Lényegi mivoltának ereje nekem rohan. Megfékezi. Idejekorán vagy épp túl későn, attól függően Ő miként viszonyul önmagához, vagy hozzám: a világon senki és semmi nem lehet immunis Éhínségre, de nem hathat mindenkire egyformán. Hiszen ha szabadjára engedné erejét, ezen cseppnyi tenger lakó felzabálnák egymást, Ádám gyermekei pedig mindent, míg halandó szervezetükben ki nem fakadna a gyomruk. A modern világ persze éhezteti magát, de ott volt a vérpezsdítő középkor, s a perverzül buja ókor, amikor még nem kellett a szélre bíznia a nevem, de a számba súghatta közvetlenül... Minden angyal másképp éli meg a közelségét, azt hiszem természetünkből eredeztethető a válaszreakciók eltérősége: én, aki arra hivattam, hogy elvegyem a békétlenséget a Földről, magam is békétlenné válok, aminek beláthatóan beláthatatlan következményei lesznek. A szükség természetesen magával, vagy magában hordozza a segítséget is, szemezgessünk csak ember-előttig visszanyúló emlékeim közül, vagy elég csupán Jásár könyvéből! Éheztem. Őrá. Pusztult és Éhezett a világ amerre járt, én pedig szorosan a nyomában vagy mélyen benne... Pompeii, Atlantisz, keresztesháborúk: ahol hősi halottak fejfái vetnek most rövid árnyékot, ott valaha istenieket keféltünk mi ketten. Miért is hagytuk abba, miért kellett eltávolodnunk? Mikor szokott le arról, hogy hozzám sétáljon az asztalfőn, széttárt combokkal feküdjön térképeimre, esdjen vagy parancsoljon csókomért, nyelvemért?
A világi szórakozás irányába sandítok, tekintetem fénye ezernyi jelentéssel talál vissza szemeihez. - Óhajod szerint. - Nem én vagyok az, s soha nem is voltam ki elkövette a szörnyűségeket a Földön, ezt neki is tudnia kell. Ha ez a műanyagvilág elpusztul, az sem az én kezem által fog történni, könnyen adom hát a szavam. Azért viszont nem leszek felelősségre vonható, hogy rá és egymásra milyen hatást gyakorolunk, amit a környezetünk megérez és jobbára meg is sínyli. Felső ajkamon rajzoló ujjbegyét nyelvem hegye érinti, tekintetem az ő ajkain függ. Annak ellenére, hogy a környezetemet létezésem első percétől kezdve manipulálom, vele szemben nem folytatok játszmákat. Túl régóta élünk, túlságosan is tudatában vagyok annak, hogy mit jelent ő nekem ahogy annak is, hogy alakoskodhatnék a világ végéig, akkor is átlátna rajtam. Őszinteségemről mégsem gondolom azt, hogy alkupozícióba vagy bármiféle előnyhöz juttatná velem szemben, irányába táplált engedékeny elragadtatásom nem összekeverendő a vakbuzgó ostobasággal. Nyilvánvalóvá teszem, hogy akarom őt, mintegy udvarolok eme nyíltsággal, de itt az érmék kétoldalúsága: ha nem adja önként, úgy elveszem. - Úgy hiszem. Minden más a meztelen testeddel, és a nyelvemmel kapcsolatos kijelentés volna. – Lehelem fülének ívére, mialatt engedelmesen belehajtom fejem az érintésbe, arcomra súgott szende csókjába. Nem érintem, nem húzom magamhoz közel, noha ez nem önuralom kérdése, csupán az udvariasságé. Ha elmondta mit akar, én is elmondom mit akarok. És hányszor. Fintorogjanak csak azok, akik Isten mellett maradtak, törjön felettem és gyarló vágyaim felett pálcát bárki, akinek jól esik... Azért, mert Atyánk megtiltotta nekünk, az angyalok ugyanúgy élvezik a szexet, sőt, még jobban is mint az ember. Ez is amolyan alma-effektus: ami tiltott, az rendszerint édesebb is.
