Egy hozzám hasonló förmedvény nem szeretett úgy sohasem, mint én ezt a nőt. Az érzelmeimet sohasem nyomtam el, elvégre én sohasem tartoztam azokhoz a bukottakhoz, akik a saját sötétségükkel törtek ki onnét, ahol megteremtették őket. Persze, nyilvánvalóan jómagam lényében egyaránt több a bűn és a kegyetlenség, ellenben bármiféle jósággal. Én mindössze hajlandó vagyok arra, hogy olykor megértő és segítőkész legyek, na meg persze arra is képes vagyok, hogy szeressek. Sok-sok évezreddel ezelőtt én csak úgy akartam élni, mint az emberek. Irigyeltem őket, amiért életet kaptak, míg én, nos... csak egy fizikai test vagyok, akinek alapvető feladatai vannak. Habár, különlegesnek érzem magam. Van bennem valami plusz, ami a testvéreimben még csak nem is létezett sohasem. Én még mindig egy angyalnak érzem magam, aki arra kényszerült, hogy bukottakhoz csatlakozzon, amiért halandó életet akart ízlelni. A bukásom után ezt sokáig nem kaphattam meg, egészen addig, amíg ki nem harcoltam, hogy Mihály megöljön. Sohasem féltem, de akkor már felkészültem arra, hogy a lovasok közül a halál végleg megsemmisül. Nem tudom, hogy hogyan, de mégis túléltem. Ugyanakkor szükségem volt néhány évre, hogy meggyógyuljak. Gyenge voltam, mint egy harmat. Ha egy egyszerű ember megrúgott volna, napokig tartó szenvedéssel néztem volna szembe. Viszont ha ez nem történik meg, akkor nem találkozhattam volna sohasem Eva-val. Mellette emberibbnek éreztem magamat még annak ellenére is, hogy boszorkánymesternek adtam ki magam. Beleéltem magamat Michael Idris életébe.
Újra visszautaztunk néhány száz évet, amikor még őszintén szerettük egymást. Legalábbis, a részemről biztosan. Voltak nők sorai az életemben ő előtte is, mindközül pedig Lilith volt az életemben a legfontosabb. Egészen addig, amíg meg nem ismertem Geneva-t. Biztos vagyok abban, hogy rájött a hazugságaimra, vagy ha nem is a teljes igazságot tudja, akkor sejti, hogy nem voltam hozzá őszinte az elejétől fogva. Mi másért hagyott volna el? Mi sohasem veszekedtünk azelőtt. Viszont ha én őszinte lettem volna hozzá, sohasem kaptam volna meg a szeretetét.  (..)
- Nagyon hiányoztál. - Úgy érintem meg őt, mintha valóban meg akarnék bizonyosodni arról, hogy nem pusztán a képzeletem szüleménye. Sohasem gondoltam volna arra, hogy viszont fogom látni őt. Már csak azért sem, mert féltem attól, hogy amint a szemeim elé kerül az is csak azért lesz, hogy megöljem őt amiért otthagyott. Hiába érzem magamat jónak a többiekhez képest, nem tudom letagadni azt a szörnyet, ami vagyok. Biztos vagyok abban, hogy bántottam volna őt, de most már eltelt annyi idő, hogy megbocsájtsak neki. És hajlandó vagyok elmondani neki az igazat.
- Most ne. - Az arcát súrolják ajkaim, míg érzékien simítok végig hátán és aztán a derekán. Nem érdekelnek jelenleg a szavak, mindössze csak azt szeretném kideríteni, hogy még van -e értelme annak, hogy elmondjak mindent neki. A csókjai és az érintései viszont elárulják mindazt, hogy igen, őszintének kell lennem vele. Talán már ő is rájött, de az én szavaim még egyelőre nem igazoltak alá semmit sem.
- Most nem fog érdekelni, hogy mi történt.- Elvonom tőle az arcomat addig, hogy íriszeibe tekintsek. Hüvelykujjam arcát simítsák; még Lilith mellett sem voltam ennyire gyengéd.
Finoman a falhoz nyomom őt épp annyira, hogy csak hozzáérjen; mindig vigyáztam rá, ez most sincs másként még annak ellenére sem, hogy most jóval kielégíthetetlenebb ingert érzek a hosszas hiánya óta.
- Még mindig gyönyörű vagy, Geneva. - Suttogom illatos hajába, aztán finoman csókolok rá fülcimpájára, utána pedig ajkaim a nyakára vándorolnak és finoman beleszívok aprókat. Ezt követően finoman megérintem a derekát, míg másik kezemmel arcát cirógatom, de ennél tovább nem lépek. De csak is azért nem, hogy az ő döntését tartsam első sorban szem előtt és mindenekelőtt tiszteletben egyaránt. Egy szörnyeteg vagyok, maga a halál, de én sohasem bántam vele lekezelően és amíg velem volt, csak ő kellett nekem. És ezzel együtt nem én voltam az, aki elhagyta őt.

