Nem vagyok benne biztos, hogy a fiú biztosan tudja, hogy mi az az egyedüllét, ha azt mondja, hogy jó is lehet. Persze, lehet, hogy csak én nem tudtam jól kezelni, hiszen mindig is emberközpontú voltam. - Persze, de akár sok is lehet. - Nekem legalább is pont elég volt annyi, amennyi kijutott gyermekkoromban, nem igazán akarnék többet. Mostanra pedig már megtanultam, hogy hogyan is érdemes, és leginkább, hogy hogyan nem küzdeni a magány ellen. Ez életem egyik legfontosabb leckéje volt. - Írd be kérlek, ha megengeded, én is beírom a sajátomat. - Nyújtom át neki a feloldott képernyőjű telefont, ha pedig megengedi, akkor én is beírom az enyémet, vagy ha kell, akkor csak megcsörgetem, vagy lediktálom neki. - Viszont, ha nem haragszol, most megyek. A lányom már vár, nem akarom megváratni. Köszönöm, hogy megkerestél, még beszélünk majd. - Ha nem zavarja, akkor vele együtt távozom, egészen addig, ameddig egy irányba megyünk, és amint elválnak útjaink, elköszönök tőle.
- Azért az egyedüllétnek is megvannak a maga pozitívumai. Legalábbis én így gondolom. - Nem hiába tűntem el a föld felszínéről szinte majdnem egy évig. Szükségem volt a magányra ahhoz, hogy hozzászokjak az új életmódomhoz most pedig ezerrel azon vagyok, hogy visszaszokjak a tényhez, hogy rajtam kívül vannak más emberek is. Határozottan békésebb volt egyedül lenni a semmi közepén, de azért néha még nekem is volt szükségérzetem a társaságra, de ezt hamar leküzdöttem, hiszen addig nem jöhettem vissza, amíg újra a kezemben nem lesz a teljes irányítás. - Persze benne vagyok! Úgy mégis csak valamivel egyszerűbb lesz az egész. - Persze, ha már felkerestem amúgy sem mennék el legalább egy elérhetőség nélkül, hiszen szükségünk lesz erre, ha tartani akarjuk a kapcsolatot. Amint pedig határozottan lakható lesz a régi ház határozottan szándékomban áll felkeresni. S lehet, hogy én magam már ott élek, de azért koránt sem olyan barátságos és kényelmes, mint amilyen egy édesanyának és a gyermekének kellene lennie. Kezdetnek már jó, de azért erre a sorsra nem ítélnék még túl sok személyt. Addig pedig maradnak a biztonsági házak, amelyeket itt-ott feltartott vész esetére a Praetor.
- Igen, egész kellemes érzés. És szeretném én is megadni ezt mások számára. Hiszen ezt csak az tudja igazán értékelni, aki már volt magányos, nem? - Már háttal vagyok neki, hála az égnek. Így nem kell látnia, amint sokat sejtetően lejjebb biggyennek az ajkaim. Árvaként felnőni nem egy álom, nincs előttünk példakép, nincsenek terveink a jövőre nézve. Meg akarom adni azt a lehetőséget, ami nekem a második árvaságommal, a farkasléttel jött. És a szavaiból ítélve, ő is azért akar segíteni másokon, mert vagy veszített már el valamit, vagy soha nem is volt meg neki az, amire vágyott. - Örülök, sokat jelent a számomra. Kezdésnek esetleg cserélünk telefonszámot? Egyszerűbb lesz úgy elérni a másikat, mint feltúrni érte a várost. - Ismét előhúzom a zsebemből a telefont, hogy ha esetleg ez tényleg nem jelent számára problémát, akkor cseréljünk számot.
Nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha nem segítenék másokon. Mármint ez tűnik az egyetlen helyes útnak azok után, hogy úgy magára hagytam Ophelia-t a rendes válasz helyett nem hagyva neki hátra mást, mint bántó szavakat. Helyre akartam hozni a hibáimat és valami olyasmire fókuszálni, amivel másokon segíthetek és nem kell fókuszálnom arra, hogy mekkora idióta is voltam. - Akkor legalább biztosan nem vagy egyedül a világban, ami jó. - Azt inkább nem teszem hozzá, hogy ezzel valószínűleg egyedül van, de nem akarom lehúzni a kedvét olyasmivel, ami jelenleg nem is igazán az Ő problémája, úgyhogy csak feleslegesen jártatnám a számat. Ez egy olyan felelősség, amit én vettem a saját vállaimra és nem fogom áthelyezni máséra. - Szívesen veszünk természetesen mindenféle segítséget, de azt is természetes, hogy újra fix otthonnal is szolgálunk a számodra és a gyermekednek is. - Biztos vagyok benne, hogy nem lehet könnyű az élet a számára meg aztán még a kisgyereknek se egyszerű, ha idegen környezetbe kell mennie. Viszont őszintén hiszem, ha egy közösség összefog egy közös cél érdekében, akkor mindenre képes lesz.
