Gyomorszájon vágásként éri a mondat, amit a démon elejt. Valóban nem voltak még együtt, és tudtával még mindketten szüzek. Johnnak nem nehéz visszafogni a testi vágyait, így Rora is könnyebben meg tudja tartani az emberségét, és a saját szükségleteit úgy nyomja el mint láncdohányos a csikket: rutinosan, és kíméletlenül. Mégis a démon szavaira felötlik benne a kérdés, ő lenne a probléma? Johnnak egyszerűen…nem jön be? Vagy…nem. Erősen kell küzdenie, hogy a fejében előbukkanó képeket elhessegesse. Gondolatai között a démon épp a vőlegényére hajol, miközben mindketten meztelenek és…NEM! Képtelen szavakat kinyögni, és más dolga is van, Sammyt menteni, majd saját magát. De a kínzó gondolat már befészkelte magát az agyába, és egy évig ugyan nem gondolt semmi illetlenre, mert egyszerűen nem érezte szükségét, most mégis azon fog agyalni, hogy ez a fiúnak jó-e így? Elégedett vele, tényleg csak házasság után szeretne lefeküdni vele? Ő meg van elégedve – vagy legalábbis a démon jelenlétéig meg volt -, a jelenlegi helyzetével, iskolába jár, mellette időszakosan dolgozik, a cirkuszban, mint vendégartista fellép…. Ennél senki sem kívánhatna többet. Persze, ha létezik Isten, elég fanyar lehet a humora, ha ezt a démoni szukát küldi rá vezeklésül.
Poharak eltéve, a lehető legtöbb nyom eltüntetve. Kapkodva néz körbe, annyira lefoglalják a saját gondolatai, hogy nem is tűnik fel neki mennyire eltűnt a démon. Bár, mivel annyira nem hiányzik neki, nem tulajdonít neki jelentőséget, és ez az egyik hiba, amit elkövet. Mennyire egyszerűbb lett volna, ha visszamegy abba a szobába! Ehelyett kapkodva apja fel a kabátját, és már pár lépéssel előbb járva gondolatban azon tűnődik, hogy fog elsétálni a rendőrök mellett. A lépcsőn lefelé előhalássza a mobilját, és megindít egy hívást Tammy felé, majd leteszi. Kell egy alibi, miszerint próbálta őket hívni, hogy itt van, nemsokára érkezik. Gyomra ideges görcsben, farkasa nyugtalanul mocorog benne, és legszívesebben a fordulóban megállna hányni. Látott már halált, de még soha hozzá közel állót nem vesztett el ténylegesen. Ő is mint minden ember azt gondolja: ez vele nem történhet meg. Hisz mennyi esélye van annak, hogy egy ártatlan bolondozásnak indult csajos bulin elszabadul a pokol?! Erre még egy lelkész is azt mondaná nevetséges. És most mégsem kacag, már nincs Meg aki a bátyáiról kérdez, Tammy aki irigykedve nézi a gyűrűjét….és Sammy is ki tudja mit fog ezek után gondolni róla, ha egyáltalán szóba áll vele. Jesszus és ha elmondja a családjának? Hinni fognak neki? John hinni fog neki, hogy Aurora a menyasszonya, akiben eddig annyira megbízott egy szörnyeteg? Nem több mint egy emberbőrbe bújt állat? A pánik kerülgeti, és fent bármennyire is hideg fejjel és fürgén tüntette el a bizonyítékokat, most mégis azon kattog, hogy biztosan elfelejtett valamit.
Léptek.
Remegve áll meg, és fordul visszafelé, mintha csak felfelé sietne, kezében idegesen játszik a telefonnal. Legalább ezt nem kell megjátssza. Két felfegyverzett rendőr sétál fel mögött e a lépcsőn udvariasan megkérve, de határozottan, hogy álljon meg. – Valami baj van? – kerekedik ki a szeme, és imádkozik, hogy csak ő hallja a szíve mennyire ki akar törni a ketrecéből, hogy a zsaru előtt dobogjon bűnösen, elárulva önmagát.
- Még nem tudjuk hölgyem, bejelentést kaptunk, hogy sikolyokat és dulakodás hangjait hallották az egyik emeletről. Ön nem hallott semmit? – kérdi a fiatal egyenruhás, közben intve a mögötte haladó kettősnek, és a társának, hogy mehetnek tovább felfelé, ő ezzel elbír. S habár éles helyzetben Rora könnyedén tépné ki a gégéjét, mielőtt még azt találja mondani „bűnös”, most valóban el lehet bírni vele. Ijedt, és kissé sokkos is, most, hogy nincs mi motiválja a józan esze megtartására. Megölték két ismerősét!
