Vannak, akikről süt, hogy arisztokraták. Minden mozdulatukban, gesztusukban, a mozgásukban és az őket körüllengő aurában is benne van egyfajta nyugalom, amit csak a felsőbb osztály kiváltságos tagjai birtokolhatnak, hiszen őket nem érintik a köznép vitái, az esetleges szárazság vagy túl sok eső következményei. Maximum a bor és gabonatermények minősége romlik. Van ilyen, kellemetlen dolog,de túlteszik rajta magukat. Egykor én is közéjük tartoztam és még ma is beleillek a köreikbe gond nélkül. Csak már nem akarok minden áron ott lenni. Most, amikor a nőknek ezerszer több lehetősége van érvényesülni mint korábban valaha is volt, jobban élvezem az üzleti élet rejtelmeit. Lilith-et elnézve, ahogy leül velem szemben, pedig tudom, hogy megint egy kemény tárgyalás áll előttem olyasvalakivel szemben, aki nálam is királyibb bánásmódot szokott meg az elmúlt évezredekben. Mielőtt egy apró kis vámpír tönkre tette a programot. Nem irigylem érte, egyik legrosszabb rémálmom hasonló helyzetbe kerülni... - Az nem zavart, hogy végig mértek. A férfiak mindig ezt teszik a nőkkel. A kimondatlan elvárásaik és célzott kéjvágyuk viszont idegesítő tud lenni egy szint alatt. - Meg az ápolatlanságuk. Véleményem, hogy akinek nincsenek rendben a fogai, legalább ne villogtassa mosolygás közben. Néha nagyon érdekelne, mégis honnan veszik, hogy azzal, ha ezt megteszik, el is érnek valamit. Számomra ez az egész olyan gyomorfelforgató tud lenni. Nem, semmi bajom a kétkezi munkásokkal és az izmaikkal, nem zavar, ha éppen valaki nem agysebészeti diplomával akar felém közeledni. Az ápolatlanság legfeltűnőbb jeleitől viszont szívem szerint visszaköhögném az italomat. Fogalmam sincs, kik azok a nők, akik tényleg ilyen férfiakra vágynak. Szerintem leginkább a jobb nem jutott típus képviselői... - Az igazságot a pletykák mögött. Tényleg megpróbált elpusztítani téged a jegy, mégsem tudott. Az állapotod azonban rossz, megragadtál két világ között, egyet ismersz, de nem vagy elég erős, hogy boldogulj; a másikat évezredek óta gyűlölöd - és mégis ez nyújt neked most menedéket. Az aurája nem elég feltűnő, ezért könnyen elrejtőzhet a tömegben egy olyan városban, melynek több millió lakója, több tízezer árnyvilági tagja és több száz warlockja van jelenleg is. A mi kisugárzásunk mellett nem nehéz elvegyülni, beleolvadni a tömegbe és kivárni az időt, amíg megerősödik. A kérdés, hogy ez mennyire lesz hosszú várakozás és mi biztosítja az emberek sértetlenségét. Van egy olyan érzésem, hogy tőlem segítséget vár, a szavaival élve egy ragtapaszt, amely gyorsítja a gyógyulást. Csak nekem éppen fogalmam sincs róla, van-e erre valami a tárházamban. Káin jelével bármilyen idős is vagyok és akárhány warlock mágikus füzetét gyűjtöttem össze, eddig nem volt szerencsém találkozni... - Éreztem az erődet, de nem volt elég időm a gyökeréig hatolni. A vérmágia nem játék. Amit tudni akarsz, ebből is leszűrheted - emelem fel a kezemet és szorítom össze a mutató és középső ujjamat, amelyek között ott maradt egyetlen árva, vörös hajszál. Egy a több millióból, és kevésbé tartalmazza az élet eszenciát. Ha ebben megérzi a hatalmat, akkor viszont tisztában lesz vele, hogy bennem több rejtőzik, mint a legtöbben hiszik. A kor és a vérvonal igenis számít a warlockoknál is, aki gyengén kezdte, annak ezer év alatt sem sikerül annyi erőt gyűjtenie, mint a komoly előnnyel induló társainak az ötöde alatt. Én a sajátomat tudatosan elrejtem, csak akkor használom, mikor tényleg szükségem van rá. A pincérek itt elég gyorsak, amit tényleg a bolt számlájára lehet írni, ezért máris megérkezik két amerikai kávé extra vanília ízesítéssel. Van egy másik változata ennek az ízkombinációnak, de abba olyan adag tejszínhabot nyomnak, amelytől össze tud ragadni a szám. A kávé legyen a maga módján keserű és a pörkölése finom, senki nem akar fekete darát inni a poharából. Vagy folyékony cukorbetegséget. Csak bólintok neki, amint leteszi a csészéket és a sajátomat azonnal az orromhoz emelem, hogy megszagoljam. Majdnem tökéletes, csak ihatóra kell hűlnie. Addig pedig van időm vallatni a démont. - Nem kenyerem a felesleges udvariasság és mindketten tudjuk, a fiad felől érdeklődni szükségtelen kegyetlenség lenne. Szóval egész pontosan mit hiszel, hogy képes vagyok megtenni? Mire lenne szükséged?- fogalmazom meg a kérdést óvatosan, mintha csak tündér lennék. A démonok is ki tudják szúrni a hazugságot, ha nem olyan mondja, aki túl közel áll hozzájuk és eltompítja a képességüket az érzelmi helyzetük. Így pedig marad a trükkösen megfogalmazott kérdés és óvatos válaszadás. Jó játék lesz ez...
