Nyitva a szemem, mégsem látok...
Fújt a szél. Az eső csak úgy csapkodta az ablakot cseppjeivel. Fáradtan gurultak végig az üveglapon. Néha felgyorsultak, néha csak komótosan gördültek. Mintha egymást taszajgatták volna. A kezem a hideg üvegre tapadt, miközben közelebb hajolva hozzá, sóhajtottam az ablakra. A pára szétterjedt, majd hamar összeszorult, s kezdett fogyni, egészen addig míg fel nem falta saját magát. A melankolikus pillanatot egy hirtelen zaj zavarta meg, aminek hatására végigszaladt vállamon a hideg.
- Seil! Hé Seil! - egy ismerős hang hatolt be hallójáratomba, majd bemászva agyamba rengette meg a cukiság riadót. A vékony kis hangjától szinte el lehetett olvadni. S mint fertőzött zombi, azonnal válaszoltam "gazdám" méz édes szavaira.
- Celina! Várj egy kicsit! Máris megyek! - kiáltottam vissza neki, majd ismét az ablakra pillantottam. De most azon is túl. Hogy miért? Mi volt az ami ennyire felkeltette a figyelmemet, hogy az ablakra tapadjak? Valaki a túloldalt... Olyan fura volt. Sugárzott belőle egyfajta másság. Az a féle, amit egyszerűen nem lehetett megemészteni. Ami több volt kinézettél, betegségnél vagy személyiségnél. Több mindennél, amit ismerhetek. Persze akkor mit sem tudtam az egészről. Hiszen hiába próbáltam felfogni. Ez egy olyan dolog volt, amit bárhogy tömködtél az agyadba... Bárhogy rágtad...Egyszerűen az agyi kapacitásod kimerült annyiban, hogy valami nem oké.

Hiszek neked Celina. Hiszek...
Az a szag. Az a rettenetes bűz! Amikor keveredik az emberi üledék a vizelettel és mellé még a testszag is árad a helyből... De ez nem csoda, hiszen ez itt Bronx nyomornegyede. Vagy inkább hajléktalanszállónak kellene neveznem. Az egész egy hatalmas papírgyár maradéka. Téglafalak telis tele tag-el és graffiti alkotásokkal. Ha pedig valamelyikre nem fújtak még festéket, valószínűleg azért van, mert már néhány éve összeomlott. Az az érzés, ahogy végig sétáltunk rajta, valahogy igazán riasztó volt... Minden porcikám tiltakozott ellene. Az előttem sétáló 19 éves szőke lányka hátranyúló keze, csak úgy markolta a csuklómat, s húzott maga után, mintha bármelyik pillanatban futásnak erednék. Nem is volt messze az igazságtól...
- Miért hoztál ide? - suttogtam előre, szinte már remegő hangon. - Ez veszélyes Cel! - jelentettem ki, a lehető legjobban összepréselve ajkaimat, hogy ha már a tekintetek úgy bámultak minket, mint a mai vacsorát, legalább ne kerüljek rá az étlapra. Válasz ugyan nem érkezett, de hamarosan a léptei megálltak egy épület alsó emeletén. Az oldalai nyitottak voltak. Belül rengeteg doboz, ruhadarabok vagy épp használt tűk hevertek. Apró ujjai, melyek eddig csuklóm köré fonódtak, mint bilincs, most eleresztettek. A tekintetét rám emelte, ahogy arcát velem szembe fordította.
- Itt volt az utolsó... Pár nappal ezelőtt. Azt akarom, hogy lásd, hogy létezik... Hiába nem látod.- Arca egyszerre keltette bennem a komolyság hatását, s egyszerre a melegséget, ami némi nyugalmat árasztva magából, egy pillanatra csak rá koncentráltam. Mintha elfelejtettem volna, hogy hol is vagyunk. Mintha egy pillanatra csak én és ő léteztünk volna. Aztán felfogtam a szavait, s mögé látva, újabb hibát találtam a rendszerben. Ennek pedig feltétlen hangot kellett adnom. Hangot, amely mást is idevonzott a lepihenő nap fáradt sugarain kívül. Léptei mázsás súllyal dobogtatták meg a talajt. Tekintete átlátott rajtad és ahogy közeledett, úgy gyorsította fel minden szívdobbanásodat. Az agyarai pedig... Óvakodj tőle. Óvakodj, mert nem marad több belőled, mint a félelem, amit a szomjas föld szippant magába.
