Masterpiece
Levegő nem mozdul, nem változik. Állandó jó, állandó béke, mely eltelít. Tudom mi zajlik, hogy felemelték fejüket az elégedetlenkedők. Fogalmatok sincs botor angyalok, hogy Atyánk tudja. Előre tudja gondolataitokat, ismeri érzéseiteket. Felettetek áll, mindannyiunk felett. Nem saját tehetségetek miatt vagytok akik vagytok, hanem mert Ő azt akarja. Elvárja. Fogalmatok sincs, hogy az, amit önálló akaratnak gondoltok, valójában egy előre eldöntött dominósor kezdete. Feltámad lelketekben, melyen viselitek az Ő kézlenyomatát. Szót emeltek, igazságtalanságról beszéltek, elnyomásról és alantas lényekről, kik előtt hajlonganotok kellene. Igaz-e Lucifer, kire mondják, hogy mindőnk közül a leggyönyörűbb vagy? Dühítenek, zavarnak az emberek. Hirtelen elveid lesznek, ellenérzéseid. Lelked háborog, már nem vagy Atyánk jó fia, halk hangon suttogsz a téged hallók fülébe. Cselekedtél mikor úgy érezted. Dacos kölyökként száltál szembe az Akarattal. Azt hitted, ha megjelensz az első nőnek, majd minden dugába dől? Abból is mi lett, botor fiú. Elbuksz, ez a sorsod. Része vagy a tervnek. Képes leszel véghez vinni? Legyél az! Pörgesd vissza nullára a számlálót, te lettél a kulcsa! Tudod-e egyáltalán? Tudd.
Letérdelek lesütött szemekkel. Különös transz ez, hisz Őt nem látjuk, hangja belülről szól, bennünk és nekünk. A lázadás volt az első lépés, hulljanak hát el a kétkedők, el velük! El! Tisztelettel viseltetek az Atya iránt, de tudom mi következik. Szót nem emelek, némán fogadom el szavait. A feladatot, a sajátomat. A Föld a kreatív játszótere. Nem szereti már, teher neki. Azonban túl monumentális, túl zseniális ahhoz, hogy egyszerű csettintéssel tarolja le az egészet. Tegyük mi, láncreakcióként. Rohasszuk el az egészet belülről. Lopakodjunk árnyakként, kússzunk alávaló férgekként hús-vér kreatúrái között, hogy meglegyen diadala. Mind ugyanazt táncoljuk, csak dalunk szól másképp. Feladatunk van, mind a négyünknek. Bélyeg ez, egy erős bor, mely fűszeresen ivódik belénk. A Lovasok léteznek a pillanattól, hogy a terv megszületett. De nem állandók, ne feledjük, nem állandók. Amíg képesek annak lenni, amíg képesek működtetni rendeltetésüket addig tündökölnek. Lehetnek erősek és hatalmasok, kiteljesedhetnek, hogy bevégezzék feladatukat. Mételyként fúródik belém ez. Nem vagyok bűnös, de nincs választásom. Nem számítok, hisz csupán egy ága vagyok a fának. Megmérgez a hatalommal, sisteregve lobban bennem lángra rendeltetésem. Elbukom, mert el kell buknom. Szavai elkísérnek.

The Quest - not a request

Királyság lett a Pokol, Lucifer vérrel, vassal kovácsolta trónját. Uralkodik, vezet, hisz ő az Első. A kétkedő, a tékozló fiú, kinél jobbat nem is remélhetett az Atya. A kulcsa annak, amit Apokalipszisnek ismernek a suttogók. A Fényhozó, aki saját maga nemeziseként létezik. Új világot, új birodalmat épített, de a sorsa, hogy eltörölje a világot. Mi lesz jutalma? Az, ami mindannyiunknak. Egy új játszótér, újabb éonok. Majd emlékezünk. Ha akarunk. Számomra lényegtelen, hogy miféle hierarchia működik, ki tartja magát többre mint a másik. Birodalmakat vezetnek azért, hogy majd romba dőljön. Mintha mind-mind egy illúzióban forognának meg nem állva, szőve saját kis terveiket. Magam sem rendelkezem a jövő olvasásával, egyedül a mese végét tudom, pontosabban a világ ezen fejezetének végét, de hisz azt mindannyian. Nem gonoszság, jóság kérdése a dolog, hanem, hogy miként lelem saját helyem. Mit teszek, hogy az Atya ne mondja azt, alkalmatlan vagyok. A játszótér határtalan lehetőségeket hordoz magában. A kérdés mindig az, hogyan tudom kivitelezni. A Földre lépek, magamba szívva az illatok sokaságát. Sziasztok, kicsi halandók!