- Nem, épp most jöttem, úgy volt hogy buliba megyek, csak kicsit későn értem ide… - mutat felfelé a telefont szorongató kezével, ujjai annyira szorítják a készüléket, hogy egészen elfehérednek az ízületnél. Légzését próbálja kontrollálni, de az újonc rendőr megugró levegővételeit a félelemnek fogja fel. – Ne aggódjon hölgyem, bármi is történt megoldjuk. Minden esetre lemenne a földszintre,és megmondaná az egyik kollégának a nevét,és az elérhetőségét? Fontos lenne, hogy mindenkit ki tudjunk hallgatni. - ereszt meg egy kedves mosolyt, de látszik rajta, hogy ez az első éles helyzete és már sietne. El sem hiszi hogy ekkora mázlija van! Kurta, kissé zavart igen után megindul ismét lefelé, míg a rendőr felfelé iramodik, kettesével véve a lépcsőfokokat. Amint eltűnik a fordulóban a lány is szaporára veszi, de némán halad. Még csak azt kéne, hogy meghallják mennyire is trappol lefelé! Zakatoló szívvel ér le a földszintre, és ideges, kissé űzött tekintettel pillant körbe. Az egyik rendőrrel találkozik a pillantása, mire az rámosolyog. Rámosolyog? Kővé dermedve torpan meg, mint őzgida a vonat előtt, talán még lélegezni is elfelejt egy pillanatra. Csak bámulja, ahogy integetni kezd, és a mozdulat közben a démon kiválik belőle, mint egy undorító kísértet a filmekben. Nem. De hát már nem volt itt! Miért nem unta még meg?! Az ordításra összerezzenve rohan ki az épületből, kis híján felborítva mind magát mind a rendőrt, akit az előbb az a démonszuka használt. Ez, de mindez, hogy lehetséges? Ha őt meg tudta szállni, akkor bárkit megtud? Őt is? Teljes erejéből ront ki az utcára, mint egy űzött vad nyargal át az úttesten. Mázlistán kerül el egy-ét lökhárítót, meg sem hallva maga mögött a szitokáradatot, amit a dühös sofőrök hallatnak. El kell tűnnie innen! Felszívódni, mintha nem is létezett volna. Farkasa ösztöneire hallgatva tér be az utcákba, rohan át a sikátorokon, végigpörgetve újra és újra kétségbeesetten a történteket. Üldözik! Őt! Hogy juthatott idáig? Hogy hozhatott ekkora bajt a fejére? Sosem magyarázza ki magát, kifelé rohanva látta a szeme sarkából, hogy két fickó épp a portástól vesz el valamit, valószínűleg valamiféle kazettát….. Biztonsági felvételt! Elsápadva áll meg. Lebukna. Hiába tüntetett el mindent, ott a felvétel. És ha Sammy is vall? Mennyi az esélye, hogy nem teszi? Reszketve vágyik arra, hogy újra Kirunában legyen, az apjával, és a saját falkájával. Nem akarta ezt…nem akart idejönni…
Kabátja ujja alá nyúlva oldja meg a szalagot a sírás és az újabb tehetetlen dühkitörés határán állva várja, hogy a démon megtartsa, amit ígért… - Nefarith.... - szűri a fogai közt a már most meggyűlölt nevet, de hangja cseppet sem dühös, sokkal inkább kétségbeesett és undorodó, ahogy elejti a szalagot, s az a földre hullik.

Minduntalan felmerül bennem a kérdés, hogy miből gondolta a kisfarkas, hogy ebből az estéből valami jó fog kisülni. Egyáltalán hogy veszik a bátorságot az ostoba emberek, hogy teljesen random idézgessenek meg démonokat a pokol mélyéről? Ez is jelzi, hogy a szenilis öreg rohadtul nem gondolta végig ezt az egészet, ahogy az az elfuserált démonka se aki a félvér korcsokat létrehozta. Nem tudom mit keresek itt, hogy mért stresszelem magam, hogy megszerezzem a nyomorult kis játékszert magamnak, mikor megtehetném hogy megölöm, és ágyő szép remények. Oké, persze el kell ismernem hogy jól szórakozom, ahogy dacol, és haragszik a világra és rám persze, ahogy értetlenül áll a helyzet előtt amibe csöppent, ahogy küzd azért hogy ember maradjon és ne egy állat.
-Hagyjam békén? Még hozzá se nyúltam, pedig ahogy a fejedben láttam még senki sem. Mondanom sem kell igazán izgalmas lenne, felvilágosítani a dolgok menetéről… -[/color]hagyom hogy a saját gondolatai csavarják ki lelkét, ahogy elképzeli a drága John-t velem egy ágyban hemperegni. Kedélyesen csettintek a nyelvemmel miután végignyaltam ajkaim és széles kaján vigyorral pislogok rá. Gyűlölet suhan át arcán, de ami a legfurább benne, hogy kivételesen ebben a pillanatban nem felém táplálja. Oh hát mégsem reménytelen ez a kis szuka? Haragja a szőke lányra lobban, talán zavarja, hogy itt van, hogy él, hogy miatta nem léphet úgy, ahogy szeretne, mert meg kell védenie, kötelessége. Ahh gyengeségek, imádom a gyengeségeket, milyen kár hogy nekem egy sincs.
Már várnám, hogy ráveti magát, hogy feltépi a torkát, és vérében megfürödve vonyítja meg a fekete égboltot, de nem teszi, rohadtul nem teszi. Fuss? Most komolyan még így is a lányt helyezi előtérbe? Szánalmasabb, mint hittem, mindazonáltal elég kitartó, hogy a figyelmemet megtartsa. Inkább leleplezi magát, kockáztatva a kapcsolatokat, kockáztatva John-t, hiszen ha a kis szőke elmondja, van 3% esélye hogy hisz neki, és nem a diliházat hívja. A szőke eltűnik az ajtóban, trappoló léptei felfele vezetnek. Nocsak nocsak, lehet segítségért szalad? Zokogó hangok, egy férfi biztonságot ígérő karjai, zár kattanása, csend, bizalom… ohhh Aurora tényleg semmit sem tudsz rólunk.
Míg a lányka sietősen pakol és takarít, a szobában magamhoz ölelem a szemtelen hullát. Elfog a röhögés a saját viccemen, majd pár keringő lépéssel a falhoz invitálom és saját ujjával a szemgödrébe nyúlva Aurora nevét kezdem a falra rajzolni. Az ajtó csapódása zavar meg, meg a sietős lefele haladó léptek. A farkas menekül. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha önként adja magát. Nyomok még egy csókot a lány homlokára, majd szertefoszlok és a földszinten gyülekező és felfelé haladó rendőrök mögött jelenek meg. A lemaradó emberke vállát kocogtatom, és ahogy hátra fordul már el is foglalom a testét. Néhány egyenruhára tett mozdulat után a portára sétálok és már adom is ki az utasítást hogy az épület videofelvételeit mentsék le. A lépőház ajtajában megjelenik a kisfarkas épp egy időben azzal hogy a rádión meghallom a szentségelést a művem láttán. Elképzelésem sincs hogy jutott el a rendőrök mellett, talán kivárt valamelyik folyosón míg azok felfele haladtak. Okos, meg kell hagyni, de nem eléggé. Látom a pillantását, és hagyom, hogy találkozzon a bitorolt rendőrével, kezem lassan emelem fel és széles mosollyal integetek neki, majd kimászok a rendőr testéből és a döbbent meredt fazon állát megragadva a lány felé fordítom. Nem lát, csupán érzékel, én vagyok az ő kibaszott isteni sugallata.