A mosoly nem szűnik meg az arcomról, ahogy hallgatom őt. Mit nem adnék azért, hogy olyan ártatlan és tiszta lélek legyek, mint ő, és rphanjak az első emberhez, akinek segítségre van szüksége! Akkor talán kisebb lenne a bűntudatom, amiért az önzőségem miatt nem segíthettem senkin azon az éjszakán. - Köszönöm, igazából te már a harmadik ember van - kuncogok, miközben az orrom hegyére húzom a napszemüveget. Leginkább azért tettem fel, hogy ha nem tudnám irányítani az átalakulást teljesen, akkor legalább a szemeimet ne látszódjon semmit. - Visszatérve arra, amit még kint mondtál... Nos, kedves tőled, örömmel költözöm majd vissza a házba, amint lehetőség lesz rá. Viszont hadd segítsek én is! A Praetor Lupusnak sokmindent köszönhetek, és minden jól megy, majd fogok is még köszönni. - Kezdek neki, ahogy helyet foglaltam vele szemben és végighallgattam őt. - Takarítani, bevásárolni a hiányzó dolgokat, tényleg, bármi jó! Hiszen az én otthonom is lesz. - "Otthon", mindig is vágytam rá, mint árva. Tartozni akartam valahová, és ha csak egy perccel is előrébb hozhatom, hogy az otthonom ismét álljon, akkor szívesen megteszek bármit. Biztos vagyok benne, hogy Rosie is boldogabb lenne, ha nem egy számára idegen környezetben lenne, hanem ott, ahova ő is született.
- Leginkább azért kerestelek fel, hogy felajánljam a segítségemet, a segítségünket.. - Nem várom el tőle, hogy minden egyes percét a szervezetünk szolgálatában töltse, hiszen vannak számára sokkal fontosabb szerepek is ennél, mint például a kislánya mellett lennie. S már az is meglátszik rajta, hogy a támogatás megszüntetésével most dolgoznia kell és magára kell hagynia a lányát, ami nem éppen a legkellemesebb érzés talán a világon. Intésére elindulok felfelé, amerre irányított és az egyik helyiségbe belépve foglalok helyet az egyik asztalnál és ott várok rá némán, miközben a fal apró repedéseit figyelem és valamilyen módon még érdekesnek is találom őket. - Oké.. Akkor talán kezdjük ott, hogy még elég kezdetleges állapotban van a régi ház felépítése és a rendszer újraépítése, de azért jöttem ide, hogy megmondjam szívesen látunk majd újra a közösségünkben és igyekszünk ott támogatni, ahol csak tudunk. - Persze keveset tudok róla, de valahogy mégis eleget ahhoz, hogy tudjam a farkaslét nem a legkönnyebb út egy ember számára sem így valószínűleg sok kihívással kell szembenéznie, amihez még az anyaság is párosul, hogy egyedül kell gondoskodnia a gyermekéről.
Elmosolyodom a kijelentésén. Aranyos, látszik, hogy még fiatal. Fiatalabb, mint én. Bár biztos vagyok benne, hogy neki is megvan a maga kis drámája, pont úgy, ahogy mindenkinek, aki egyszer vérfarkassá vált. Ez nem egy mese, ez egy rémálom. - Ez igaz. Én is hálás vagyok a Praetor Lupusnak, amiért akkor azonnal a segítségemre sietett. Nekik köszönhetem, hogy a kislányom és én, hogy mindketten élünk és van tető a fejünk fölött. Ha tudok, természetesen én is segítek. Bár a legjobb példa nem én leszek... - mosolyra rándul a szám széle, de inkább nem engedem. Utólag már vicces belegondolni, hogy mennyire nem ment nekem az önkontroll, és hogy a tényleges fogalomtól milyen messze is állok a mai napig. - Köszönöm. - Az ő, és a saját magam érdekében is rövidre fogom. - Gyere, csak menj fel, a második ajtó lesz az, nyitva lesz - felhessegetem, miközben a tulaj már jön is, és szerencsére az áldását adja rá. Talán kiengesztelésképp azért, amit a vevői tettek velem. - Itt is vagyok! - Abban a reményben érek a szobához, hogy ő már odabent vár, akár az asztalhoz ülve, akár csak a falnak támaszkodva.