Illatok, szagok és energiák párolognak mindenfelé, de az egész csak hömpölygő massza. Nem érdekesek, nem tűnnek ki, nem foglalkoznak semmivel. Papolhatunk itt napestig az ártatlan és törődő lelkekről, de lássunk át a retkes üvegen: senki sem ártatlan, senki sem törődő. A hétköznapok villódzó fényeiben pont ellenkezőleg! Rohannak, önző módon mindenki a saját világában elveszve. Tiszta lelkek, bah hagyjuk! Mióta az az ostoba szuka elrontotta a nagy, békében élős esélyrendszert az Úr kegyében fürödve, azóta nem tiszták. De kitűnő alapanyagok. Figyelem őket pár napja. Járásukat, a mimikájukat és a szokásaikat is. Egy démonnál nincs tanulékonyabb szerzet, kivétel talán egy valóban ártatlannak minősíthető kisgyermek aki mindegy milyen szülők gyermeke, azt és ott fogja tanulni, ahová születése után viszik, amit az a környezet nyújt neki. És meglehetősen érdekesek ezek a felfedezések, segítenek elütni az időt, megtanulni beolvadni közéjük, idióták közé. És mindez csupán türelem meg némi odafigyelés kérdése. Bár sokkalta könnyebb önmagamként tenni bármit. Így, hogy csupán árnyékként kísér valódi énem szembesülök bizonyos nehézségekkel. Nevezetesen, hogy eddig magasról tettem arra, hogy játsszam az embert, mert a kis trükkjeim elfedtek ha akartam. Most nem tudnak. Mindaz, amivel csalni tudtam, már nincs a lapjaim között, nem hívhatom le. És ez frusztrál, idegesít. A tehetetlenség pedig dolgoztatja az elmét, készteti a megoldáskeresést. Nem vagyok valami mesebeli királykisasszony, aki bezárja magát egy toronyba arra várva, hogy megmentsék. Egyrészt mert utálok várni, másrészt meg mégis ki kezdene el keresni egy hülye vártoronyban? A vörös haj, az arcvonások melyek hirtelen kerülnek a szemem elé, lusta ragadozómosolyra késztetnek. Bingo! Keresve sem jöhetett volna jobbkor, vagy jobb (?), bár erre egyelőre nem keresnék választ. - Miért? - teszem fel a rémségesen egyszerű kérdést. Nem ember, csupán félig, mégis ő is sietne a dolgára, ellépne mellettem anélkül, hogy érdekelné miért álltam be elé. Megannyi arc sorjázik a memóriámban, sokuk már rég nem él, vagy már nem tekinthető élőnek. De az aurájának íze, illata. Azazel. Kétségtelen és mi ketten már találkoztunk, noha valamikor régen. Közelről nézek az arcába, javára írom, hogy nem lép rögtön hátra, nem mutatja, hogy különösebben..hogy is mondják? zavarba hozom. - Némiképp akadályoztatva vagyok. Ragtapaszt keresek a problémám orvoslására. - biccentem oldalra a fejem, a tekintetem nem vált emberivé, nem lett belőle varázsütésre a néhai ember tekintete, mert az idő ami mögöttem van nem tud kimúlni, nem tud semmissé válni. - Kávé? - ejtem ki a szót, társítok hozzá jelentést is, de nem szorultam rá ilyesmire. Nem kellett ilyet tennem. Nézem őt, ahogy ellép mellettem és elsétál. Mert aggódik a civilizált ember vagy minek az álcája miatt. Önmagában már ez túllépné azt a határt, amit elégnek nevezek, de Se.. (elfelejtettem a nevét) már egy jó ideje itt él, közöttük. Követem hát lassú, ráérős léptekkel, nem törődve a siető masszával, sem azzal, hogy halk zümmögésként ható szitkozódásuk felhangzik vagy sem. Leülök a vöröskével szemben. - Zavart, hogy néztek? - kérdezem kíváncsian, mert eszerint lehet csináltam valami feltűnőt, amit most nem tudok jól megítélni. - Így kényelmesebb? Otthonosabb? - nem is tudom mi a jó szó. - Éreztem a mágiádat az előbb. Mondd el, mit szűrtél le. - vizslatom az asztal túloldaláról kíváncsian. Szeretném tudni milyen erőre tett szert mióta nem láttam. Hogy hasznosítja az örökségét. Kinyújtom a kezem, tenyerem felfelé fordítva pihen az asztalon. - Egy csepp vér, hogy én is leszűrhessek valamit magamnak. - mert hát mindenem azért nem lett oda. Tudom mit kell keresni, mit kell érezni. - Utána beszélhetünk.
