Aelin&&Josie

Éktelen ricsaj zendül fel, otrombán kirángatva a békés, süppedős sötétségből a rideg valóságba; a fogaskerekek akadozva indulnak működésnek elmémben, csupán annyit szűrnek ki a hirtelen rám törő ingerhullámból, hogy valami eszméletlenül fáj. Arcomat ösztönösen a kezembe akadt ruhaneműbe temetem, remélve, hogy megment a fülemet ostromló vijjogástól, s migréntől, mely egyre élesebben váj bele koponyámba.
Az emberek nem tudnak békében meghalni? Vagy legalább engem hagynának…
Örökkévalóságnak tűnik az idő, míg végre átverekedi magát a mentő a forgalmon, s végre megszűnik a sziréna agysorvasztó zaja, így legalább már hallom saját, kusza gondolataim, valamint óvatos lépések neszét valahonnan. Nem sok minden dereng az előző éjszakából – már ha nem aludtam át több napot -, mindenesetre hálás vagyok a kisagyamnak, hogy képes volt biztonságos helyre juttatni, nem arra kellett kelnem, hogy szénné égek a napsugarak által - noha fogalmam sincs, egyáltalán milyen is az a bizonyos „biztonságos hely”, melyet családom helyi rezidenciájának tudtam be az éjjel. Hosszú, kínokkal teli percekbe telik, mire erőt tudok venni magamon, s miután némi szenvedés után felülök, résnyire nyitva szemeim tekintek le, forgatva, vizsgálva a kezembe akart ruhaneműt.  Viszonylag gyorsan, tíz másodpercen belül beazonosítom azt; nem rémlik, hogy életem során bármikor is találkoztam volna ezzel a melltartóval, így újabb támpontot keresve emelem fejem, hogy felmérjem a terepet.
 Nem ismerős a helyiség, a szagok, de tekintve, hogy sosem jártam itt, nem lep meg - az már sokkal inkább, mennyire szegényesebbnek tűnik annál, mint amit elképzeltem. A nappali túl kicsi, a bútorok régiek és megviseltek, a bejárati ajtó pedig félig letépve csüng a kereten, mintha csupán a kötelességtudat tartaná a helyén. Az apró, óvatos léptek hangja pedig olybá tűnik, egy törékeny alkatú ismeretlentől származnak.
Hunyorogva veszem szemügyre alaposan a lányt tetőtől talpig; gyermeki bájával nálam fiatalabbnak tűnik, de túl szép ahhoz, hogy átlagos mondén legyen, így szinte lehetetlennek tűnik ránézés alapján meghatározni korát. De legalább nem szükséges úgy tennem, mintha az egyszerű emberek közé tartoznék, valamiért sosem sikerült elhitetnem velük, hogy közéjük tartozom, szinte minden egyes szavamra zavart tekintettekkel válaszoltak.
- Gondolom, nem a tiéd… -közlöm kertelés nélkül a pusztán megfigyelésre alapuló hipotézisem, ahogy nyújtom felé a fehérneműt, melyet nem szándékoztam megtartani, hogy eltehesse, ha szeretné, majd felszabadult kezemmel hajamba túrok, látatlanban próbálva rendezettebb fizimiskát varázsolni magamnak. Így talán három helyett csak egyhetes vízihullának tűnhetek.
- Mit keresel itt? – sandítok rá inkább értetlenül, mintsem gyanakodva… nem rémlik, hogy a szüleim valaha is említették volna, kiadták a new yorki apartmanunkat, vagy külön személyzetet alkalmaztak volna azért, hogy épen tartsák az ideiglenes hajlékukat -ami, be kell valljam, nem igazán sikerült neki, de ki is vagyok én, hogy pálcát törjek a feje felett emiatt-, szóval jelenléte rejtély számomra.

Asmodeus & Hell

Attól még, hogy a rám kiszabott idő nem olyan korlátozott, mint az átlagos halandóké, az még nem jelenti azt, hogy ne válnék egy cseppet idegessé, ha megváratnak. Pete pedig pont azt próbálgatta, hogy melyik az a pont, amitől kezdve már nem tolerálom a felém tanúsított tiszteletlenségét. Értem én, hogy sebezhetetlennek érezte magát és hogy a mindenkit lekenyerező dumájával úgy vélte nálam is kibeszélheti magát az összes szar helyzetből, de… ami sok, az azért mégis sok.