Láttam rajta, hogy mennyire megkönnyebbül, ahogy meghallja a Praetor Lupus nevet, habár nem hittem volna, hogy ennyire félemeletes személyiség lennék, hiszen eddig még senkire nem sikerült így ráhoznom a frászt, mint láthatóan most rá, de mindennap új dolgokat tapasztalok manapság, úgyhogy ez igazán nem kellene, hogy meglepjen. - Igen ezt biztosan tudom.. - Mosollyal az arcomon fogom meg a kezét és rázom meg azt gyengéden. Habár még mindig hozzá kell szoknom ahhoz, hogy újra emberek között élek még így is reménykedek abban, hogy nem volt túl erőteljes a kézfogásom, bár a farkaslétének köszönhetően talán még akkor sem kottyanna meg, ha igen, de jobb azért óvatosnak lenni. Egy valami konstans számomra az életben, hogy senkinek nem akarok ártani. - Sokaknak van szüksége segítségre és ezért tennünk kell, hogy mielőbb újra helyreálljon majd a rendszer. - Nem éppen kellemes az, amikor valami egyik pillanatról a másikra teljesen felég, megszűnik létezni és ehhez még hozzápárosul rengeteg élet elveszítése is, akik barátok lehettek.. Egyszerűen annyira szörnyű, hogy bele sem akarok gondolni igazából. Nem a múlton kell rágódnunk, hanem a jövőbe tekintetnünk. - Persze.. Hogyne.. - Azzal már el is fordul, hogy telefonálni kezdjen én pedig egyszerűen a zsebembe süllyesztem a kezeimet, miközben várom, hogy újra felém forduljon. - Akkor mutasd az utat. - Amennyiben elindul, akkor már követni is kezdtem őt fel az emeletre, ahová említette.
Amíg meg nem hallom a Praetor Lupus nevet és engedem ki a tüdőmben rekedt levegőt egyszerre, észre sem veszem, hogy mennyire rástresszeltem a srác jelenlétére. Mármint, nem mintha sok félnivalóm lenne tőle, vagyis lett volna, ha tényleg csak egy szegény srác lett volna, akinek egy erős szerelem első látásra lettem volna, így viszont, hogy ő maga is feltételezhetően vérfarkas, ismét más a helyzet. - Semmi gond. Jobb később, mint soha. Örülök, hogy megismerhetlek, a nevem, mint tudod, Poppy Ewing - kezet nyújtok neki, remélve, hogy elfogadja, és úgy veszi, hogy akkor ezzel most már tiszta lapot kezdtünk. - Nem is tudtam, hogy ilyesmi történik... Mármint, Clarissa említett valami hasonlót, de valahogy még mindig gyorsnak tűnik, mintha - elakadok, az ajkamba harapok, miközben engedek a füzeteknek okozott szorításon. Nem akarom befejezni. Már kezdtem úgy érezni, végre kevesebbet gondolok az egészre. - Persze, hogyne. Csak, hadd telefonáljak egyet... - megfordulok, meg sem várva a beleegyezését és hívom is Jaredet. Mindössze annyit közlök vele, hogy ma késni fogok, gondoskodjon Rosie-ról és mindössze 2 percig ha várakoztattam. - Menjünk be hátul, előlről... Zajos. Itt dolgozom, nem lesz gond. Majd megkérem a tulajt, hogy hadd menjünk fel az emeletre, ott van egy üres szoba, nem lesznek kéretlen hallgatózók. - Ha beleegyezik, elindulok vele együtt, és az épületet megkerülve indulunk felfelé az emeltre. Őt előre küldöm, amíg a tulajjal beszélek.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerül rálelnem meg ennyire könnyedén, úgyhogy talán nevezhetjük ezt a kis balesetet a sors kezének is, hogy sikerült egymásba szaladnunk. - Ööö, elnézést a modortalanságomért.. Cole Bloodshadow vagyok és jelenleg a Praetor Lupus újraépítés dolgozom Maia Roberts mellett és felkeressük a régi tagokat, akikről információnk van köztük szerepeltél pedig te magad is. - Persze nem lehet ezzel indítani tekintve, hogy milyen váratlan volt a találkozásunk mégis úgy éreztem, hogy a neve előtt valahogy formálisan be kellett volna mutatkoznom, bár akkor még lehet, hogy egy teljesen vad idegenek ömlengenék a szervezetünkről, akinek mindez semmit sem jelentene. - Esetleg lenne egy-két perced leülni beszélgetni vagy sietsz valahová? - Arra való tekintettel, hogy milyen hevesen jött ki vagy rohan valahová, vagy inkább menekül valaki elől és mivel még senki nem jött ki utána talán éppen rohan valahová én pedig kellemetlenül rabolom az idejét. Azt pedig egyáltalán nem szeretném. Mármint sosem okos húzás semmilyen módon akarva, vagy akaratlanul felhúzni egy vérfarkast. Ez határozottan egy olyan dolog, amit egész életemben szeretnék elkerülni. Kivéve, ha a helyzet megkívánja.