Ha van valami a világon, amit az örök változás ellenére sem lehet soha lerombolni vagy éppen figyelmen kívül hagyni, az mindig is a divat lesz. Kisebb-nagyobb változatossággal, de amióta az eszemet tudom, megújult évente valamiben és az emberek igyekeztek maximálisan kihasználni a lehetőségeiket, hogy követni tudják. A régi ruhák átalakítása, újak vásárlása, kiegészítők egész hada szolgált arra, hogy megmutassa, mennyire is lehet követni. Minden kornak megvoltak a maga klasszikus vonalai, szabásai, örök érvényű szépségei, amelyeket mindenki igyekezett valamilyen módon magához igazítani. Alapdarabok, ma így hívják őket és minden nő ruhatárában van legalább négy-öt szettre elég, mellé pedig egy elegáns fésülködőasztal tele ékszerekkel és sminkekkel. Ezek élik ma a virágkorukat, még soha nem volt annyi fajta vagy speciálisan kialakított elérhető az emberek számára, mint ma. Évente új színek, kollekciók évszakonként, amelyeket az összes híresség, divat blogger és követőik próbálnak magukénak tudni, ezzel imitálva egy felsőbb körbe tartozást. Én pedig ezer örömmel teljesítem a kéréseiket, hiszen számtalan ötletet gyűjtöttem az életem során, amelyek segítségével megmutathatom a világnak, hogy érdemes figyelmet fordítani a múltra. Inspirációnak pedig megteszi az árnyvilág, minden kis lényével együtt. Az idei tavasz egyik legnagyobb divatja a csillám? Csak rá kell gondolnom a tündérekre, az ezer színkombinációra, amit rajtuk láttam már, bőrben, hajban, szem- és szárnyszínben, a sötét hangulat kedvelőinek pedig megmarad a barokk vámpírok sejtelmes csillogása. Percek alatt alkotok meg új színeket, egy-két óra alatt teljes kollekciót, és pár nap alatt fel tudom mérni az aktuális divathoz harmonizáló kiegészítő árnyalatokat is. A városban pedig, amelyet sokan a világ közepében tartanak, mindig vannak népszerű tervezők és márkák, új és még megfizethető fiatal tehetségek, kikopóban lévő, de az ötven feletti korosztály számára még mindig kincset érő idősebb alkotók. Ezeket pedig a Redrose és még tucatnyi másik üzletház gyűjti össze, nekem pedig így két hét helyett két nap is elég, hogy megnézzem az aktuális kínálatot és felmérjem, miből van hiány. New Yorkot is elérte a kánikula, a harmic fok feletti napi hőmérséklet megragad a hatalmas épületek között és alig két percnyi utcán tartózkodás után is kész megváltás belépni a klimatizált előtérbe. Az emberek ilyenkor utálják a vastag sminket, ennek megfelelően a minimális mennyiségben is jól fedő ásványi púderek és az ötvenes éveket idéző macskaszemek találhatóak meg szinte minden alkalmazottan és látogatón. Valljuk be, akin nincs festék, az ide sem szokott betérni. A vörös csipkeruha ugyan több rétegű, de ezek az anyagok olyan szellősek, hogy fele annyira sem izzadok bele, mint bármelyik selyem blúzba, amelyet elvárható öltözéknek gondolnak egy üzletasszony számára ebben az időben. Nekem persze ilyesmiben