Lehetőségem lett volna a tömegközlekedési eszközök összességét használnom ahhoz, hogy eljussak a lakásához, de ezt senki se várhatta el tőlem két óra várakozás után. Minél előbb túl akartam esni a „nehezén” és kérdőre vonni az ostoba boszorkánymester, elvégre… nem kis pénzzel lógott nekem. Rendben, annyira nem viselt meg, hogy odaadtam neki azt az összeget, de ebből nem akartam rendszert csinálni, főleg, hogy kamatot, hozamot, meg minden isten nyilát ígért nekem a támogatásomért. Aztán mikor meg perkálnia kellene, akkor nem tűnik fel a megbeszélt helyen, ami nem tett túlzottan boldoggá. Már akkor is volt egy olyan gondolatom, hogy ez az „eltűnés” nem vall rá, mert általában ha gáz helyzetbe is került, akkor is vette arra a fáradtságot, hogy oda tolja az ember elé a képét, megpróbálva lyukat beszélni a hasába. Nálam ez általában nem ért célt és addig rugdostam, amíg meg nem kaptam azt, amit ígért… vagy legalább egy részét. Bizonyos helyzetekben nem lehet csodát tenni, akármennyire erősen vágunk pofán valakit, vagy akármilyen csúnya átkok kapcsán használjuk őket kísérleti nyúlnak. Áááá, nem, dehogy beszélek tapasztalatból! Én, meg az emberkísérletek? Soha.
Jártam már néhányszor a környéken, így tudtam, hova kell portált nyitnom, hogy a lehető legkevésbé legyen feltűnő, de igazából teljesen felesleges volt az aggodalmam. Az utca, amit választottam kifejezetten nyugodtnak tűnt, de ez nem is volt annyira meglepő, mivel elég későre járt már. A normális emberek ilyenkor bekucorogtak a takarójuk alá és tolták a Netflix & Chillt… én meg hajkurászhattam Pete-et. Baromi jó programnak hangzott, de tényleg. Lelki szemeim előtt már szinte láttam, ahogy erőteljesen bokán rúgom és ez a gondolat igen boldoggá tett.
Első körben viszont rá kellett találnom, a legtöbb nyomot pedig a lakásán találhattam meg. Ha meg is lógott, biztosan találtam volna valami személyes tárgyat ott, ami alapján bemérhettem volna, de először még azért bíztam benne, hogy otthon találom. Oké, ő is csak időlegesen bérelte a helyet ha jól tudtam, mert az volt a terv, hogy majd velem együtt tér vissza Los Angelesbe. Félreértés ne essék, nem úgy „együtt”, hogy összebútorozás, meg ilyenek, őszintén, élből letéptem volna az arcom, ha egy olyan nárcisztikus seggfejjel kell együtt élnem mint ő. Ó nem, egyszerűen csak az ő fő támaszpontja is LA-ban volt és miután én letudtam a tiszteletköröket meg a helló-pacsikat a New York-i kollégákkal, neki se sok oka maradt volna tovább maradni, bár fogalmam se volt, mik is a további tervei pontosan. Meg aztán nem is érdekelt. Nem zavart volna, ha itt marad.
Erőteljesen hunyorítva kerestem a megfelelő házat, amelyikben ő lakott, nem pontosan emlékeztem már a számára, de biztos voltam benne, ha meglátom, csak elér a Heuréka élmény, vagy mi. Hála a jó égnek nem kellett sokat barangolnom, miközben nagyokat szürcsöltem a nagy doboznyi epres shake-emből, amit kikértem a cukrászdából, ahol elvileg az eredeti találkánk lett volna. Oké, annyi előnyöm már volt a dologban, hogy kifejezetten menő műanyag poharat adtak hozzá, volt rajta darkos unikornis, ami tüzet hányt, meg ilyenek. Kicsit ellentétesen hatott a jeges shake-kel, de komolyan, legyen ez életem legnagyobb problémája! Bárcsak ez lenne, baszki…
Ahogy felnéztem oda, ahol nagyjából az ő lakását sejtettem mintha valamiféle fényt meg mozgolódást láttam volna. Sajnos akkor épp nem voltam eléggé paranoiás ahhoz, hogy bármiféle mágikus letapogatást küldtem volna oda, felmérve, mivel is van dolgom. Ha egyáltalán sejtettem volna, hogy mi fogad majd ott, nagy eséllyel vettem volna egy száznyolcvan fokos fordulatot, de hát… ez túl egyszerű lett volna, nem de?