-Ott menekül a gyilkos! – elég parancsoló a hangom, hogy először csak magának mondja, majd felordítson, hogy a portán lévő két társa is felfigyeljen rá, és végül a rádióba is beleordít, miközben fegyvert rántva szaladni kezdenek Aurora után.
-Kezdődjék a vadászat… farkas!

Minthogy nem sok démonnal hozta eddig még össze a sors, fogalma sincs róla, mibe is mászott bele pár egyszerű szinte megvetően köpött szóval. De jelenleg nem is érdekli, mindaddig amíg Sammy biztonságban nem lesz. Sok mindent köszönhet neki és a családjának, Johnnak. És védelmező ösztönei nem is hagynák, hogy a makacssága miatt bárkinek is baja essen. Ha egymaga állna szemben a démonnal más lenne, akkor biztos nem ejtette volna ki a szavakat a száján, bármivel is próbálkozik. Ami megtörtént sajnos már megtörtént, és nyugtatón fonja karjait a szőke lány köré, végigsimogatva a gerince mentén, hagyva had zokogja minden bánatát és félelmét a vállára. Sosem hitte, hogy ilyen vele megtörténhet. Ostoba emberi módon hitt abban, hogy az ilyen félresikerült horror estek csak másnak járnak, hisz semmi olyat nem tett mióta ideköltözött, amiből ez sülhetne ki. Nem él kicsapongó életet, nem szeg szabályokat, nem jár kétes helyekre és mégis. Itt van, két halott lánnyal, és egy épp hogy élővel, egy démonnal és a rendőrséggel a ház előtt. Fejében egymást kergetik a gondolatok, farkasának túl sok emberi érzelem ez mintsem fel tudná dolgozni, s egyre nyugtalanabb, egyre nehezebb a ketrecében tartania, hála a démon piszkálódásának is. „A tulajdonom…” Egy szó olyan indulatokat vált ki belőle, amiket már régen nem érzett, olyan hevet és erőt piszkál fel benne, amit ideköltözése óta senki. Még a legvadabb vadászatain sem lobbant benne ilyesmi, túlságosan is elnyomta magában a bestiát, hisz minél inkább arra gondolt mi történt a múltban annál inkább igyekezett azt feledni. S hogy máshogy sikerült volna a legjobban, minthogy megtagadja azt ami? Rengeteg mindennek a farkasa az oka, ha embernek született volna, ha nem ezzel az átokkal kell felnőnie…. annyival egyszerűbb lenne minden!
Torkán kis híján újra kibuknak olyan szavak, olyan mondatok, amiket megbánna, amiket csak akkor engedne szabadon, ha ketten lennének. Önuralma ugyan véges, de a karjai közt keservesen síró lány túl valóságos, ahogy tíz körömmel kapaszkodik belé. A valóságban tartja, fékezi az indulatait…mindaddig míg elő nem kerül John neve. Mégis honnan tud ennyi mindent a démon?! Honnan tudja John nevét? Hogy ki ő?
- Őt rohadtul hagyd békén! – tolja el Sammyt magától, ezzel egyúttal az útból is. Legszívesebben a démonnak rontana, fel akarja tépni a torkát, hogy több ilyen mondat ne hagyja el az ajkait. Saját kiszolgáltatottsága megőrjíti, az emberlány is kezd egyre idegesítőbb lenni számára. Miatta kell visszafogja magát, miatta nem teheti azt amit az ösztönök elemi erővel diktálnak neki! Egy pillanatra egészen meggyűlöli a szőkét, farkasa akárcsak a démont őt is legszívesebben széttépné. Pillanatokra csupán de már nem a védeni szükséges ártatlant látja benne, már ő is áldozat. Egy bugyuta halandó, aki csak megkeseríti az életét, visszafogja abban, ami igazán lenni tudna. A bestia viszont akár a vérszag irányába forduló kopó vérszemet kapva mered újra a démonra. Lelőni? Ha ő lelövést érdemel, akkor a démon mit?! Kicsinyes szadista ribanc!
A moccanásra már a belső szörnyetege színében úszó tekintettel kapja a fejét Sammy felé, látja a kék lélektükrökben a riadalmat, és az elborzadást. Eddig ki tudta magyarázni, hogy az csak a szemüvegén megtörő fény volt amit látott a lány. Most? Vége a kegyes hazugságnak, vége az ártatlan halandó létnek Sammy számára. Két szörnyeteggel van egy légtérben, és ez megállíthatatlan reszketésbe vonja a testét.
- Fuss. – acsarog rá Aurora próbálva a legemberibb, legféltőbb hangsúllyal kiejteni a szavakat, borostyánszín szemében fájdalom villan. Kezével sürgető mozdulatot tesz, ami megteszi a hatását, a szőkeség mintha álomból riadna fel, áll neki kifelé rohanni lekapva a fogasról a kabátját. Közben felhangzik a démon újabb hátborzongató mondata, s bensőjét felfalja a forróság. A farkasnak fogalma sincs merre fut, de csak remélni tudja hogy nem egyenesen a rend éber őreinek karjába, hogy dadogva akár egy sokkos kis húscafat elmesélje mindazt amit itt látott. Minden bizalma az eddig megélt időben van, és abban hogy nem olyan ostoba a lány, mint amilyennek tűnik. Elvégre hallotta már tőle suttogva, hogy de jó lenne, ha létezne a természetfeletti. Hát, létezik.