senki nem dirigálhat, a saját főnököm vagyok, meg egyébként is jobban kedvelem a kevésbé merev dress code-okat. Két mély lélegzet és készen állok szembe szállni a milliónyi túldíszített, csillogó kirakattal és az elvakításra kitalált fényekkel. Minden kicsit túl mű, hiába próbálják természetesnek beállítani. Nekik még messze nem sikerült elérni azt a remek illúziókeltést, mint az én kirakatrendezőmnek. Mindegy, tanulmányozni jöttem a ruhákat, nem bírálni a nálam kevésbé tehetséges főnököket. Üzletenként öt percnél többre nincs is szükségem, a legnépszerűbb és legdivatosabb darabok soha nem a sarokban elrejtve várakoznak a sorsukra, hanem a kiállítási babákon művészien elrendezve találhatóak meg. A tömeget kikerülve egyenesen ezeket veszem szemügyre több irányból, ha pedig valami ötletem támad kapcsolatban a lehetőségekkel, akkor felirom a telefonomba. Nem kell sok, csak pont annyi, hogy az összes divatlap és blogger ódákat zengjen a legújabb telitalálatos kiegészítő termékeimről. Mióta vagyok itt? Nem tudom, jó pár perc telt el biztosan a belépésem óta, ezt pedig a lábam igazolja, amely ugyan már hozzászokott nagyrészt a tűsarkú cipők viseléséhez, de az aligpántos fekete darab, amelyet mára választottam még új számára és hamarosan vagy mágia vagy egy kis szünet fog kelleni, hogy megpihenhessen. Mivel ma már az irodába nem akarok visszamenni, esélyes, hogy egy vaníliás kávé mellett a második lehetőséget fogom kihasználni. Percek kérdése, már csak egyetlen helyet akarok ezen az oldalon megnézni. Amint eltűnik előlem a tömeg, amely összegyűlt az egyik pult mellett. Körömlakkok. Köszönöm, nem érdekel. Nekem jobbak vannak, garantáltan... - Elnézést, átmehetnék? - próbálom kikerülni a szőke nőt, aki megáll velem szemben a tér közepén, és már automatikusan is siklik tovább a pillantásom róla a kinézett üzlet felé, de akkor megszólal és olyasmit mond, ami azonnal a maximumra kapcsolja minden érzékelőmet. Démon. Emberi. Gyenge. Ez paradoxon. Azok a démonok, akiket nem érzek meg előre, nem tudnak nekem ártani, de ők nem is mennek emberek közé. Ahhoz nincs elég erejük, hogy beleolvadjanak a tömegbe. Rá irányítom a figyelmemet és a mágiámnak is hagyom, hogy végigpásztázza. Ismerős, találkoztunk már. A pupillám egy egész kicsit kitágul, mikor rájövök, honnan való ez az aroma. Lilith. Tényleg legyengítették a vadászok és az a vámpír. Olyan, mintha a tigrist kiscicává változtatták volna az én érzékeim számára. Mégis, a belső vadsága még megvan. Látom a szemén. Akkor ideje taktikát váltani. - Miért kerestél? - kérdezem vissza halvány mosollyal és egy egészen kicsit hátrébb lépek, mert kezdünk látványosak lenni. Több férfi is megállt körülöttünk, azt hiszik, meg akarjuk csókolni egymást. Pedig ez nem fog megtörténni. Velem biztosan nem. Nincs itt semmi látnivaló! - Folytathatnánk ezt a beszélgetést civilizált embert játsszva továbbra is, egy kávé mellett? - teszem fel a kérdést, de igazából meg sem várom a válaszát, csak végleg kitérek és célba veszem a közeli kávézót. Starbucks. Nem a kedvencem, de egész iható az americanojuk némi vaníliával. Leülök az egyik asztalhoz, gondosan a székre akasztom a táskámat és felpillantok, hogy csatlakozik-e a szőke démon. Van annyi esze, hogy tömegben ne okozzon káoszt, én pedig kihasználom. Főleg, amíg nem tudom, mit is akar...