Könnyen birkóztam meg a hiányával, hisz más választást nem hagyott nekem. Fájt, és nem tudtam hova tenni a döntését, de elfogadtam egy időre. Nem teljesen, máskülönben nem jöttem volna most vissza érte. Azt a sok hiányt és űrt ez a találkozás nem fogja betölteni, viszont bőven elegendő ahhoz, hogy véglegesen elbúcsúzzak tőle, ha akkor nem adott rá lehetőséget.
Engem még így is váratlanul ér a szituáció, nemhogy majd őt. Valójában ötletem sem volt különösen, hogy mégis hogyan fogadjam őt. Ha még mindig warlockként szerepelek az emlékezetében, akkor akár már halottnak is hihet. Fogalmam sincs, hogy ez az egész milyen végkifejletet fog produkálni, de őszintének kell most már lennem hozzá. Az életemben ez egy olyan vízválasztó lesz, ahol kénytelen vagyok felfedni mindenki számára az igazat és kibújni az erős, vastag lepel alól, ahová gyakorlatilag elbújtam. Még nem volt a történelemben példa arra, hogy egy pokolherceg elvegyüljön az emberek között úgy, hogy szinte menekül a saját fajtája elől. Mint egy fehércápa, aki megijedt a többi kishaltól. Még sohasem elemezgettem a magam érzelmeit, de szimplán csak el akartam tűnni mindenki elől. Elegem lett a pokolból, abból a sok szennyből és mocsokból... féltékenyek voltunk régen az emberekre, nem igaz? Szebb helyet kaptak, mint mi. Nos, én pedig mégis befurakodtam ebbe a világba, amit egykor mi nem kaphattunk meg és köszönöm, de remekül érzem magam! Remek életet alakítottam ki és szinte bármikor megkaphatom ezen világ leggyönyörűbb halandó nőit. A többiek felőlem nyugodtan őrlődhetnek abban a porfészekben, nem gátolom meg őket abban, hogy a csőlátásuktól ne lássanak. Nekem csak kedvező.
(..) Íriszeiben kutatok válaszra, szavai túlságosan kevesek ahhoz, hogy tudjak a gondolataiban olvasni. Annyi pozitívumot leszőhetek, hogy nem vágott képen, szóval ez egy jó jel. Valójában semmi oka sem lenne úgy igazán, leszámítva, hogy hazudtam neki. Fontos nő volt az életemben, de nem annyira, hogy nyílt könyv legyek a számára. Senkinek sem, soha.
Furcsán érint, hogy más néven nevezi magát. Hirtelen rákérdeznék, hogy mégis miért, de a szavam egyszerűen megakad. Kézfejemre csúsztatja a tenyerét, amire én csak jólesően megborzongok. Lehunyom a szemeimet, és hallgatom a szavait; habár teljes válaszok nem körvonalazódtak ki még bennem.
- Nem mertem utánad menni, mert féltem,  hogy akkor... - Megcsuklik a hangom, és még csak folytatni sem tudom tovább. Ennek egyszerű oka van, megválogatom a szavaimat és nem mondok olyasmit, amit nem szabadna. Ha akkor utána megyek és megkeresem, valószínű azt azért tettem volna, hogy megöljem őt. Neki viszont megkegyelmeztem és hagytam menni. - Sajnálom. - Kifújom magamból a levegőt, majd kinyílt szemekkel hajolok hozzá közel úgy, hogy végre arcához érintem a tenyerem.
- Kérlek... - Suttogom fülledten magunk közé, ha pedig hagyja, akkor lehajoltam hozzá és mindkét tenyerem közé fogom arcát, majd ajkaimmal megízlelem az övét lassan, érzékien, szeretetteljesen és hosszasan, akárcsak régen. Valójában már az is megfordult ittlétemkor a gondolat, hogy talán már nem is él. Azt a bűnt nem tudtam volna magamnak megbocsájtani.
 

Geneva ajkai és teste után sóvárgok éhesen a mai napig és talán a haragom vezetett most ide, de mégis jobban az, hogy újra a közelemben akarom tudni őt. Még akkor is, ha ez már többé nem szól végérvényesen mint akkor, ahogyan azt hittem. Hagytam magamat elcsábítani és képes lettem volna hűséget fogadni, de persze.. a mi kapcsolatunk törvénytelen volt. De pont azért volt különleges és élveztem, hogy vele lehettem. Ilyenkor pedig valahol mégis hálás voltam, hogy ellenszegültem akkor ezer éve. Máskülönben sohasem ismerhettem volna meg azt a nőt. Azonban most sem tudom, hogy vágyaim vérebeire tudok -e pórázt kötni: mindig elcsábított a tekintetével, akárhányszor csak belenéztem. Ő volt az egyetlen szirén, aki ellen még talán a viasz sem segítene.
Azt ajtó nyílik, az éjszaka hűvös szele pedig befújja hozzám az illatát. Majdnem olyan, mintha itt állna előttem és a hajába, nyakába szippantanék. De nincs itt előttem; és nem is volt. Halvány emlékezet maradt csupán hátra abból, hogy milyen is volt akkor számomra ő.