- Csak ilyenkor? - Évődő kérdés, karomba font karján, kézfején tünékeny cirógatás. - Ne higgy el mindent, Faeriel, főleg ha a démonokról van szó! Épp oly korlátoltak, s megvezethetőek, akár az ember. - Szórakozott, sokrétű megállapítás, szám sarkában az összeesküvők magabiztos mosolya. - Mesélj nekem. - Szeretem, amikor beszél hozzám, ha hallhatom a hangját, de maga a téma nem kelti fel az érdeklődésemet, ami elég árulkodó lehet: megint vastagon benne van a kezem a történésekben, és megint nem vezetnek hozzám szálak. Sammael árnyékkormányát játszom megint, ezer évvel később. A lázadás, az elgyöngült Lucifer trónfosztása... mind csak elterelés. Számomra. Ha a figyelmük egy helyre összpontosul, nem látják mi történik a másik helyen, s nem ártott már egyébként sem némi káosz ebbe a pokoli nyugalomba. Testvéreinket illetően nem érzem szükségét a feleletnek, amit gondolhat érdektelenségnek is, hallgatag egyetértésnek, konok titoktartásnak. Adorael az utolsó teremtett angyal, és mint ilyen... ha lennének az angyalok közt kamaszok, ő egy tinédzser szívét tudhatná buja testében. Bármit jelentsen is a pezsgés, jobb nekem eme tudás nélkül. - Dimenziók és világok között, Isten palotájában, az Édenkertben... Kutatásaim nem jártak eredménnyel. - Elégedetlenség honol hangszínemben, a tudásszomj az, ami végül majd a vesztemet okozza. - Meg akarom találni Évát. - Mosolyra görbül a szám sarka. Tényközlése sokkalta sürgetőbb, erősebb húrokat pendít meg, s terveim taglalását nem is foglalta magában az iménti kérdés. - Arra kértél, ne pusztítsam el a világi szórakozásodat. - Az én koromban már nem igényel nagyobb koncentrációt erőm és energiáim visszafogása, mint maga a lélegzés, de ajkát ízlelnem soha nem volt szokás letompított valóval, és ebben a tűzben égve a válasz sem lehet fásult. - Felrovod nekem, mikor te választottad ezt a helyszínt? - Szárnyaim nyílni kezdenek, teljesen kitárni ebben az alagútban lehetetlenség anélkül, hogy kárt ne okoznék a környezetemben, tartásom ennek ellenére sem idézi a "beszorultságot" s ha fenyegető jelenség is, nem az ő számára. Ám természetemen erőt venni nem tudok, fortyanó gőgöm most üvegfalnak szegezi Éhínséget, markom acélkapocsként tartja, ujjaim bőrét becézik. - Meg foglak csókolni, egy ennél... alkalmasabb helyen. Kezdetnek. Túl régóta vagy távol tőlem, Faeriel, túl régóta vonod meg magadat tőlem. - Joga van hozzá, de ajánlatos-e? Nem.

Tizenkettő. Ennyi démont tartok a kis személyi akváriumomba. Közöttük sokkal szórakoztatóbb lenni, mert dühüket nem tudják visszafogni. Mégis a kicsiny test korlátai között és a varázslat ellen nem tudnak mit tenni. Bár lassan időszerű lesz keresnem egy félvért, akibe szorult elég képzettség és erő, hogy megerősítse a falakat. Noha fel van rajzolva a csapda, ha a mágikus üveg áttörik, a jelenlegi testük haldokolni fog. A valódit pedig nem szórakoztató nézni. Annak hangja van és képes siránkozni, meg fröcsögni. Unalmas és tíz egész perc után idegesítő. Egyenesen kiborító. Azt pedig általában a világ nem szokta megköszönni ha kiborulok, mert a kontroll sikamlósan csúszik ki a kezeim közül. Nincs jogom, sem megbízásom arra, hogy erőm zabolátlanságát szabadon engedhessem a világban. Ahhoz szükséges lenne a Terv olajozott mechanizmusának működése. Mégis várok, kivárok. Lucifer szabad, mert fivére nem cselekszik. Helyette ostobán lépve az én fivérem sínylette meg azt, amit a másikkal kellett volna tennie. Lehet sutba dobni a könyveket, az okosságokat. Eltűnt a Halál, kicsit túlnépesedett a játszótér. Ideje lenne tenni netán valamit. Azon gondolatokat pedig el kell engedni, hogy minden lépésünkön merengeni kezdjünk. Vajon ez is a része? Vajon ezzel szembe megyek Vele, kit Atyámnak hívtam egykoron? És hol van a másik két ér, mely belőlem vezet ki? Hol vagy Abbadon? Húgomat nem nehéz kitalálni, hogy annál a kőtömbnél ücsörög és a kovácsával beszél. Kezd magas szintekre felkúszni az érzelmi mutatója. Érzem. Ehhez nem kell különösebben érdekes képesség, ennyire szerves a dolog. Ennyire lényegi. Vajon azért nem cselekszik, mert hasonlóan áll létezéséhez? Nem remélem. Ifjú, ifjabb nálam. Fel-fellángol benne mindenféle érzelem, soknak mégis a kovács a célpontja. Ha fikarcnyi érdeklődésem mozdulna irányában, magam nézném meg a csapdába ejtett néhai angyalt, de ennyire nem merészkedünk ismerkedős terepre.
