim gyöngyszeme lettem. Óvtak és védtek, minden veszélytől és minden bajtól. Én pedig boldogan és rendesen fejlődtem a bátyám mellett és a szüleim biztonságos kezei között. Miután az érettségimet is megszereztem főiskolára kezdtem járni, ahol irodalmat tanultam. Szüleim büszkék voltak, hogy lányuk milyen sok mindent elért az életben ám azt még nemtudták, hogy az én boldogságom sem tart örökké, ahogy az övék sem. A sors fordulandó és olykor nagyon igazságtalan.

Egy esős nap volt.  A házunk hatalmas konyhaasztalánál üldögéltem és éppen legjobb barátnőmmel koccintottunk az elő sikeres vizsgánkra, mikor kopogtattak az ajtón.  Nagyot sóhajtottam, - hogy megint valaki megzavar minket az ünneplésünk közepette - majd felálltam és elindultam az ajtó felé. Reménykedtem benne, hogy a szüleim azok, akiket már nagyon vártam haza a munkahelyükről, mivel a főiskola mellett nemigen találkoztunk napközben, csak a késői órákban. Az ajtó kitárult, de a szüleim arca helyett, egy magas szikár férfi arca került elém.
- Kaderin Wroth?- Vonta fel szemöldökét a magas férfi és a szívem mentem összeszorult. Bólintottam, majd alsó ajkamat rágcsálva és kezeimet morzsolgatva vártam, hogy a rendőr mit fog mondani.
~ Biztos csak elakadtak és most azt fogja közölni, hogy megbüntették őket mert rossz helyen stoppoltak.~
Ezekkel a gondolatokkal próbáltam lenyugtatni egyre gyorsabban zakatoló szívverésemet és egyre gyorsabb pulzusomat.
- Igen én vagyok.- Hangzott erőtlen, remegő hangom.  A rendőr rámnézett, majd mély levegőt vett és így szólt:
- Velem tudna jönni? Azonosítania kellene két személyt, akik tegnap este autóbalesetet szenvedtek.
- Persze.- Válaszoltam riadtan, majd a táskámat a vállamra téve elindultam a rendőr után. Beszálltam a kocsiba, és idegesen és remegve vártam, hogy megérkezzünk a kórházba.

A hullaházba érve a szívem és gyomrom összeszorult, még a kezdetinél is jobban. Amikor a férfi egy asztalhoz lépet és lehúzta az élettelen testről a takarót megpillantottam édesanyámat.
- Ne..- Nyögtem  és szemeibe könnyek gyűltek. Idegesen és remegő kezekkel léptem a másik lefedett személyhez és lehúztam az arcáról a leplet. Az édesapám nyugodt arca nézett vissza rám.
- Felismerte őket?- Kérdezte a férfi, aki még mindig komoly arccal nézett rám, ám szemébe a szomorúság és az együttérzés szikrája csillogott.
- A szüleim.- Zokogtam és könnyeimet nem tudtam tovább magamban tartani. Hagytam, hadd folyjanak le arcomon, ezzel is könnyítve szívem fájdalmát.

Nemtudtam feldolgozni a szüleim halálát. Próbáltam, minden igyekezetemmel azon voltam, de olyannyira utáltam a gondolatot is, hogy mostantól nem fogok az édesanyámmal reggelente a konyhában ülni az édesapám, és nem intenek óva mind a ketten, hogy óvatos legyek a főiskolára menet. Egyetlen egy ember volt, aki tartotta bennem a lelket, Paul. A főiskolán ismerkedtem meg a fiúval, és ő volt az egyetlen, akinek mindent elmertem mondani Selenán kívül. Feltétel nélkül szerettem Paul-t, és nem csak mint egy barátot. Mást is láttam benne, még a szüleim halála előtt, de miután bekövetkezett a baleset nem tudtam másra gondolni, csak a szüleim hiányára. A fiú éjjel-nappal velem volt, hogy vígasztaljon, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. Paul pedig alattomosan kihasználta ez. Testestül lelekestül megadtam magamat a fiúnak, mert tudtam, hogy ha más nem, ő még mindig ugyan úgy mellettem lesz a bajban és támaszt nyújt nekem. Az éjszaka, amit a fiúval töltöttem kínok között folyt és mindennél nagyobb fájdalmon mentem keresztül. Paul nem törődött vele, hogy fájdalmat okoz nekem, kihasználtt. Az éjszaka elmúltával hetekig nem láttam a fiút. Hiába hívtam, hiába kerestem, seholsem bukkantam a nyomára.

Mikor azonban nem bírtam tovább a fiú koléggiumszobájába indultam. Mivel a földszinten lakott, előbb az ablakon akartam bekukucskálni, de az résnyire nyitva volt, így meghallottam a bentről kiszűrődő beszédet is. Csendben az ablak alá lopakodtam és halkan figyeltem, hogy miről beszélgetnek odabent.
- Jól van öreg, nyertél!- Mondta egy mély férfi hang.
- Még szép! A kicsi Erin meghozta nekem a nyereményemet.
- Nemgondoltam volna, hogy sikerül őt is megszabadítanod az ártatlánságától.
- Hidd el öregem, az a csaj, egy nyivákoló liba. Egész idő alatt azt kiabálta, hogy jaj ne hagyd abba ez fáj.. Fél óra után már kicsit unalmas volt.- Vigyorgott Paul a másik srácra. Szemeim megteltek könnyekkel. Amilyen gyorsan csak tudtam elindultam haza. Egész úton azon járt az agyam, hogy kihasználták. Nem volt más, csak egy dolog, amit egyszer alkalmaztak azért, hogy más megnyerjen egy hülye játékot. Csalódott voltam, megalázott, de a legjobban az fájt, hogy kihasználtak.

Az évek folyamával ugyan csalódottságom és szüleim halála iránt érzett elveszettségem ugyan enyhült, de sose tűnt el. Még mindig ugyan úgy hiányoztak nekem a reggelek, és ugyan úgy megalázottnak éreztem magam. De belül minden ott volt. Belül a szívemben, de kívül sose mutattam. Csak selenának mondtam el, bármi bánott. A diploma megszerzése után, könyvszerkesztőként kezdtem dolgozni, hogy belefeledkezzek a múltamba. És a könyvek ezért voltak jók és jók mai napig. Mert mindegyik egy burkot von körém, ahol senki nem bánthat.