Kiejti a nevem. Azt a nevemet, ahogyan megismert engem. Hazudnom kellett neki, hogy megkapjam őt. Mégis ki akar együtt lenni egy olyasvalakivel, aki a világvégének az egyik hozzátevője? Nem azért nem fedtem fel magamat neki, mert féltem volna, hogy rájön a titkomra. Szimplán csak nem fogadott volna el. Ha pedig elutasított volna, képes lettem volna őt bántani. Nem tudom, hogy azt megbocsájtottam volna magamnak valaha is.
Hangja egy elérhetetlen dallamként cseng át fülemben. Lehunyom az íriszeimet, és némán hallgatom azt a rövidke mondatot a szájából. Háttal állok neki, így fogalma sincs arról, hogy az arcom nyitott könyvként árulja el, hogy mennyire vágytam erre a pillanatra. Hiányzott, viszont uralkodnom kell magamon.
- Geneva. - Kiejtem a nevét óvatosan, mégis határozottan és tisztán, érthetően. Hangom mély, de mégsem szigorú még annak ellenére sem, hogy valójában miért is vagyok itt nála.
Azonban mégis elmosolyodom egy pillanatra, végül hamarosan megfordulok, egészen felé és végignézek teljes egészén egy szelíd tekintettel.
- Egészen eddig...? - Ismétlem a befejezetlen mondatát, de akaratlanul is közelebb lépek szinte annyira, hogy ruháink épp, hogy nem érnek össze. Egyik tenyeremet arcához emelem, mégsem érintem meg; mintha valami nem engedné. - Én nem felejtettelek el téged. És azt sem, amit tettél. - az arcát fürkészem, érzelmek után kutatva benne. Az után ment el, hogy ivott a véremből és én nem figyeltem oda rá. A démonok vére mérgező.
 

Kifújom a cigarettafüstöt, ami később száraz utóízt hagy maga után a számban. Kimért tekintettel követem a füst útját, ami aztán később elvegyül a levegőben különös illatot öltve maga után. Tudom, hogy nem sokan szeretik, ha a lakásán dohányoznak de ezúttal pont Eva az, akinek magasról teszek a véleményére. Sőt, valójában a legkevésbé sem akarok a kedvére tenni. Mostanában kiugrasztották a nyulat a bokorból, vagyis néhányan úgy gondolták, hogy jó ötlet öngyilkosnak lenniük. Megidéztek, amit lássunk be, nem volt helyes dolog megtenniük. Én régen is végletekig türelmes voltam, de ha valamit egyesek nem tartanak tiszteletben, nos, azt nem fogom dicsérettel dorgálni. Hiába végeztem azokkal a boszorkányokkal, valójában korántsem vagyok teljesen biztonságban. Habár teljesen más értelmet nyer a biztonság az én esetemben. Egyértelműen nem arról van szó, hogy az életem forogna kockán, szimplán csak megzavartak az eddigi életemben. Valahol várható volt ennek az eljövetele, csakhogy én erre rohadtul nem voltam felkészülve. De ha már lúd, legyen kövér is, nemde? Én is tudok kellemetlenséget okozni, ezzel a lehetőséggel pedig bőven élni fogok.
Már hosszú évszázadok óta nem láttam őt, ennek pedig egyszerű oka van: Ő volt az egyetlen, akinek megnyíltam olyan szinten, hogy szinte eltűnt az élethű, hamis álarc magam elől amit magamra öltöttem. Biztos vagyok abban, hogy ő miatta találtak meg engem. Eva hasonló hozzám. Az ő helyében én is csak szétkürtölném mindenkinek, hogy valójában ez a bukott még mindig életben van. Talán nem ő van ennek a hátterében, mégis ő az első számomra, aki sejt valamit velem kapcsán és vannak indítékai, hogy keresztbe tegyen nekem. Viszont kíváncsi vagyok az ő véleményéről ezzel kapcsán; hisz régen láttam már. Nem volt helyes döntés a részéről, hogy szó nélkül lelépett.
A lakására jöttem, habár nem túl elegáns tőlem, hogy kopogás nélkül és méghozzá saját magamtól nyertem bebocsájtást ide. Nem különösebben foglalkoztam sohasem az ilyesféle formaságokkal.
Esti kilenc órát írhatunk körülbelül, ám Eva jelenlétének egyelőre nem sok jele van. Semmi baj, hisz én türelmes vagyok és hajlandó vagyok megvárni itt a lakásánál. Ha mélyen a nem létező szívem mélyére tekintek, akkor valahol nem csak azért jöttem, hogy elégtételt tegyek. Szimplán csak hiányzik. Eva fontos volt nekem.
A cigarettacsikket beledörgölöm az üvegasztal felületébe, aztán hanyag módon ott is hagyom. Felállok a kanapétól, utána pedig a kandallóhoz sétálok, hogy elmerüljek a lángok vad mozgásában. Biztos vagyok abban, hogy ennyi idő után bőven van mit megbeszélnünk, tekintve, hogy akkor nem hagyott rá lehetőséget. Én nem felejtettem el őt, és biztos vagyok abban, hogy én is hasonlóan, de minden nap eszébe jutok.