A kéken sötétlő csendes folyosók némán tátognak alattam, felettem és előttem. Mégis zsúfolásig telik meg mind olyan erőben, melyben szabályosan meg kell feszítenem combjaimat, hogy gázolni tudjak előre. Kifulladva, pezsdülve megállni. Erősödik a meleg, tompul a sajgó lüktetés. Felel hívásomra, bár csupán a szélre, az érre bíztam nevét. Egy energiaszálra, keresse. Keresse meg nekem a fivérem. Feltámadt bennem a szükség érzete és a közelében akarok lenni. Nem számít mi a dolga, mi a gondja. Jöjjön, siessen. Persze mindig van egy másik indok, amiért jelenlétére áhítozom. Valami ami mélyről jön és erős. Olyan erős, hogy Mennyben kovácsolt lánccal is leszaggatnám saját karjaimat, csak a közelébe érhessek. Buknék el újra, csak melegében fürödhessek. Bonyolult mélységei kovácsolják olyan afrodiziákummá, mellyel ajánlatos mértékletesen bánni. Éhezem, ezt transzformálom a világba. Mert várat, nélkülöztet. Direkt vagy sem, nem tudom. A nem tudás pedig különös dolgokra késztet. Hívhatom, de kerestetni jobb szeretem. Elindulnak, a szélrózsa minden irányában, susogják az információkat. Én pedig? Magabiztosan feszülök meg érte, nyitva zárva ujjaimat, mintha markomban lenne és mégsem. Találkozásaink azonban mégsem céltalanok. Sosem azok, bár mellékes, mégis miféle végkimenetelbe torkollnak. Lépteinek hangja, jelenléte belém vágódik. Tompul a sajgás mégis kiszorul belőlem a levegő. Bár engem nem éltet, mégis egy itteni folyamat. Köszöntöm, ostoba megjegyzéssel. Lassan fordulok meg, nem sietem el, pedig olyan sürgető a késztetés, el ne mulasszam a törtrész időket. Erőm, egészem felé indul. Visszahúzom. Csínján csupán, csak csínján.
- Sosem érdekelt. - követem tekintetemmel, talán hívom is, jön is magától, vagy csupán hívásra felel - De ne döntsd romba világi szórakozásomat. - hangom feddő, bár hatásáról nem tehet, néha igazán intenzív. Túlságosan, tökéletesen intenzív. Nevem sóhajként röppen, köszöntésként, mintha nem mondhatná ki valódi mélységeit. Nem is mondja, én sem teszem. Hisz a név jelentést hordoz, kötünk és kötődünk hozzá valahol. Ahhoz akit takar. Megmártózom hallásába, lubickolok benne. Felém nyúl, cirógatása bátor és egyszerre botor cselekedet, nem sokan mernének így megérinteni. - Igen, hívtalak. - ismétlem meg mozdulatát rajta, körberajzolva ajkait, ujjbegyem alatt érezve bőrét. - Biztos, hogy ez a megfelelő kérdés amit fel kell tenned? - hisz ennek súlya mázsás sort vonhat maga után. Közelebb lépve lehelek csókot arcára, tenyeremmel húzva magamhoz. - Jöjj velem, sétáljunk. - súgom bőrére, leheletemmel tovább melegítve.