Szemeim nagyra nyíltak. Ajkaim remegve taszították el egymást. Csak a zöld szempárt láttam magam előtt. A sötétséget, amely vicsorgó agyarral közeledett felém. Nyálát a talajra csorgatva húzott nyomot maga után. Rémületemben még a levegőt is visszatartottam. Az eddig komótos léptek egyre gyorsulni kezdtek. A fej szinte a földre ereszkedett, de a szeme... Az a rémálomba illő szempár... Az elől nem bújhattál el. Hátráltam, majd kezemet hátam mögé nyújtva helyeztem tenyeremet egy műanyaghordó szélére. S egyszeriben elrugaszkodott a földtől mellső lábaival, majd kilökve magát a hátsókkal vetette ránk magát a ragadozó gomolygó sötétségként. Celina remegő vállára helyezve tenyeremet löktem el az utamból, mit sem törődve azzal, hogy a szőke szépség a talajra zuhan. A hordó lendült, a fenevad szinte már repült. Tompa, üres koppanással csattant oldalának a kék tárgy, melynek hatására a sötétség röpke nyekkenéssel jelezte fájdalmát. A port felverve zuhant oldalára a kábult állat. Ki kellett használnom a lehetőséget. Ki kellett használnunk. Felsegítve Celinát futásnak eredtünk az ismeretlenben. Nem jártam itt még ezelőtt, így azt se tudtam, hová futhatnánk. Menedékre volt szükségünk. Vissza-vissza pillantgatva figyeltem, hogy az állat követ-e. De semmi. Semmit sem láttam. Remény. Pontosan ezt éreztem. Egy pillanatnyi reményt, amelyet azonnal elvett tőlem a sors. A magasból ugrott át rajtunk hatalmas állat. Hátra vetve magamat próbáltam lejjebb venni a lendületből, aminek hatására, mindketten a porba zuhantunk. Hasra fordulva, négykézláb löktem el magamat a talajtól, majd lábaimmal felkaparva magam mögött a földet eredtem futásnak, előttem Celinával. Akkor pillantottam meg a távolban egy rozsdás vasajtót. Nyitva volt félig, s látszólag kellőképp zárt helyet nyújtott. Biztonságot.
- ODA!- ordítottam el magamat, ahogy összeszorult torkomból, cserepes ajkaimon át kifért. Celina nem tekintett rám, nem is válaszolt, csak ahogy jó testvértől elvárható, tudta mi jár a fejemben. Futott, ahogy a lába bírta. Futottunk. Miközben én hátra hátra pillantva figyeltem, ahogy az állat némi lehagyással, döbbentett rá, hogy mibe csöppentünk. Ez egy vadászat, s bármily keserves, mi épp azt tettük, amit ő akart, s ahogy ő akarta. De nem volt más lehetőségünk. Vagy futunk a kijáratig, kockáztatva, hogy utolér, vagy menedéket keresünk és a veszély leültéig meglapulunk. Ez tűnt logikusnak. Hátra pillantottam. Egy pillanatra fellélegeztem, majd ahogy végigfutott az agyamon ami korábban történt.. Ahogy a semmiből került elő a farkas. Szinte biztos voltam benne, hogy ez az állat okosabb, mint aminek néztem. A torkom összeszorul. Ajkaim kiáltani kívánt, de már túl késő volt. Az ajtó éles fém csattanással sikoltott fel, ahogy Celina eltűnt mögötte. Ott álltam egymagam, és szinte lassított felvételben figyeltem, ahogy az ajtó a fémkerethez feszül. Ahogy elé zúdul a törmelék. A hátamra zuhanva állítottam meg magamat, és kétségbeesetten figyeltem, ahogy elválasztja prédáit egymástól. Szemeimbe könnyek szöktek. Mellkasom ritmusosan fel-le mozdult, ahogy tüdőm megtelt levegővel. Ziháltam. Reszkettem. Izzadtam. Egyszerre fáztam és volt melegem. Gyenge pillanatomban nem féltettem életemet. Nem a magamét... Ez okozta a vesztemet.