Minden porcikájával küzd a megfoghatatlan hatalom ellen ami állati alakba akarja kényszeríteni, ha eddig nem változott át most sem fog! Nem olyan gyenge, nem azért született farkas, nem azért edzett eddigi életében, hogy most csak könnyedén ledobja az emberségét. Ámbár a démon hatalmának hála valóban csábító a gondolat, hogy az épp lefelé rohanó emberlány után vesse magát. Utolérné, egészen biztos benne. Hogy sikítana…milyen forró lenne a vére, tele az adrenalin pezsdítő ízével… Érzékei kiélesednek, emberi alakban is élesek, de az átváltozás peremén akár a bestiájáé. Hallja a veszett dörömbölést, hallja a kétségbeesett hangokat, az ajtónyitást, a férfihangot…majd az ajtócsapódást és a zár kattanását. Sammy biztonságban van! Ez a gondolat szinte fényként tör át elméje ködén, elsöpörve az állatias gondolatokat, mint mikor dühünkben lesöpörjük az asztalról a sok kacatot. A démon pedig ereszti, de csak hogy újabb szócséplésbe kezdjen. Unja a hangját, utálja. Még sincs semmi riposztja az előbbi tettére, úgy szívja be a levegőt, mint a fuldokló, s kis híján össze is esik miközben a falnak tántorodik a hirtelen megszűnő kényszertől. A megkönnyebbülés a barátnője miatt, s az erő semmivé válása körülötte úgy ejti vissza a ketrecbe a vadat, mint mikor egy elejtett kavics süllyed vissza a víz mélyére. Mintha szűrőn át hallaná a szavakat, annyira figyel csak a démonra, s tekint le a szalagra, ami a csuklóján jelenik meg. Nincs az a természetfeletti erő, vagy emberi baj, ami rávenné, hogy leoldja. S ami megakadályozza abban, hogy az utolsó kis odaszúrásra reagáljon az az, hogy biztosan tudja John most hol van: a templomban, egy jótékonysági ételosztáson. Samantha is hívő, de Johnnál vallásosabb emberrel sosem találkozott még. Ha valahol biztonságban van az ott van…ugye? Cseppnyi szkeptikussággal hagyja figyelmen kívül a démont. Ha nem ugrik a szavakra talán meg is gondolja magát. Reméli, nem…akarja hogy az legyen! Pillanatok alatt szedi össze a gondolatait, elővéve az egyetlen praktikumot amit keresztapjánál bizony nagyon jól megtanult: a gyors nyomeltüntetést. Hányszor és hányszor kellett kiszellőztessen, rendet rakjon és lezuhanyozzon mielőtt az anyja hazaér!
Tál, poharak…a kilincset talán Tammy fogta meg utoljára, vagy Mel. Ő az este biztosan nem ment mosdóba, hisz nem ivott sokat. Tölteni sem töltött magának, ha jól emlékszik. Ellökve magát a faltól áll neki kapkodva de módszeresen eltüntetni Sammy és az ő nyomait. Sosem csinálta még úgy, hogy nem az anyja hanem a rendőrség fog körülszaglászni a helyiségben őutána, de édesanyja is van épp olyan jó, mint egy rendőrségi helyszínelő…ha nem jobb. Csak ebbe a reménybe kapaszkodik, máskülönben tétlenül, kétségek közt toporogna az előszobában. Márpedig a szőkeség megmentése nem fejeződött be azzal, hogy eltűnt a lakásból.
Poharak a mosogatógépbe, mellé még a mosogatóból a tányérok és még pár pohár…irány a nappaliban felborult nasis tányérok….  

Egyszerű lelkek, könnyen manipulálható, befolyásolható, irányítható az emberi faj, és ez a farkas is. Találkoztam már makacsabbal, találkoztam olyannal ahol majdhogynem meg kellett küzdenem vele, hogy végre kimondja, amit hallani akarok, de ez már szinte túl könnyű. Csak túl akar lenni, mintha az hogy sietteti megkönnyítené a lelkét. Butus farkas, azért mert nem hiszed el, a szavaknak még súlya van. Az én világomban mindenképp.
-A tulajdonom… - ismétlem ajkamon széles vigyorral, majd ellököm magamtól a szőke lánykát. Az alku az alku, épen, sértetlenül, kínzás nélkül hazaengedem. Minden szenvedését a farkas okozza neki, Aurora… fura elnevezni valakit egy égi jelenségről, de tetszik. Az ember persze nem lát és nem hall, úgy borul megmentője nyakába, mintha az a világot jelentené neki. Vakok és süketek a veszélyre, csak azt érzékelik amit az arcukba nyomsz, és most én vagyok a szörny, nem mintha zavarna, totálisan nagy ívben szarom le a kis nyomorultat, csak a farkas miatt van még életben, egyenlőre.
Tekintetem Aurorára vándorol ahogy hozzám szól. Meg sem hallotta az ajánlatot, vagy csak úgy érzi ebből egymaga is ki tud mászni, de ki vagyok én hogy meggátoljam? Jah igen, most már a gazdája.
-Visszatakarodni? Ugyan mért tenném nélküled? Hiszen az enyém vagy, oda mész ahova mondom, azt teszed, amit parancsolok, és ha épp olyan kedvem van a farkadnál fogva húzlak le a pokolba. Elvégre a kis szőkeség azért élhet, mert nekem adtad magad. Vagy máris visszakozol? Vajon John… mit szólna, ha miattad halna meg a hőn imádott testvérkéje? Ohh igen John… lehet meglátogatom őt is… míg te a rácsok mögött ücsörögsz, vagy a saját véredben fekszel, mert ugyebár a vadakat szokás agyonlőni a helyszínen. Hmm milyen lenne, ha úgy találnának rátok, hogy épp Sammy torkát téped fel lelkesen?
A szőkeség döbbenten néz rám, majd Aurórára. Talán kezdi felfogni, vagy csak magyarázatot vár? A szirénák egyre közelebb vannak, én pedig látványosan megvonom a vállam, sok sikert a túléléshez. Hátat fordítva elindulok az szobába vissza, de alig három lépés után megtorpanok.
