Alig vártam, hogy elég idős legyek ahhoz, hogy ne gyerekként tekintsenek rám. A világ mindig is egy izgalmas helynek tűnt, de fiatal tündérként túl értékesnek számítottam ahhoz, hogy őrizetlenül hagyjanak. Sosem gondoltam, hogy visszasírom azokat a gondtalan éveket a fűzfánk körül. Játszótársam mindig akadt az erdőnk népes növény- és állatvilágából, de én a mondén gyerekek társaságát jobban kedveltem. Testvéreimként szerettem őket, hiszen azok is voltak. A szüleim hiába próbálkoztak tovább, rajtam kívül csak beteg, pár napig élő utódokat tudtak nemzeni. A közeli települések mondén gyermekeire cserélték őket és így mindenkinek jobb volt; anyám és apám kiélvezhette a szülők édes terhét, én kaptam játszótársakat, a gyermekek pedig sokkal többet kaptak rövid életük során a világból, mint amennyire hivatottak lettek volna. Még a mondénok is jól jártak, ha tiszteltek minket. Sokkal nyitottabbak voltak az emberek akkor a fajunkra, ami őszintén szólva néha hiányzik. Gyakran tért haza apám frissen sült cipókkal, amit apró szívességekért tettek ki neki az ablakokba.
Pár száz éves voltam, amikor a dolgok megváltoztak. A mondénok egymással háborúztak, elég közel hozzánk, hogy az ágyúdörrenések hangja felverjen minket álmunkból. Ugyan nem értettem, hogy mi értelme van a saját fajuk vérét ontani, de ez hozta el hozzánk a Vadűzést. Éjszakánként összegyűjtötték a csatatéren elhullot lelkeket, majd a mi vendégszeretetünket kihasználva ünnepelték magukat. Míg anyám az Udvar tagja volt, elég gyakran vett részt lakomákon, így tudta, hogyan legyen jó házigazdája ilyen ünnepségeknek.
Ghillie Dubh egy volt a Vadűzés tagjai közül, nem kellett volna vele összegabalyodnom. A testi örömök osztoszkodásából még nem is származott volna semmi probléma. De olyan érzéseim támadtak, amiket még nem ismertem előtte. Eleinte csak azt gondoltam, hogy csak azért érzek ilyesmit, mert biztos vagyok benne, hogy Ghillie-vel nem lehet közös jövőnk és vonzott a tiltott. De ő is bevallotta, hogy ilyesmit érez és ott akarja hagyni a Vadűzést, hogy velem lehessen. Ezt persze nem tehette meg. Indokot kellett találnia, hogy kitaszítsák maguk közül. Ez az indok pedig én voltam. Titkos szertartás közepette kötöttük magunkat egymáshoz. Életem legboldogabb pár napját töltöttem vele, ameddig a Vadűzés tagjai rá nem jöttek, hogy mit tettünk. Engem nem vihettek magukkal, ha pedig elrángatták volna, vagy megölték volna akármelyikünket, a másik is meghalt volna. Persze a Vadűzés legtöbb tagja nem bánta volna, ha mindketten odaveszünk, de a vezető tartozott valamivel Ghillie-nek, mert egyszer megmentette az életét. Felkeresett egy boszorkánymestert, aki szét tudott volna minket választani, de mindketten öngyilkossággal fenyegetőztünk ennek a hallatán. Végső megoldásként egy olyan varázslatot kerestetett vele, amely Ghillie-t halandóvá tette, így a Vadűzés tagjai valamelyst megnyugodtak, hogy nem maradt büntetés nélkül.
Nyilván sajnáltam, hogy nem a miénk az örökké, de addig egy panasz szavam nem volt, ameddig Ghillie fél évvel később meg nem betegedett. A mondén doktorok tudása nem terjedt addig, hogy segítsenek rajta, mágikus segítséget pedig hiába kerestem. Mindenki visszautasított, amikor megtudta, kiről van szó. Senki nem merte magára haragítani a Vadűzést. Azóta gyanítom, hogy a betegséget is az egyikük okozhatta, nem tudom, miként, mikor, hogyan, de valakit hibáztatnom kellett. Legvégső kétséégbeesésemben, amikor Ghillie már a halál kapujában táncolt, a tündérek királynőjéhez fordultam. Mást nem tudtam neki felajánlani cserébe, csak saját magamat és ő elfogadta az alkut.