Nyitva a szemem, túl sokat láttam...
Nem voltam önmagam. Csak bolyongója voltam saját testemnek. Egy árva lélek, akit kitaszítottak a trónteremből. Egy hatalmas szörnyeteg tette vele. Egy füstölgő gomolygó felhő, zöld szempárral. Csak nézett le rám, s ahogy éreztette velem, hogy egy senki vagyok, egyre távolodtam tőle. Zuhantam saját magamban. A fény, mielőtt a szörnyeteg állt, egyre távolodni látszott. Egészen addig, amíg egészen megszűnt és már az orromat sem láttam semmi sötétjében. S hogy mi történt eközben? A testem alakult, ahogy a bestia távozott a kóstolót követően. A hátamon mély karomnyom szaladt végig. A vér patakokként folydogált végig hátamon, ahogy húsom közül szabadult fel. A körmökből azonban karmok születtek. A fogakból az agyarak. A csontok megtörtek, majd összeforrtak. A hús egyszerre vállt semmivé, majd feszítette le rólam a bőrt. A bőr, ami dús szőrzetet engedett szabadjára. Az érzés, ahogy egyszerre tűnsz el, majd jelensz meg. A semmi és valami. S ahol egykoron ember volt, most egy farkas les áldozata után.

A belőled áradó fényben sütkérezem...
A ciripelés a szemétdomb tetején. Ez volt az ami feltépte szemhéjamat az éjszaka közepén. Aznap este, vagy talán másnap. Magam is kellőképp zavarodott voltam. Nem fájt. Tényleg már nem fájt egy cseppet sem. Mintha nem is történt volna semmi sem. Akár le is tagadhattam volna a mai napot, egy dolog kivételével.. A húgomnak nyoma veszett. Ahogy eljutott az agyamig a keserű tény, tenyerem a talajnak feszült, majd lendületet véve magamon löktem fel magamat. A fejemben tompa zúgást éreztem. Olyan volt, mintha valami motoszkált volna benne. S ahogy éreztem az ismerős parfüm illatát... A motoszkálást éles kaparászás váltotta fel. Mintha azt akarná, hogy engedjem szabadjára.
Fülemet éles, fémes csikorgás ütötte meg. A tompa súrlódás, ahogy a törmelékek gurulnak egymáson, lassan szétterülve Celina előtt. A szőkseség riadt pillantásban részesített. A tekintet amiben egyszerre éreztem félelmet és aggodalmat. Zihált, s legszívesebben sikoltott volna. De tudta, hogy felesleges. Csak állt ott, mint aki beletörődött a sorsába, a nyitott ajtó mellett, amelyet a szél csapdosott hevesen, a téglafalnak. Csak erre emlékszem. Az az elnyúló idegesítő fémes csattogás. A szélben libbenő haja, amelynek kósza szálai az arcán szaladtak át. Az illat, amit magából árasztott. A rettegése keveredett az édes parfümével. Végül a hörgés. A hörgés aminek először a helyét kerestem, majd rádöbbentem, hogy belőlem jön.
A következő pont, a vér illata volt. Ahogy egy épület közepén hevert, bevert fejjel, riadtan. Közvetlen a szemébe néztem, oly közel, mintha négykézláb álltam volna felette. Az ajka remegett, a szemeiből könnyek szöktek az arcára. Elcsukló hanga szüntette meg a zúgást. A zúgást, a kaparászást és a sötétséget. Az édes hangja, amely mélyre hatolva lelkemben tépte fel a sötétséget és adta vissza fényt. Melegséggel és szeretettel ölelte át lelkemet, s egyre csak suttogta lágy hangján, a gyermekkor magas füvében megbúvó emléket.