-Jut eszembe – nyújtom Auróra felé a karom, és kényszerítem, hogy farkas alakja lassan a felszínre törjön – ha már a kutyám vagy, nézz is ki úgy… - a fájdalom égeti bőrét, ahogy szemmel láthatóan küzd ellene, Sammy pedig lassan hátrál el tőle.
–Ohh nézzenek oda, milyen feledékeny vagyok – nevetek- a korral jár – eresztem el a farkast, hogy megkönnyebbülve emberi alakjában maradhasson, majd csettintek és bal csuklóján egy piros szalag jelenik meg masnira kötve.
–Ha esetleg rájönnél magadtól, hogy nem nyerhettek a halandó igazságszolgáltatás ellen, csak old el a szalagot, és mondd ki a nevem. Ennyi haladékot kapsz… te döntöd el, mikor kezdődik a szolgálatod… addig én meglátogatom a vőlegényed, és elbeszélgetek a fajok közti erotika ocsmányságairól… - kacagok és hátat fordítva tovább sétálok a szoba felé, miközben a rendőrség megáll az épület előtt.

A buli még csak most kezdődik!

Ajkai felhúzódnak a fogairól, emberi vicsorgás ugyan de benne minden állati indulat megtalálható. Ha tehetné emberi fogaival is épp olyan élvezettel és eltökéltséggel tépné, marcangolná szép ezt a démonfajzatot mint kutya a rongyot. Felingerli a kérés. Hogy ne lenne szabadsága?! Miért feltételezi azt ez a pokolbéli szuka hogy nincs szabadsága? Hogy bárki vagy bármi is birtokolja ha ő azt nem akarja?! Sosem hazudik, persze ezt a másik nem tudhatja ennek ellenére mint egy könnyen ingerelhető vadat őt is felpaprikázza a kérdés. Talán éppen ez mutatja mennyire is igaza van a lénynek. Hisz most is gúzsba kötik az érzelmei, láncra verik az érzések és a féltés amivel a szőkeséghez viszonyul. De a család érzése hogy lehetne rablánc? Hogy hasonlíthatja össze a szabadság elvesztésével? A farkasok falkája is érzelmi, családi érzéseken alapul, és épp annyira kiállnak a társaikért a vadonban ahogy ő most Sammyért próbál. Összeszorítja az állkapcsát, tekintete a zokogó és a mögötte álló közt ingázik, hol a farkasának árnyalatában, hol a saját emberi zöldjeiben, az indulatok olyannyira elragadják, hogy ezen már képtelen uralkodni. A nyelvét is nehezen fékezi, de ha most egy rossz becsmérlő szót is szól a démonra, nem vívja ki a lánynak a szabadságot, hanem épp azzal fogja a halálba taszítani. Nem, egy élet sem fog a lelkén száradni! Képtelen lenne utána aludni, vagy akár John szemébe nézni.
- Legyen. – köpi a szavakat csupa daccal a hangjában, arcán megvető kifejezéssel. – A tulajdonod vagyok. Most pedig tartsd magad az alkuhoz. – torkát gombóc szorítja, farkasa a testében tombol, ő nem adott senkinek engedélyt, hogy bárki tulajdonává tegye! S ahogy a bestia őt magát is elborzasztják a saját szavai, de csak ennyi…csak kimondja és mehet Sammy. Nem kell feltétlen be is tartsa azt, amit ígért. Furcsa dolog a hazugság, furcsa hogy ebben a helyzetben olyan könnyedén csúszott ki a száján mint mikor igent mondott Johnnak. Bár, ha szigorúan vesszük a démon csak arra kérte mondja ki. Arra nem hogy gondolja is úgy, s talán épp ezt segítette hozzá, hogy hezitálás nélkül kiszaladjon az ajkain. Nem érez mögötte tartalmat, s ostoba módon nem érzi mögötte a veszélyt sem. A szirénák elérnek a füléig, és a zokogó lányt is kirángatják önnön gondolatai közül. Mintha csak felfogná mit tett érte Rora – ha a démon engedi – úgy szalad oda hozzá, és hálálkodva borul a nyakába. Sokktól lomha agya nem képes felfogni azt ami most történt, ő még aligha hallja a szirénákat annyira mással van elfoglalva. Bezzeg a farkas! Jó nagy szarban vannak, betörésnek nyoma sincs, és a haláleseteket képtelenek lennének megmagyarázni bármi emberi indokkal, hogy azt el is higgyék…
Tekintete még mindig a démonra mered, kimondta amit akart hogy mondja, hát miért van még itt?! Takarodjon vissza a pokolba ahova való! – Most már visszatakarodhatsz ahhoz a lábhoz aki a te szabadságod is birtokolja. – acsarog rá, maga sem tudja honnan véve a bátorságot, sokkal inkább tűnik úgy, hogy a bestia beszél belőle, aki addig feszegette a belső ketrec zárját, hogy legalább a hangszálakon utat lelt a szabadba.
 

Szórakoztat a helyzet. Kedvem lelem a farkas esztelen önmarcangolásában. Ha lenne szívem, biztosan megsajnálnám, hiszen szemmel láthatóan annyira próbál ember maradni, görcsösen beilleszkedni, közéjük tartozni. Pedig semmi keresni valója nincs ott.
Ő már inkább közénk való, mint sem a halandó világba, de a szenilis bolond megadta mindenkinek a választás jogát, hát nekem is így kell tennem. Választhat, fej vagy gyomor, akarom mondani írás. Hogy a saját életét áldozza e be vagy a lányét, csak is rajta múlik.
Szavaim megdöbbentik, és kétségbeesetten próbálja menteni a menthetetlent. Szóval nem tudja, miről beszélek, ennyire birkának nézi a lánykát? Mi oka van ennyire titkolózni? Tudni akarom!
Komolyabbra veszem a játékot, hisz a másik két halandó kevésbé volt kedves számára, mint ez. Valamiért különleges, egyedi, és félti.