Nyüzsgő tömeg mindenhol, arctalan masszák ugyanolyan kipárolgással. Mit sem változtak az emberek az elmúlt évezredek alatt. Csak amennyire rejtették magukat, most annyira magamutogatók lettek. Ez persze kis bűn, bűnös útra húzza őket, de fel sem érik ésszel, hogy mi történik velük, körülöttük. Milyen változáson viszik át a saját, eredendően tisztának készült lelküket. Ritka azonban igazi másként gondolkodókra lelni. Mind egyformák, a massza részét képezik, kevés az igazi egyéniség, aki megérdemli, hogy netán halála után vihesse valamire. Ostobaság az egész. Magam sem tudom merre megyek, csak megyek. Az egy helyben üldögélés és a várakozás nem tartoznak éppen az erényeim közé. Ismerem ezt a helyet, vagyis ismertem, de igazán mélyen soha nem érdekelt. Míg Valentine fel nem bukkant az ajánlatával és rá nem jöttem, hogy rejtőznek itt még lehetőségek. Ha ismerném a hálaadás kifejezését, biztosan megtenném, de valószínűleg Jonathan létét inkább köszönhetem annak, hogy az őt kihordó nő árnyvadász, emiatt eleve erősebb, mint egy átlagos halandó nő. Nem véletlen talán, hogy egyedül a fiamnak sikerült élve világra jönnie és felnőnie. Egy új lény, egy különleges, akin semmi látható, külső jegy nincsen. Ellentétben a démon-ember kereszteződésekkel. Miért is nem gondoltam én magam ilyesmire hamarabb? Meglehet azért, mert Sammaellel csináltam minden ilyesmit korábban. És egyébként sem sikerült mind. A démoni vér méreg az emberek számára. De a fiam erős. És csupán a megfelelő helyezkedésen múlott az, hogy most újra élhet. Én pedig? Majdnem emberként járom a Földet. Nem működnek a képességeim bármennyire is erőltetem. Azt hittem minden korlátomat ismerem, ezidáig. De nem vagyok képes jóformán semmire. És ez dühít, rettenetesen dühít. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire magatehetetlen legyek. De az idő telik és ahelyett, hogy valami lakásban várakoznék úgy döntöttem magam indulok a probléma gyökerének kezelésére. Az erőmet visszaadni senki nem képes, ezzel tisztában vagyok. Viszont képesek védelmet adni. Végtére is azért születnek a warlockok mágikus képességekkel, hogy használják is őket. És ezerszer inkább egy félig emberi démonivadék, mint egy pletykás kisdémon, aki gyorsan hírül vinné az egészet ha kiderülne. De hol találok én ilyet? Hol van az, aki elég erős, hogy a bizalom csíráját odaadjam neki? Próbálom felvenni az emberi..viselkedést, de nem könnyű megjátszani a halandót tudván azt, hogy nincs most mögötte semmi de semmi a világon. Mégis mi a fenéhez kezdjek én az emberek világában? Hasonló gondolatok uralják minden léptemet. Egy arc lettem a tömegből. Egy nő, akit nem ismernek. És itt, a minden és a semmi közepén az orromba kúszik egy illat. Valakié, aki másabb mint ők. Valakié, aki csak félig ember. És félig valami más. Lépteim célirányosabbá válnak és mellőzve minden társadalmilag elvárt, illő vagy nem is tudom milyen formalitást olyan közel állok meg hozzá, hogy akár meg is csókolhatnám. Mégis csupán megszagolom, noha az arca emlékeket idéz fel. - Azazel lánya. - súgom halkan és nagyon nem emberien méregetem, pontosabban az erejére vagyok kíváncsi. Az ízére. Elég erős? Nagyon régen nem láttam már, nem hallottam felőle. Ő a megoldás? Nem törődöm kíváncsi tekintetekkel. Miért is tenném? Alantas, könnyen haló olcsó gyurmák mindannyian. - Téged kerestelek. - ez nem igaz mondjuk, de én legtöbbször hazudok. Ez a lényegem. Az egyike számos remek tulajdonságaimnak.