Amerika, Ázsia, Afrika látszik..

Izgatottan suttogják íróik, hogy a négy lovas vágtázik, hisz ahol Háború van, ott eljő a Halál, az érintett helyeken felüti a fejét valamiféle járvány és gyakoriak az éhezések is. Mi négyen alakzatot vettünk fel, még ha nem is tudatosan. Cselekszik egyikünk, felüti fejét a másik. Láncolat ez, mely ellen az emberek mit sem tudnak tenni. Minden emberi léptékű századnak megvoltak a maguk lépfenéi, egyre nagyobb méreteket öltve. Mintha haladnánk mind egy csúcs felé, amit el kell érnünk. Egyre feljebb és feljebb, egyre többet és többet. Azt hiszik az ostobák, hogy már látták mindenből a legrosszabbat. Hogy már mindent megoldottak műanyag ételekkel, gyógyszerekkel, békeszerződésekkel, de elmondok egy nagy újságot: Csupán gézt tömködtek olyan sebbe, ami érből vérzik. Mi itt vagyunk, jelen vagyunk. Nem uralomról szól ez, csak a hajszolásról, kis terelgetés, létszámfogyatkozás. Végtére is kit érdekel? A játszótér gyerekei nem azért teremtettek, hogy érezzünk irántuk, hogy sajnáljuk őket, hanem, hogy a megfelelő szerepben asszisztáljunk, kiteljesítve Atyánk akaratát, hatalmunkat egyaránt. És megannyi a bűn, melyet örömmel ölel magához mindenki! Hol van már a nagy egyházak kora, a bűnbánat? Már bocsánatot sem kérnek. Előbb ölnek, lopnak és hazudnak, minthogy megtegyék. Lucifer, Fényhozó! Te is érzed merre tartunk?

In the name of the God..

Változik a világ, változnak az eszközök, ahogyan minden. Kortalan öröklényekként járjuk, játsszuk és élvezzük. Mindenki megtalálta a maga működését, a sajátját. Egykori angyalok buktak és buknak el ma is, ki tudja, talán mindnek megvan a maga feladata. Már nem hallom az Atya hangját. A hatalom, melyet adott elnyomta, útravalóul megkaptam ami szükséges, nem kell már a kéz, ami az utamat egyengeti. Bűngyárban élünk, mindegy mit tesznek, vagy akarnak a nephilim vadászok. Egyre tágul a generációs szakadék köztük és az elsők között. Gyengül a vére az angyalnak. Az emberek hajszolják a szépséget. Soha nem elég szép, vékony, csinos és élvezetet nyújtó senki. Mindig kell a több, a több. Kiveszett a könyörület. Határok nélküli a rálátásuk országokra, kontinensekre, de nem hatol el szívükig, lelkükig. Afrikában éheznek, az USA-ban saját maguktól vonják meg az ételt, hogy beleférjenek egy-egy ruhába. Mi ez, ha nem az én egyik formám? Az egyik megtestesülésem? Csupán el kellett keresztelni fitnessnek, modell szakmának, kifutónak, balettnak és táncművészetnek. És áradnak, szenvednek benne, noha mint minden kard, ennek is kettős a pengéje. Feláldozzák magukat, cserébe nyernek hírnevet, dicsőséget. Kiszállok a fekete autóból, maradjunk stílszerűek, ez nem egy vadnyugati mese már, nem lovon járok.
Besétálok a hatalmas épületbe, suttognak, nyüzsögnek és rohannak. Meg nem állva rohannak el egymás és a saját problémáik mellett is. Mögöttem már szalad is asszisztens, mégis mit tehet? Kérem a lányokat. A kamera mindent lát. Fiatal arcukon elszántság fénylik. Tudok-e segíteni? Van-e hozzájuk egy-két jó szavam? Van. Tartsatok mértéket! Az agyatok, vagy Falánkság suttogja csupán, hogy még kell, még nem elég. De elég! Láttatom veletek, milyenek lehettek. Nem kell enni.
Csillogó üres csontvázak lesztek, akikbe közhellyel is hálni jár a lélek. És én ezt erősítem bennetek.
Mosolyogjatok, szeressetek!