-Ahhh a szabadságod… Olyat adnál nekem mi sosem létezett? – tudtam, hogy ezt válassza, mindig mindenki ezt teszi, a drága kis lelkük is fontosabb nekik, mint hogy nyugalomban éljék le szaros kis életük. Ostobák, fingjuk sincs, hogy mit adnak nekem - Csak ti félvérek meg a butácska emberkék – simogatom meg a karmaim között tartott zokogó lányka arcát- hiszitek, hogy létezik olyan hogy szabadság. De lásd jó kedvemben találtál kisfarkas, mondd ki hogy a tulajdonom vagy, és Sammyt elengedem. Nem fogom sem megölni, sem megkínozni, megcsonkítani meg a szokásos nyalánkságok. – körözök kézfejemmel hogy stb – stb. – Én a helyedben igyekeznék, mert ahogy hallom a szomszédotok épp most hívja a rendőröket, és még arra is ki kell találnotok mivel magyarázzátok ki a két hullát… persze Sammy biztonságát elcserélheted ennek a kacifántos ügy megoldására is, de azért kevés lesz csupán a szabadságod ajánlanod. – ajkam vérmes mosolyra húzom, ahogy sürgetem, hiszen a lehetőség nyitva van, a rend éber őrei meg közelegnek. A kiskutya gyorsan bele fog jönni az ugatásba, ha ilyen ütembe keveredik bajba.
-Tik… tak… - nevetek és figyelem rémült tanácstalan arcát ahogy meghallja a szirénák hangját a nyitott ablakon át. Vajon mennyi idő alatt érnek fel ide?

Tekintetét nem veszi le az előttük állóról, nem mintha ezzel bármit is előre megjósolhatna, vagy időben reagálhatna. Régóta visszaszorítja magában a farkast, hogy egészen elfeledje milyen is amikor a megérzéseire hagyatkozik, amikor ösztönből érzi a veszélyt, amikor átadja magát az állatnak, és hagyja hogy annak a túlélési ösztönei felülkerekedjenek. Sammy miatt sem tehet i meg. Már rég nem azt az életet éli mint Kirunában, fékezi magát, beilleszkedett. És már-már kezdte elhinni, hogy képes normális életet is élni erre….jön ez. Ez a démonfajzat aki a szeme láttára ölt meg két embert, olyanokat akiket ugyan alig ismert mégis úgy érzi cserben hagyott. De Sammy még él. Őt kell megvédje jelenleg, és ezt próbálja nem szem elől téveszteni, de hogyan tudná megvédeni amikor azt se tudja mihez kezdjen? A hit, mint erő a démonok ellen jelenleg mit sem ér, hisz neki az aligha van. Felfordul a gyomra, ahogy az a szuka lenyalogatja a vért az ujjairól, tekintetébe ki is ül minden érzelem, sosem tudott igazán leplezni semmit. A vad benne még mindig ki akar törni, hisz neki a félelem érzése olyan idegen, képtelen vele mit kezdeni, s ez frusztrálja, dühíti. Kevesek előtt kellett eddig meghunyászkodnia, s akik előtt mégis azok szintén farkasok voltak. A hierarchiát pedig aligha tudja társítani egy démonnal. Ösztönösen morog fel mégis, mikor azok a horrorisztikus ujjak feléjük nyúlnak, lábát még jobban megveti a talajon, felkészülve az esetleges támadásra, de ami történik arra nem számít. Érzi maga mögött megmoccanni a lányt, érzi ahogy félelemtől jéghideg kezeivel eltolja a sajátját, hogy el tudjon lépni mellette. Az agressziót visszaszorítja az értetlenség, farkasa pedig úgy bukik fel, ahogy az ember alól kirántják a szőnyeget. Emberi érzései az utóbbi évben olyannyira uralják, hogy játszi könnyedséggel söprik el a bestiát.
- Sammy? Ne. Ne menj oda…. – nyúl a transzba esett lány karja után, nem akarja elereszteni, vissza akarja tartani, ismét maga mögé tolni, kituszkolni az ajtón és ráordítani hogy fusson. De a jeges pillantás, és a fel-fel lobbanó ösztönök vezérelte ujjai engednek, s hagyják menni a szőkeséget. – Ne bántsd…. – szalad ki a száján, akár egy fuldokló utolsó kívánsága. Tenni akar valamit, bármit, csak ne kerüljön a démon karmai közé Sammy, mégis csak áll. Tekintete beszél egyedül, teste a néma figyelmeztetésnek eleget téve nem moccan. Gyávának érzi magát, mégsem mer a démonra rontani. Attól tart az csak megpecsételné a védeni kívánt lány életét. Keze ökölbe szorul, olyan gyorsan váltják egymást benne az érzelmek mint egy tengeri vihar. Hol ez, hol az bukkan a felszínre, és kér uralmat a teste felett, elsöpörve minden mást, a mélybe nyomva az eddig uralkodó érzéseket. A félelmet ismét a düh váltja fel, a tehetetlenség és az agresszió. Hogy mer az a pokolbéli szuka így hozzáérni Sammyhez?! Mégis mi jogon hiszi, hogy csak játszadozhat velük akár a babákkal? És most hol az a kurva Isten, hogy hagyja mindezt? Hagyja hogy az egyik híve egy démon karmai közt szenvedjen?!