Tündérként a legfontosabb tulajdonod a neved, ha azt valaki megtudja, hatalma van fölötted. Ez a név nem az, amit a szüleim ruháztak rám, hanem amit a személyiségem alakított ki. Vannak, akik megbíznak annyira a társukban, hogy elárulják nekik, de én sosem gondoltam, hogy valaha ki fogom ejteni a számon. Amit a királynő így kapott az egy kezesbárány Kaelie, aki önszántából is megtenne mindent, hogy a neve titok maradjon.
Mivel félig pixie vagyok, képes vagyok apróra zsugorodni és olyankor a szárnyaim is előbújnak. Ez nem egy álcázott alak, hanem átváltozás. Amikor mondének közt vagyok, az álcám csak azt rejti el, amit minden közönséges tündéré: apró és hegyes fogakat, csúcsos füleket, bőröm áttetsző színét. A pixie formámat csak nagyon elővigyázatosan öltöm fel. Régen az erdőnkben ez is másképp volt. A mondén gyerekeket szórakoztatta, hogy engem kergetnek és én élveztem még nagyobbnak látni a világot, mint az valójában. De ez megváltozott és most már az apró alakom csak emlékeket hív elő.
Mert igen, a Seelie Queen megmentette Ghillie életét, de az alkunkban az nem volt benne, hogy Ghillie emlékezni is fog rám. Bár a kötés még mindig élt, ugyan vesztett az erejéből, amikor a férfi halandóvá vált, de még mindig éreztem, hol van. Megszakadt a szívem, amikor futottam felé és a szentem nem ismert fel. A tündér alakomtól megdöbbent, írtózott. Minden emléke a tündér voltáról elveszett.
Napokig sírtam, könyörögtem a királynőmnek, hogy állítsa vissza, de azt mondta, hogy ezt csak a betegség visszatérésével tudja megteni. Így kénytelen voltam belenyugodni, hogy egyetlen szerelmem hosszú, de magányos életét a bokrok közül, fák ágairól, ereszcsatornáról és egyéb búvóhelyekről követhetem csak nyomon pixie alakomban. De én mindig szerettem. Halálának órájáig.
Miután ő eltávozott az élők sorai közül, nekem is el kellett mennem. Nem bírtam ránézni semmire, ami rá emlékeztette. Legalább két évszázadig tartott, hogy lelkileg kiheverjem az elmúlását. Ez idő alatt viszont belevetettem magam Úrnőm szolgálatába. Ő hagyott valamennyi szabadságot nekem az elejétől kezdve. Így jött rá, hogy képtelen voltam Ghillie-től távol maradni és az apró formámat is leleplezte. Nem is lenne a tündérek királynője, ha nem használta volna a saját javára. Pixie méretem és szárnyaim tökéletesen megfeleltek arra, hogy apró helyekre bújva információt szerezzek királynőm számára. Vagyis igen, kém lettem.
Eleinte persze nehezteltem rá, de aztán beláttam, hogy igaza volt. Elkötelezni magam érzelmileg nevetséges hibának tűnik most. Visszaemlékezni a múltra csak fájdalmat és könnyeket hozna, úgyhogy az újrakezdés mellett döntöttem. Ehhez pedig az Újvilág remek helynek bizonyult. Rájöttem, hogy mennyi mindent nem fedeztem még fel, hogy hiába állt már mögöttem néhány száz év, még nem éltem igazán. Így hát mellékállásban pincérnő lettem a Taki Diner-ben, egy elsősorban alvilágiaknak létrehozott étteremben. Az itt keresett pénzből és információkból pedig fenn tudom tartani azt az életformát, amit a Királynőm udvarában folytatok.