Az utóbbi három száz évben, amit vámpírként éltem le, nagyon sokféle emberrel és egyéb természetfeletti lénnyel találkoztam már, de csak nagyon kevesek voltak azok, akik maradandó benyomást is tettek volna rám, vagy akiket tényleg megjegyeztem volna névről és arcról is. Nem azért, mert olyan rossz lettem volna ezeknek a megjegyzésében, mert, ami azt illeti, a memóriám kifogástalan volt. Éppen csak, nem tartottam fontosnak minden futóismeretségemet számon tartani, és ha az adott illető Camille ismerőse volt, akkor pedig gondosan ügyeltem arra, hogy a kelleténél ne fészkelje bele magát jobban az emlékeim közé, hisz az csak még egy kapocs lett volna köztem és az a nő között. Tudtam persze, hogy nem törölhetem el nyomok nélkül a kettőnk közös múltját, hisz ő volt az, aki az éjszaka gyermekeivé tett, de azért azt is el szerettem volna kerülni, hogy minden második személy, akivel összefutok, emlékeztessen a sötét időszakomra – épp elég volt az, hogy engem kísértett álmaimban az a sok mészárlás, amiben részt vettem, vagy aminek okozója voltam. Amikor azonban meghallottam, hogy Emeelia New Yorkban volt, elhatároztam, hogy őt muszáj lesz meglátogatnom. Az együtt eltöltött idő nem volt ugyan túlságosan sok, de sikerült megkedveltetnie magát velem, ami nálam nagy szónak számított, hiszen nevezetes voltam a zárkózott viselkedésemről. Vele azonban mindig szívesen eltöltöttem egy kevéske időt (természetesen, határozottan csak barátok voltunk), és mivel ő eddig még nem keresett fel, az arra engedett következtetni, hogy nem is tudta, én is itt vagyok. Meglepetésnek szántam hát a megjelenésemet, s pontosan tudtam is, hogy hol fogom őt megtalálni. Mert hiába volt New York nagyváros, ismertem már őt annyira, hogy csak egy minimális kutatómunkát igényeljen a megtalálása – és amikor hallottam, hogy lesz egy divatbemutató, akkor rögtön tudtam, ő ott lesz. Máshol nem is lehetett volna. Csendesen, feltűnésmentesen léptem be a Redrose Galery Divatházba, természetesen nem a vendég részlegen, hanem a személyzetén. Ha ember lettem volna, biztosan sikerült volna megállítaniuk az őröknek vagy a portásnak, de ezúttal kihasználtam a természetfeletti képességeimet, így könnyű szerrel bejutottam, és már csak annyit kellett megtennem, hogy Emeeliat megkeressem. Mivel már majdnem annyi volt az idő, hogy a divatbemutató elkezdődjön, tudtam, hogy valahol azon a részen kell keresgélnem. Rövid időn belül meg is lett. Amint megláttam hátulról az alakját, ahogy az egyre növekvő vendégsereget mustrálta, úgy már fel is hagytam az óvatoskodással, mert tudtam, hogy őt úgy sem sikerült volna átejtenem. Idősebb és ezzel együtt tapasztaltabb is volt nálam, ezért szinte majdnem teljesen biztos voltam abban, hogy már azelőtt megneszelte a megérkeztemet, hogy én megtaláltam volna őt. Kivéve abban az esetben, hogy valami nagyon elfoglalta a szervezéssel, és igazából ez sem lett volna túlságosan meglepő. - Emeelia! – szólaltam meg örömteli hangon, ahogy lassú léptekkel közeledni kezdtem felé, míg meg nem álltam mellette. – Nem is értesítettél arról, hogy visszatértél New Yorkba – pillantottam rá szúrósan a szemem sarkából, de természetesen valójában nem haragudtam rá érte, csak szerettem volna a tudomására hozni, hogy azért vártam rá. – Mindenesetre, öröm újra látni. Mesélj, mi volt veled mostanában? – mosolyogtam rá melegen, miközben érdeklődően fürkésztem az arcát. Reméltem, hogy nem érkeztem túl rossz pillanatban, hisz a divatbemutató lassan kezdetét vette, bár én úgy voltam vele, hogy most talán még belefér egy kis csevej… Aztán ki tudja, lehet Emeelia ezt másképp gondolta, épp ezért várakozóan is néztem rá, hogy ezzel mutassam neki, nyugodtan az arcomba csukhatja az ajtót (persze, csak képletesen, hiszen már rég a túloldalán voltam), én azon sem fogok megsértődni.