Átlépek mellé, karjába fűzve enyémet. Jelenléte olyan megnyugtató, olyan mintha kezdenék egészülni. Valami sötét és aljas módon jó és ennek ellentetjeként csodálatos is. Fájó a szükség. Rettenetesen fájó. Ő a titkom. Hisz ezt senki nem értené meg. - Sok mindent hallani mostanában. Nyüzsög a démonok világa. A nyüzsgés mindig vonz magával valamit és ilyenkor jobb szeretem ha mellettem vagy. - szavaim egyszerűek, mély jelentéssel. Nem csak ilyenkor szeretem, de ilyenkor engedem magamnak, hogy mellette legyek. Tudjuk mi történik ha mi ketten túlságosan sokszor vagyunk túl közel. - És megrezzent Sammael szála is. - nyelek, hisz akkor ez azt jelenti, hogy fivérünk újra itt jár. Megoldhatja a feltorlódott kis problémákat, melyek a Játszóteret terhelik. - Adorael pezseg. - sóhajtom. Ha tudna fájni a fejem, hát miatta fájna. A család nehéz dolog. - Merre jártál? - kérdésem szegező, kíváncsi és kifeszítő egyszerre. Tenyerem alkarjára fonódik, lépteim szinkronban tartom övével, ezt tanulni sem kell. Mindig képes vagyok igazodni mozdulataihoz, mozgásához. Kivéve ha épp nem akarok. Ha épp. Most azonban én irányítom a sétát. - Meg sem csókoltál köszöntésül. - közlöm a tényt, nem a kérdést teszem fel.

Nyitvatartási időben érkezem. Nem érkezem idejekorán, ahogy nálam a késés is értelmetlen fogalom, hiszen nem vagyok ember még ha köztük járok is. Egy angyal másképp érzékeli az Időt,  én főként, aki uralom annak végtelenségét. Tekintetük megbotlik az alakomban, pillantásom megmártózik a lélektükrökben. Sorsuk fonalát teljes hosszában látom, mert nem tudom másképp látni, s ne gondoljuk, hogy csupán a születésnél kezdődik, vagy akár azt, hogy a halállal ér véget a gombolyag. Pillantásom messzire hord, de feleslegesen nem szalad vissza az első fogantatásig, a jövő pedig folyvást változó képlékenység: tudni mi lehetne, mivé válhatna s szembetalálkozni azzal, aki ebben megakadályozni hivatott... A közhiedelmekkel ellentétben nem az Öreg kuszálja a szálakat unalmában, a vérvonalak elátkozottak. Elátkozottakéval találkozik a pillantásom, mind másképp látnak s nem emlékeznek rám, pedig találkoztunk már párszor, legkorábban a jászol mellett, ahol az élet elevent ellett. A gyermekeknek, az igazán ifjaknak megadatik a látás még az elején, s megvakulnak amint elméjük a racionalitás szűk dobozát magára zárja. Többé nem ismerik meg ezt a halandók agyának szánt formát, angyali alakom, démoni mivoltam sűrűn kavargó auráját, mely hasonlatos Ragály csókjához, de test helyett a szívet mérgezi meg. Az elátkozottak mindig is fogékonyak voltak közelségemre, Káin vérvonala a leginkább: ne legyen, soha ne legyen békesség.
Mark Twain írta valamikor az 1900as évek elején, hogy „Aki elég sokáig élt már ahhoz, hogy megtudja mi az élet, az mély hálával tartozik Ádámnak, fajunk első nagy jótevőjének. Ő hozta a Halált a világba.” Hamarabb teremtettünk, mint az ember. Előbb voltam, mint a romlás. Zavarba ejtőnek találom Atyánk előrelátását. Lehunyom a szemem, s mire kinyitom eltelik ez a nap is pont olyan hirtelenséggel, mint az elmúlt száz, ezer év. Egyedül vagyok a műanyag világban, magamra hagytak a gőgösek, a haragvók és az irigyek, emberbőrben hízelkedő lélekkufárok, kiknek mohóságánál már csak a gyűlöletük nagyobb. Nem várom el a démonoktól, hogy megértsék a náluknál nagyobb dolgok működési elvét, a Tervet, akár csak kontár módon is. Birkák módjára bégetik megvetésüket Isten felé, mert valaki azt mondta nekik, hogy minden az Úr hibája s mialatt csókolják a kezet, melynek önnön létezésüket vélik köszönhetőnek, cseppnyi kis agyuk nem gondol tovább. Teremtőjüket vajon ki teremtette, ki hagyta életben és engedte meg, hogy teremthessen?