- Maradj nyugton, megoldom…bízz bennem. – ostoba emberi szavak, amik mindenkinek kicsúsznak a száján, mintegy közhelyesen uralva az ilyen szituációkat. Hamis remény, hazugság. Csak ezt sugallják, semmi nyugtató erejük nincs, hisz mindkét fél tudja: nem ők uralják a játékot. Mégis a szőkeség mintha kicsit megnyugodna, bízni akar Rorában, ő pedig minden idegszálával azon van, hogy meg is tartsa a szavát. Tekintete azonban dühösen, és rettegéssel engedi az embert, és állapodik meg a démonon. Most ezt miért? Mégis mi szükség van erre? Az emberek nem tudnak a természetfelettiről, így még szép, hogy a kilétéről is mélyen hallgatott, még John sem tud róla! Nem kell tudnia, hisz uralkodik magán, nincs jelentősége hát náluk, hogy nem egy fajba tartoznak. És amúgy is tilos bármit is elárulni a halandóknak. Akkor most ezt miért?! – N-ne hallgass rá. N-nem tudom miről beszél… - épp olyan elveszetten buknak ki belőle a szavak, mint ahogy érzi is magát. Ha most ezt elhiszi a másik – hisz farkasa már párszor megmutatkozott a hangjában így miért ne hinné? – akkor John is meg fogja tudni. Mégis hogy fogadná? Elhinné? Eltaszítaná? Már nem figyel a démonra, ugyan hallja a szavait, de nem reagál rá. Nem hajlandó, nem adja meg neki azt az élvezetet, hogy lássa szétesni, csak mert az igazat mondja. Hisz ezt Sammy nem tudhatja igaz? A démonok mindig hazudnak, nemde? Zöldjeit már inkább a lányon tartja, tekintetével próbálva üzenni neki, hogy megoldja a helyzetet. Megmenekülnek. Túl fogják élni!
Megint az az ostoba ima! Jaj ne…ne, ne, ne, ne….Légzése felgyorsul, elönti a félelem, félti a lányt, minden porcikájával. Már a családjának tekinti, és a családunkat megvédjük minden áron nem?
A szabadságát? Mint egy mentőövre, úgy szegeződik a tekintete a démonra, fürkészve, mit is akar ezekkel a kérdésekkel. Hogy mit áldozna fel Sammyért? Sok mindent, szinte bármit, de hogy a lelkét? Képes lesz beáldozni a lelkét, a szabadságát…mindent? Csak hogy életben tartsa, hogy szabadon elmehessen, sértetlenül?
- Hajlandó vagyok feláldozni a saját szabadságom, érte. – ejti ki a szavakat mielőtt még habozásával ingerelné a démont még több kicsikarására. Hisz a szabadság nem elég? Farkasát már így is szétveti a düh, tehetetlenül feszül elméjének. Elég neki Rora testének ketrece, nincs szüksége még egy láthatatlan pórázra is. Hogy megkössék? Na nem! Egy vadat, egy ragadozót, egy farkast senki sem fog láncra verni, elvenni a természet és a saját hatalma adta szabadságát! Állkapcsa megfeszül, küzd az érzés ellen, küzd a belső vadja ellen, de vesztésre áll. Neki is épp olyan kibírhatatlan a gondolat, így sok ideje először egy húron pendül a belső szörnyetegével. Elég keserű pirula, hogy ez a szituáció kellett, hogy ez megérjen ismét benne. – De akkor a feltételeim szerint szabadon engeded. Most. Nincs más alku, nincs kiskapu, nincs hozzátoldás. – húzza ki magát, kezei ökölbe szorulnak, de állja a démoni szuka pillantását.
 

Hazugság lenne, ha azt mondanám, haragszom. Én nem haragszom, nem csak mert szív nélkül elég nehéz, de az a satnya kis fiúcska a közelébe se érhet ennek a díszes társaságnak. Ajkamon vágyakozó vigyorral lépek a megmaradt párocska felé.
Figyelmem nem kerüli el a szipogó lányka fohásza. Az állj parancsra megállok, noha nem azért mert bármi hatása lenne rám, csupán a játék része. Vértől csöpögő ujjaim a számba nyomom, és hosszú fekete nyelvemmel játékosan körbenyalogatom, ahogy hallgatom az önkéntes mentőalakulat szavait. Figyelmen kívül hagyom a farkas nyüszítését, és kezem fejem oldalra billentésével egyidejűleg a szipogó lány felé nyújtom. Nem kell látnia a mozdulatot, így is az elméjébe hatolok. Oly könnyű, hogy már - már zavarba ejt a halandóság mihasznasága. A lány teste megmerevedik, felém fordul és lassan közelít. A farkasra pillantok fagyos tekintettel. Nem javaslom neki, hogy akár egy mozdulatot is tegyen felém. Elrontaná a kis játékom, és egy éhes démonnál csak egy veszélyesebb van, az éhen maradó. A kis szőkeség elém áll, én pedig játékosan megcirógatom állát – Milyen kár hogy az istenedet rohadtul nem érdekli mi van veled. Attól a pillanattól kezdve, hogy azt az átkozott könyvet érintettétek… az ő csodás arca elfordult tőletek, ti kapzsi, mohó kis szemérmetlen szukák! - megfordítom nekem háttal és hozzá simulok. Kezem szemérmetlenül vándorol át válla felett egyenesen a dekoltázsába csusszanva, hogy kemény halmaira markoljak.
Hagyom, hogy hatalmam szerte foszoljon, így érzem ahogy kezem alatt megugrik a szívverése, a lélegzetvétele szabálytalan lesz az ijedtségtől.
-Rora- nyújtja a farkas felé a kezét, segítséget remélve.
-Nana farkaska… egy lépés és nem lesz szíve ami megmentésért könyörögjön! – figyelmeztetem, majd az értetlenül pislogó lányra pillantok. – Ahhh szóval nem tudja, hát milyen bájos… kezdesz vesztésre állni… Roooraaa.- nyújtom el szándékosan nevét. - Nem is értettem elsőre hogy lehet hogy egy magadfajta a csőcselék közé  keveredett, gyanítottam hogy talán belőlük kaja lesz vagy falkatag, de nem egyre inkább úgy tűnik hogy egy szintre képzelted őket magaddal, vagy ami még rosszabb meghunyászkodtál nekik.– A halandó arcát simogatom szabad kezemmel. Hallom újra rákezd az ostoba imájára, kedvem lenne kitörni a vékony nyakacskáját, vagy kitépni a nyelvét, csak hogy ne tudjon többé gyalázkodó szavakat formálni vele. – Hidd el nem érdekli ész vagy meghalsz… megidézésemmel elvesztettétek a kegyet, hogy érdekeljétek őnaccságát. – értetlen butus lányka. Pillantásom a farkasra szegezem.