Első körben még jó fej akartam lenni, így csak ráfeküdtem Pete kapucsengőjére, hátha beenged. Persze, volt az a pont, amikor már én magam is rájöttem, hogy ide bizony nagyobb körmönfontság kell a bejutáshoz, de hát, még mindig nem egy bank széfébe akartam betörni, így nem aggódtam túl a dolgot. A „barátomat jöttem meglátogatni, órák óta hívom és nem veszi fel, nagyon aggódom, kérem, engedjen be!” című műsor általában bevált, most se történt másképp. Hála a jó égnek a drága nő nem akart Pete lakásáig kísérni, igazából ki se jött a saját kis helyéről, de ez csak az én malmomra hajtotta a vizet.
Felkészültem arra, hogy az ajtón való bejutás is kisebb problémába fog ütközni, de úgy véltem, azt majd csuklóból megoldom mágiából – bár azért úgy gondoltam csak rámarkolok a kilincsre, hátha nem kell egyéb furmányos tetthez folyamodnom. Hát, én lepődtem meg a leginkább, mikor a kilincs mindenféle akadály nélkül engedett, az ajtó pedig nem tartóztatott fel tovább. Komolyan, már ebben a pillanatban érezhettem volna, hogy valami nagyon nem oké… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem motoszkált bennem valami, mindez mégse tartott vissza. Hiba. Hatalmas nagy hiba.
Talán pont az csábított be, hogy éreztem… valamit. Tudod, az a bizonyos hatodik, hetedik, százhetvennyolcadik érzék, ami ott kattog a fejedben, hogy hé, valami nem oké, de te mégis mész, mégis kíváncsi vagy… meg aztán Pete még mindig tartozott nekem jó sok pénzzel, ez pedig elég nyomós indok volt arra, hogy fokozatosan beljebb sétáljak. Mindez persze nem jelentette azt, hogy ne lettem volna harci készültségben.
- Peeeete! Ennyi idő után tudhatnád, hogy nem éppen a legnagyobb életbiztosítás, ha nyitva hagyod az ajtód New Yorkban… de főleg nem akkor, ha nekem tartozol – próbálkoztam először a szólongatással, majd szépen, lassan egyre inkább feltérképeztem a helyet… és ó, egek, bár ne tettem volna!
Mikor beértem a nappalinak titulált szobába, valami olyan látvány fogadott, amit leginkább egy rossz viccbe raktam volna bele. Tudod, ez a… a hulla, a katatón, meg a pentagrammba zárt démon bemennek a kocsába. Sajnos jelen esetben nem ezt tették, hanem mind ott voltak, egy helyen, én pedig álltam a nappali küszöbén és első körben próbáltam befogadni a szemeim elé táruló látványt. Nem a halott látványa viselt meg, hanem leginkább maga a szituáció, ahogy lassan összeállt mi is történt, vagyis történhetett itt. Csak tippjeim voltak, de az kellően elegek voltak ahhoz, hogy újra a számhoz emeljem a shake-et és egy hatalmasat hörpintsek a tartalmából.
- Ha ezt tudom, megérdeklődöm, hogy árulnak-e alkoholos változatot ebből…

Hell & Asmodeus

- Untatsz. – jegyzem meg egyszerűen, csak úgy foghegyről dobom a szavakat a sarokban kuporgó warlock irányába. Igazán szánalmas látványt nyújt, ahogy térdeit ölelve fel-alá hintázik a szoba legtávolabb eső végébe húzódva. A tébolyult vinnyogása legalább csendes nyöszörgéssé szelídült a tovasuhanó órák sokaságában, szavakat viszont még így sem sikerült kikényszerítenem a cseresznyepiros ajkai közül, legnagyobb bánatomra. A kis halandó persze könnyen adta magát, az ostoba. Azt hinné az ember, aki szánalmasan rövidke évei alatt elég bátorságra tett szert ahhoz, hogy megidéztesse és alkuba kényszerítse a pokol hercegét magát, némi józanésszel is gazdagodott mellé. Buta kis mondének, azt a kevés beléjük vetett hitem is mind sorra eljátsszák. Abba pedig belegondolni is rossz, milyen jóízű mosolygást fog kiváltani Solomonból, ha megtudja, megint hagytam magam csapdába ejteni. Nem teszi majd szóvá ugyan, annál sokkalta okosabb, a mellettem elszenvedett évezredek menthetetlenül éles elméjéhez idomították bölcsességét is. Nem, egyetlen árva szava sem lesz, mikor haragom végig perzseli Edom kopárságát, pusztítva mindent, ami útjába kerül, ám szája sarkában ott fog bujkálni az a szórakozott káröröm, hogy mindez – még ha esetünkben csak közvetve is ugyan – az Ő érdeme. Mindegy, hány ártatlan vérét ontom bosszúból, minden cseppje kevés hozzá, hogy letöröljem azt a bizonyos mosolyt az arcáról a bosszantó kis boszorkánymesternek.