❖ Megjegyzés: Ha valami nem okés, szólj ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 559
A galéria ezúttal nem kiállítótermet jelent. Vagy mégis, de annál jóval többet. A Divatház teljes neve, melyet csupán egyetlen logó jelképez: Redrose Galery – Starlight Divatház és Bemutatóterem. Hangzatos, talán kissé magamutogató is, de én így szeretem. A Dora Cohen emlékparkkal szemben a Brodway és a Clinton sarkánál áll egy épület, melynek négy szintjét foglalja el a Redrose. Legalsó szintjén az utcáról közvetlenül nyíló mintegy négyszáz négyzetmétert elfoglaló üzlet és szabóság, melyben egyaránt helyet kapott kisebb bemutatók céljára egy rövid, alig öt méteres kifutó, néhány szék. Ez a hely elválasztott rész az üzlet többi területétől, ide VIP vendégek léphetnek csak be, akiknek kellően vastag a pénztárcája. Na persze, vannak ruháink a nem ennyire gazdagok számára is, mert a Redrose nem csak a New York-i elitet célozza meg. A második szint valamivel kisebb területet ölel fel, az egész egyetlen hatalmas nézőtér, színpaddal, és húsz méteres kifutóval, igazi nagyszabású divatbemutatók számára. Külön bejáraton át, lifttel lehet ide feljutni. A harmadik emeleten a varrodák, raktárak, és tervező irodák működnek, míg a negyediken étterem, sport szoba, és egyéb kiszolgáló helyiségek vannak, no meg az irodák. Többek között az enyém is. Azonban ezen a szépséges napon, pontosabban kora estén, az erős szürkület és a teljes sötétség határán, a második szinten vagyok megtalálható. Újabb divatbemutatóra készülünk, így nagy a nyüzsgés, mindenki idegei pattanásig feszülnek, ahogy az ilyenkor mindig lenni szokott. A nézőteret és színpadot nem túl vastag falak választják el az öltözőktől, ahol mérhetetlen a nyüzsgés, mintha csak egy méhkaptárban lennénk. A tervezők és varrónők cikáznak a modellek között, feltartva fodrászt, sminkest. Kintről halk zene szűrődik be, épp a világítást, és hangtechnikát próbálgatják. Még van fél óránk a kezdésig, ilyenkor szoktak érkezni az első vendégek, akiket hostessek kísérnek helyeikhez. A nézőteret persze, ne úgy képzeljék el, mint egy színházban. Sokkal inkább úgy, mintha egy teraszos földművelés teraszait látnák, ahol kis bokszok lettek kialakítva, nem teljesen elszeparálva a többiektől, de még is valamennyire megtartva az intim szférát. Apró kerek asztalkák köré két-három szék kerül. Koktélt, pezsgőt, frissítőt szolgálnak fel. Luxus, fény és csillogás. Vagyon. Erre gondolok, amíg támasztom csípőmmel az egyik szélső asztal oldalát. Innen szoktam figyelni a nyüzsgést, elzárva kicsit magamat a többiektől. Amie hangja ránt ki a merengésemből. Halknak nem nevezhető sikolya, majd jó adag káromkodás több oldalról is. Kiegyenesedek, s ahogy előre lépek kettőt, folyosó nyílik köztem, és a modellem között. Megforgatom szemeimet a látványra, hosszan, bosszúsan sóhajtok fel. -Jól van, nincs pánik! Ruhaváltás és csere jön. A reggeli ruhákat csúszással mutatjuk be, addig valaki szedje ki azt a foltot! Nem most fogom lecseszni azért, mert nem tudott korábban megfelelő vizet inni. Persze, néhány csepp, vagy fél pohárnyi víztől nem is lennék bosszús. De isszák azt a szar colát, ami széteszi a gyomrukat, fogaikat, és talán még az agyukat is. Itt az eredmény, fél pohárnyit szívott magába a méregdrága bézs színű nadrág. -El ne bőgd magad! Morranok még rá a lányra, mert már látom, a sírás környékezi, pedig az nem jó. Akkor még a sminkes is újra kezdhet mindent. -Minden italt kivinni az öltözőből! Határozott utasítás, melynek nyomán a ledermedt kaptár újra zsongásba kezd. Megy az idő, nem sokára kezdünk. Megfordulok, és a folyosóra lépek, amely a színpad mögötti színfalak mögé vezet. Szükségem van rá, hogy a kis kémlelő helyemről megnézzem, kik is jöttek ma el?
Kezdőlap
Tárgy: Re: Redrose Galery Divatház 