-Mondd… mennyire szeretnéd életben tartani? Mennyit ér meg neked hogy a feltételeid szerint szabadon engedjem? Mit ajánlasz cserébe? Mitől válnál meg hogy a szánalmas kis évei ne most érjenek véget? Képes lennél e feltenni a lelked, a szíved, az érzéseid, a szabadságod, hogy megments egy embert?

Ujjaimra játékosan tekerem az egyik fekete tincset, és húzom közelebb a fiúcska fejét ajkamhoz. Imádom a Raves-t, Lilith talán legjobb ötlete volt megnyitni. Itt minden van, az árnyvilág fattyaitól kezdve, az igazi ritka kincs bukott angyalokig, démonok ezernyi választéka és igen… akadnak az ostoba halandók közül is, akik mit sem sejtve csak a hedonista élvezetek miatt térnek be. Aztán persze önként fekszenek karjainkba, csókolják ajkunkat, ígérik szívüket.
Ez a fiúcska is úgy olvad, mint negyven fokban a fagyi, tekintete áhítatosan csüng rajtam, zenekaros pólója vég nélkül hirdeti, hogy a Sátán az egy igaz Isten. Felsóhajtok lemondóan, ezek sosem tanulnak semmit. Ujjaim az állára fognak, hogy még közelebb vonjam, ajkai résnyire nyílnak, érzem ahogy lelkem egy része könnyed szürke füstté válik és elindul mellkasomból hogy csókommal a fiú testét töltse ki. Mielőtt ajkam az övére tapadna, meghallom a hívó szót. Nevem oly tisztán cseng a fülemben, mintha csak mellettem mondták volna ki, de kettecskén vagyunk a nagyon gothos kissráccal a VIP részleg távolabbi sarkában. Felsóhajtva húzódom hátrébb, ujjaimban érzem a bizsergést, eleresztve a puha bőrt hátat fordítok neki és a hátsó kijárat felé veszem az utam. Testek simulnak hozzám, csábítanak maradásra, de ha hívnak, ritkán tagadom meg a jövetelt, aki pedig most tette, megfizeti az elmulasztott vacsorám árát is.
Ahogy elhagyom az épületet fekete füstként széledek szét, és mint ki felfestett neonszín nyilat követ, jelenek meg a hívás helyszínén. A nemrég felújított toronyház 13. emelete. Micsoda baljós előjel. A szoba nem túl nagy, puha szőnyeg fedi és négy lány ül a közepén cuki csillámporos gyertyákkal övezve. Intésemre a lángok magasra csapnak, rémültet ültetve apró kis szívükbe. Lassan sétálok közelebb, talpam épp hogy érinti a hosszú fehér szálakat, nem nehezedem súllyal rá, így izgibb. Az egyikük észre vesz és riadt tekintettel megfogj a mellette ülő vállát, szólongatva a Tammy néven. A kör megszakad és lassacskán némaságba burkolózva mind felém fordul.
Lepillantok a szőnyegre, se védő kör, se semmi, szóval nem warlockok, egyszerű halandók szombat esti játéka. De…. tévedés… csak 3 halandó. Tekintetem a negyedikre villan, szaga a tömött állati bundára emlékeztet. Szerte foszlok majd a kuporgó lányok mögött jelenek meg újra, behajolva közéjük.
-Buu. – sütöm el az ezer éves poén, mire azok egymásba kapaszkodva sikítva rohannak az ajtó felé, feldöntve a gyertyákat, amik szerencséjükre a megolvadt parafintól elalszanak azonnal.
Mielőtt elérnék az ajtót az bevágódik előttük, így csak a sarokba kuporodva reszketnek.
-Melyikőtök mondta ki a nevem? – egyik sem felel, én pedig fogytán vagyok türelmemnek, hát játékra hívom őket. – Megidéztétek a szerelem istennőjét, az, ki kimondta nevem, kívánhat tőlem valamit. – Tanácstalanul néznek egymásra, majd a szőke hajú előrébb lép, maga mögé tolva a többit. –Én voltam! – szól fennhangon a kapzsiság.
-Mondd hát… mi az mit szeretnél? – lépek közelebb és ujjaimmal megérintem szőke tincseit. Ajka vágyakozva nyílik szét.
-Van egy fiú, aki nagyon tetszik nekem, de tartok tőle hogy kövérnek tart, és akárhogy próbálom nem tudok többet leadni. Azt akarom hogy szuper vékony legyek.
Elégedetten mosolygok és ellépek mellőle egy szó nélkül, mire a lány eltorzult arccal, hasát fogva, fájdalmasan előre görnyed és hányni kezd. Előbb csak az ebédje jön ki rajta, majd gyomorsav, epe és apró darabkákban a belső szerveinek véres pépe.
-Ki szeretne még kívánni? – kérdem a döbbent arcokat vizslatva.
-Hagyd ezt abba! Kérlek, állítsd meg! Nem akarom szenvedni látni! – lép előre a Tammy nevű.
-Legyen! – csettintek és a térdelő lány, holtan rogy össze – A szabályzat csak egy kívánságot engedne, de most az egyszer, teljesítem mindkettőt. – nevetek sátánian és intésemmel magamhoz rántom Tammyt. Bal kezem a hajába tép és hátra feszíti a fejét, jobbommal pedig szép lassan kivájom mindkét szemét, hiszen nem akarta látni a szenvedést. Fájdalmas sikolya betölti a teret és megborzongatja érzékeimet. Ezért érdemes élni, vagy épp meghalni. A lábam mellé engedem rogyni a meggyötört testet, hogy zokogva vérezzen szép lassan el.
Ketten maradtak két kicsi katona… hmm játékbaba…
-Ecc… pecc… ki me hecc? – nyalom meg ajkam hosszú fekete nyelvemmel…