- Te elvégezted a dolgod, a halandó megkapta, ami neki járt. – jelentőségteljes pillantást vetek a mellette heverő nő élettelen testére. A warlock tekintete nem követi az enyémet, így is komoly küzdelem árán tudta csak elszakítani róla a rettegő szempárját, és biztos voltam benne, hogy lehunyt szemhéjai mögött még így is igen sokáig fogja kísérteni a látványa. Nevetséges, hogy évszázadok után még mindig képes terrorban tartani gyenge kis elméjét a halál látványa. – Küldj hát vissza, avagy engedj szabadon, ahogy kényelmes, de ne várass tovább, mert az időm ugyan végtelen, a türelmem nem.
Arra ügyelek, hogy a szavaim mögött búvó jeges fenyegetést enyhítsem, a hangom élén viszont már meg sem próbálok szelídíteni. Felesleges is lenne, ezen a pontom már majdnem biztos, hogy a legédesebb hangszínen elbúgott ígéretek is csak újabb kétségbeesett nyafogást kényszerítenének elő az idézőm torka mélyéről, amit már a felesleges hanghatások előtt is legszívesebben összeroppantottam volna. Rettegjen csak, már úgyis mindegy neki, mindketten tudjuk. Nem segítene rajta az sem, ha együttműködne, Ő pedig, mintha csak tudná, nem is erőlteti meg magát túlzottan. Egyre csak kisebbre gömbölyödve gubbaszt, érdekes kontrasztot adva a nem sokkal mellette heverő, mozdulatlan testtel, akit – lévén, hogy halott – már igazán nem zavar, hogy minden irányba nyújtózó végtagjai elfoglalják az egyébként méretes helység nagy részét. Tényleg igazán szánni való látványt nyújtanak ott azok ketten, mily’ kellemetlen, hogy én mégis ilyen jelentéktelen férgek foglya vagyok.
A halandót közelebb csábítgatni igazán nem okozott komolyabb erőfeszítést, úszva minden hamis ígéretemben könnyendén libbent át az idézőkör szépen ívelő vonalán, vakbuzgó bizalommal dőlve bele egyenesen a végzete ölelésébe. El sem kellett vennem tőle a szabad akaratát, tálcán kínálta nekem, akkor sem tiltakozott, mikor fagyos ujjaim a légcsöve köré fonódtak. Ott nyomban kitörhettem volna a nyakát, és a nő utolsó szavaival még meg is köszönte volna nekem. Így visszagondolva azt kellett volna tennem. Ehelyett, én botor, kiengedtem a fojtó szorításom börtönéből, ki egyenesen a boszorkánymester irányába, hogy ölje meg Őt, és szabadítson fel engem. És ez a jelentéktelen kis parazita akart a szolgálatomba szegődni, ez a erőtlen senki, aki még a vénái mélyén perzselő vágyakozás átkával sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy hasznos legyen. Így helyettem ölhette meg az az istenverte boszorkánymester, aki – azok után, hogy a rémisztően hosszú karmok percekkel azelőtt még vadul szántottak az arca irányába és mindenáron a vérét követelték – még képes volt megsemmisülve összezuhanni a fal tövébe, miután végzett vele. Nem nyújtott szép látványt ugyan, ez tény, sikítva, rúgkapálva karmolt és tépett mindent, amit csak ért, s mikor a boszorkánymesterhez nem fért hozzá, magában tett kárt – ki tudja miért. A vágy ereje igazán sokrétű, a mondén legnagyobb vágya úgy látszik egészen beteges földben gyökerezett, és habár tiszteletreméltó is lehetne buzgósága, sokkal inkább tűnt ostobaságnak, aminek következtében én itt ragadtam a pentagramma közepén egy megtépázott halott nő és a támadás sokkjának utórengéseit szenvedő boszorkánymester társaságában. Ó, ti lélekkel rendelkező, szerencsétlen teremtmények, sosem fogom megérteni, atyám mit látott bennetek.