Túl elhamarkodott vagyok. Ott van a kislányom, ez a vérfarkas dolog, és eddig sem sikerült pontosan összeegyeztetnem mindent, nem, hogy most a munka mellett. Nem eshetek szét, egyedülálló anyaként nincs meg rá a lehetőségem, hogy az időmet olyan dolgokra pazaroljam, mint a düh, a szorongás, és pláne nem kerülhetek börtönbe. Mégis mi lenne akkor a lányommal? Persze, Jared biztos gondját viselni, talán azt is meg lehetne oldani, hogy valahogy kijussak a börtönből, de nem a legjobb példa lenne Rosie számára, ahogy büntetett előélettel még inkább nem vesznek fel sehova. - Nem a te hibád volt, én szaladtam ki túl gyorsan. - Fiatal, élettel teli, nem is értem, pontosan mit keres egy ilyen helyen. Ez a lezülött embereknek való, és az olyan reményvesztett munkanélkülieknek, mint én. Még szerencse, hogy több pincérnő is dolgozik, és össze tudjuk egyeztetni a munkarendünket. - Igen, én vagyok. Szabad megkérdeznem, hogy te ki vagy? - Megfeszülnek az izmaim, a visszaszerzett füzeteimet szorosan ölelem magamhoz. Nem emlékszem rá, hogy bárkinek is megadtam volna a nevemet...
Elég nehéz ténylegesen felkutatni régi Praetor tagokat, mivel a legtöbb feljegyzés is odaveszett a támadás során, de még így is voltak nevek, személyek, akik ismerősök voltak egy-két farkas számára így egy kicsit könnyebb dolgunk volt, mint a sötétben tapogatózni. Persze az egész felújítás még igen csak kezdetleges fázisban volt, de ettől még folyamatosan kerestük fel a régi tagokat, illetve ezekkel együtt igyekeztünk segíteni az újoncoknak, ahogyan az eredetileg a feladatunk volt, de közben még mi is egészen érdekes kötéltáncot lejtettünk a valósággal. Mondjuk én őszintén hiszek abban, hogy valahogy úgy is össze fogjuk hozni ezt az egészet, hiszen egyre többen vagyunk és azért a Praetor mégis egy olyan célt szolgált a múltban is, amire egyértelműen szükségünk van a jelenben és a jövőben is. Az egyik kiszemelthez sietve sikerült belerohannom valakibe annyira az ajtóra szegeztem a tekintetemet, miután sikerült végre megtalálnom a helyet, amit kerestem. - Te ne haragudj! - Lehajolva segítettem az általam felöklelt lánynak összeszedni a papírokat, amikor pedig felállva az arcára emeltem a tekintetemet nagyjából felismertem a fotó alapján, amit a neve mellé kaptam. - Poppy Ewing? - Az arca nagy részét kitakarta a napszemüveg, de azért meg mertem kockáztatni, hogy ő az. A legnagyobb baj, ami történhet, hogy esetlegesen tévedtem aztán odabenn kell tovább keresnem, de azért ennyire mellé nem célozhatok.
Én akartam dolgozni, ez tény. Önálló akartam lenni, azt hittem már megvan hozzá a kellő önkontrollom, hogy ne akadjak ki bármilyem apróságon. Most mégis lüktet a halántékomon az ér, a füzeteket szorongatom düh levezetésként. Inkább megmondtam mára, hogy elég volt. Ha bármelyik férfi is megint hozzám merne érni... Jobb, ha haza megyek, így a lehető leggyorsabban viharozom ki az üzletből. - Ó, bocsi. - Sem egy mosoly, sem egy pillantás, a lehető leggyorsabban guggolok le, hogy felszedhessem a leesett cuccaimat a földről. Már megszoktam, hogy ebben a kocsmában, vagy akár csak a környékén, nem egyszerű dolog fiatal nőnek lenni. A legjobb lehetőségem, hogy minél előbb eltűnök, akárkibe is botlok. - Még egyszer ne haragudj, kissé siettem. - Felegyenesedem, megrázom a füzeteimet, miközben a napszemüveg mögül lesek fel az előttem állóra. Tényleg sajnálom, hogy nekimentem, de minél előbb el akartam menekülni innen. Nem lenne túl jó, ha utánam jönne az előbbi vendég és dühömben itt a nyílt utcán törném el a nyakát... Éppen csak sikerült meggyőznöm Jaredet, hogy nincs semmi gond, és nem is lesz. Ha nem vigyázok, megint a nyakamra fog járni, és hallgathatom, hogy Rosie érdekében igenis önkontrollt kell tanulnom, meg az életbe való visszailleszkedésről ne is beszéljünk!
Kezdőlap
Nem vagyok benne biztos, hogy a fiú biztosan tudja, hogy mi az az egyedüllét, ha azt mondja, hogy jó is lehet. Persze, lehet, hogy csak én nem tudtam jól kezelni, hiszen mindig is emberközpontú voltam.