Talán a vízi élőlények azok, melyeket számomra legkedvezőtlenebb módon álmodta valósággá a Teremtő. Lelkük van, tiszta és egyszerű lelkük, mérgezhetetlen szellemük. Az Öreg alighanem jobban járt volna, ha alkotó kedvét kiéli a halakban a kezdetek hajnalán, és nem kockáztat az agyaggal. Pikkelyesek, páncélosok, puhatestűek és minden herkentyű amit az ember olyan nagy élvezettel merít az óceánokból a tányérjára, nem viszálykodnak, nem háborúznak, nem követnek pusztító eszméket. Békések. Túl békés itt.
Engedékenységem türelmem, hűségem, szeretetem záloga, Ő szereti ezt a helyet, ezt az emberek és bűnök nélküli csend-birodalmat, én pedig... Ujjaim a sok ezer liter víz súlyát megtartó üvegre simulnak, fodrozódik a felszíne, mint tóé ha kavicsot ejtenek bele: vékony membránként feszül, de kezem végül nem halad keresztül rajta, hogy céltalanul kavarjak jelentéktelen örvényeket a kékségbe. Visszahúzom. Nem lépteket hallok, de a jelenlétét érzem és sürgető vágyat a közelségére, vagy a még közelebbre.
- Nem érdekel a világ. - Nem, amikor kettesben lehetünk és nem, amikor éhezem. Őrá. - Faeriel. - Úgy sóhajtom a nevét, mint egy fohászt, titkot, melyet hetvenhét lakat, vagy legyünk csak stílusosak, hetvenhét pecsét alatt őrzök, vallomást. Kezem nyújtom felé, hüvelykem arcélén simogat, ajkain. - Hívtál, húgom. - Bárki számára megidézhető vagyok, ami nem szükségszerűen jelenti azt, hogy hajlandó is vagyok megjelenni. Bárhová odakényszeríthetnek a megfelelő eszközökkel, de pont a Háborút haragra gerjeszteni... Ennyire nem botor egyetlen teremtmény sem. - Mit kívánsz tőlem?

Valaki arra tanítja a gyermekét, hogy kelj fel és járj. Valaki arra, hogyan tanuljon meg esés után felállni. Valaki pedig arra, hogy hogyan menjen be a játékboltba és törje szét a kisautókat. Engem utóbbira igazság szerint nem tanítottak, de a gyermek lelke ha szabadságot érez, úgy rohan felé mint egy vadló. Esésem legalább ilyen volt, saját döntésből, saját fájdalmat viselve, valaminek részeként. Követve két fivéremet. Siránkozhatnék regénnyit arról, mit éltem át és hogyan. Mekkora volt tanácstalan döbbenetem, hogyan reppent tova angyaliságom minden maradéka az idő előrehaladtával. Lovasnak szántak, az ajándék fokozatosan vette birtokba ereimet, elmémet egyaránt. Lettem hát Éhínség. Szabadságom megvan, az enyém lett, de képlékeny, hiszen menetelek előre valami felé. A játszótér létének vége felé. A Tervet nem érdeklik a közbenső részletek, csupán a fókuszpontok meglétei. És ezidáig minden rendben. Bár tekinthetünk bizonyos dolgokat kisiklásnak, úgy mint Sammael fivérem eltűnése. Halálában nem hiszek és ostoba aki igen. A Halált nem lehet megölni, semmissé tenni. Öröktől létező, öröktől jelen van. Ha új Lovas lenne, arról mind tudnánk. Éreznénk, mert  megváltozna a rezgés. Jelenlétüket, létezésüket leginkább ahhoz hasonlítanám, mintha három ér lüktetne belőlem kifelé, összekötve hármójukkal. Amíg ezek az erek lüktetnek, pulzálnak addig tudom, léteznek és a világon vannak. Minél távolabb, annál élesebben fáj, feszül ez az ér, minél közelebb, annál jobb, enyhébb. Régen nem voltunk mind a négyen együtt, így ez az érzet mára nem igazán emlékszerű, de talán hasonlatos lehet egy mély, jóleső melegséghez, melybe belebújhatsz egy téli éjjelen. Egy pohár erős italhoz a szükség óráiban. Egy tökéletes szeretőhöz vágyaktól fülledt éjszakán. Gyakran, felüti fejét hiányuk, egyéniségük, erejük milyensége. A részeim, ennél fogva sokkal inkább nevezem őket testvéreimnek mint bárkit, aki a Mennyekben lett létező alakban. Éhezem nélkülük, örökké éhezem.
Sokak számára mi érthetetlenek vagyunk. Nem igazán angyalok, nem igazán démonok. Mások lettünk, mindegy miknek születtünk. Rendszerint engem félreismernek. Azt hiszik, hogy amerre járok, végigtombol az éhhalál. Volt rá precedens, nem is egyszer, de háborús időkben erősebb eszközökhöz folyamodom. Béke van körülöttem. Nem ölök, szenvedtetek és önként gyalogol bele az összes bárgyú, bamba barom. Szép akarok lenni, gazdag akarok lenni, tökéletes akarok lenni. Vízsugárként ömlik ki a szájukon. Tökéletes arc, tökéletes test, egy tökéletes hazugság. Nem azok. Távolról sem azok. Modern köntösbe bújtattam magam, hogy sétáljanak be hozzám álmokat venni. Maguknak szövögetik őket lelkes pókokként, de még a ragadozóvilág sem fogadja be a defekteseket. A gyengéket. Én befogadom őket, átvariálom álmaikat kedvemre, ők pedig tesznek az én kedvemre. Nem kötök alkukat, nem tartom lélekvesztő füvészkertemet a Pokolban. Szabadon létező vagyok, nekem bárhol megfelel, de a játszótér a legédesebb mind közül.
Csend honol, mélységes és sötéten kéklő csend. Cipőim puha talpa is némán siklik a padló sötét csempéin. Kenyerem ez az épület, egyedül itt száll meg a tökéletes béke érzete. Előbb jártam itt, mint ahogy befejezték volna. Egyedi lesz a maga nemében, talán valahol a tea mámoros keleten tervezhetnének jobbat, szebbet, gyönyörködtetőbbet. A zárórát ajánlatos kivárni, mert a fecsegő, locsogó népség tönkreteszi a teremtett harmónia egyvelegét, mellesleg az én békémet is. A fények, a mesterséges fények kihunynak. Magamra maradok. Négy emelet, tökéletes rendszer, tökéletes látkép. Szeretem, a halak nem pofáznak. Pláne nem vissza. Sosem titkoltam, hogy zárattam már démonokat ilyen állatok testébe. Leplombált helyeken, megfelelő varázslatokkal. Szemük, melyhez parányi agy társul csupán képes dühvel nézni. Perverz és mocskos örömben fürdeti tudatomat. Az arra érdemtelenek nem érdemelnek más sorsot. Ez a hely nem az enyém, világi, emberi valóságban van, nincs rajta semmilyen mágiának a lenyomata. Az én halaim nem békések, jelenlétemben pedig főleg nem. Dühösek, mennyire dühösek! Legalább kussban azok.
Gyönyörködöm a vízi világ mikro és műanyag másában, mert mindig is tetszett. Atyánk ezen teremtményei kedvemre vannak. Egyszerűek, tökéletesek, nem dédelgetnek semmit. Egy hal nem álmodozik és nem döf beléd fegyvert.  Egyes faja hűséges, a másik képtelen a hűségre. Színes és néma. Ragyogóan tökéletes. Lépteim némán vezetnek felfelé. Oda, ahol felettem is megjelenik a sötétlő kékség. Alkalmazkodnak. Eleinte megzavarta őket a jelenlétem. Tévedés hinni, hogy csupán a nyomorult emberek reagálnak ránk, csak őket érthetjük és forgathatjuk fel. Az állatok szenzorai sokkal élesebbek. Ők életre születtek. Igazira. Eleinte különösen viselkedtek, mára megnyugodtak, hisz nem bántom őket. Nem eredendően vagyok rossz, egyébként is blőd valamit vagy ennek vagy annak látni. Még az érmének is két különböző oldala van. Mégis felbolydulnak. Úszóik sebesen mozognak, változtatnak irányt. A háromból fellüktet az egyik nem létező ér. Beleszippantok a levegőbe.
- Még ha te magad rejtenéd is mi vagy, még egy ilyen műanyag helyen is reagál rád a világ. - húzom mosolyra önkéntelenül is ajkaimat - Fivérem. - lehelem a kimondást, köszöntést és üdvözlést egyben.
Meglehet kegyetlenség ilyen helyen találkoznunk, jelenlétében visszakapom egy részem, de erősebbé is válok. Némi energiakontrollt el kellene sajátítanom, vagy tenni valamit másképpen. A technikai rész voltaképpen nem számít, eredményre megyek, mint általában. Bár esetében a lassú víz partot mos elvet jobb szeretem. Még ha nem is feltétlenül jön össze.