Űzött vadként menekül, ruháját tüskés gallyak tépik, szaggatják, a finom vászonból szőtt anyag minduntalan elakad bennük. Mezítelen talpa alól ki-kiszalad a felázott talaj, olykor bokáig süllyed a sárban, de csak rohan tovább, görcsösen markolva szoknyáját, hogy megkönnyítse az előrehaladást. Az erdő átláthatatlan, hiába ragyog a sötét égbolton oly büszkén a kövér hold, fényével kéklő köntösbe bújtatva a fákat és bokrokat; az általuk vetett árnyékok jótékonyan fedik az avarban rejlő göcsörtöket, gödröket és gyökereket, és Gwen rendre el is botlik mindegyikben. Lehelete apró felhőként száll fel ajkairól, majd semmivé foszlik a kora őszi hidegben. Néha elengedi szoknyáját, hogy félrecsapjon egy útjába hajló ágat, vagy épp ujjai közül életre kelő, fényesen szikrázó fénycsóvákat szór hátra, hogy elriassza üldözőjét. Rohan előre, hátra sem néz, bár az inger erős, hogy ellenőrizze, a mögötte csaholó, loholó fenevad mennyire jár közel hozzá. Egyetlen egyszer adja csak át magát hevesen kalapáló szíve parancsának, és lopva, fejét alig fordítva hátrapillant, majd lába az ördög intelmére szinte azonnal elakad valami keményben, és egyensúlyát vesztve előre bukik. Csak annyi ideje marad, hogy kezét maga elé kapja, mielőtt felszántaná a száraz levelekkel fedett, esőtől nedves földet. Riadtan fordul hátra, hogy szembenézzen üldözőjével, a megtermett, felbőszült vérfarkassal, kinek vérben forgó szeméből az utolsó csepp emberség is kihuny, ahogy a nőre veti magát.
A buzogány az utolsó pillanatban érkezik, olyan erővel csapódik oldalról a farkas törzsébe, hogy lesodorva pályájáról a szemközti fához csapja azt. Az ütés erős, a sebek mentén vér bugyog fel, és a legyengült állat reszketve adja át magát az ősi erőnek, hagyva, hogy a fájdalom megtörje csontjait és újra emberi formát öntsön rá. A fiú, ki a buzogányt lendítette, szótlanul figyeli a jelenetet, mellette a sárban fekvő nő pedig a fiút, annak markáns vonású arcát, vörös, bongyor tincseit, s az árnyékukban vibráló, iszonyattól izzó lélektükröket.
- Dé tha sin? - A fiú oly ropogósan pörgeti a hangokat, hogy Gwen csak megbűvölve hallgatja mély baritonját, s az a kevés tudás, melyet a skót földön töltött hónapok alatt magára szedett, sem elegendő ahhoz, hogy megértse a fiú kérdése mögött lappangó, súlyos felismerést. - Dé tha sin?

A kötés szorosan simul a fiú karjára, megfeszítve alatta a zúzódásokkal teli bőrt. Gwen arcára mosolyt csal a másik fojtott, mégis kényes nyögése, ajkának hetyke rándulása, mellyel katonásan igyekszik leplezni fájdalmát. Hiába peregtek le körülöttük az évek, van, ami örök és állandó. Lopott pillantások, titkos érintések, egymásba fűződő, gyűrűs ujjak, és az a különös, gyomortájéki forróság, melytől olyannyira vonakodnak még mindketten. Bátortalan, szelíd mosolyt villant rá, mielőtt felkelne a betegágy mellől, felkarolva a véres rongycafatokkal telepúpozott kosarat, és csípőjéhez szorítva azt kilibben a sátorból. Verőfényes, napsütéses téli reggel köszöntött rájuk, a kopasz ágakon potya falatokat leső madarak kuksolnak. Nagy a sürgés a faluban, gyerekek kergetik egymást botokkal, felborítva az idős férfiakat, kik zsákokban pakolják le a szekerekre felhalmozott termést. Kikerüli őket, ügyelve, hogy ne akadályozza a munkát, majd a befagyott tóhoz indul. Télen sokkal kényesebb dolog a mosás, de az asszonyok megtanították rá, hogyan lehet léket ütni a jégbe, hogy vízhez jussanak, és hogyan kell azt felmelegíteni a táborban. A vízhordás a nőkre hárult, ahogyan más, nehéz fizikai munkák is, ami meglepte Gwent, hiszen anyja folyton kifinomultságra és semmittevésre nevelte, szorgalmazva, hogy a két keze helyett inkább mindig az eszét használja és művelje előbb.
Ahogy a kosarat ölelve lefelé ballag az ösvényen, megszépülnek körülötte a fák, virágok rügyeznek, és a tavaszból zöldellő nyár lesz, melyek aztán az ősz színeibe fordulva elhalnak léptei mentén. A homokóra aranyló szemcséi kitartó, lassú folyással csepegnek alá, és ahogy elmosódnak körülötte az évek, a világ megváltozik. Háborúk jönnek és mennek, nemzetek semmisülnek meg, hamvaikból pedig új kultúrák törnek elő. Változnak az idők, változnak az emberek, a városok, felhőkarcolók törnek elő a földből, autók űzik egymást végtelen utakon, mindent elborít a beton és a kapkodás. Mire leér a tóhoz, melynek neon égőkkel kivilágított jegén fiatal párok andalognak, egymást lökdöső gyerekek játszanak, és a háttérben felállított pultról halk country zene árad, már csak az emlékek azok, mik szívébe, egész lényébe zárva őrzik az elmúlt évszázadok történéseit. Idris lüktet és pulzál, a békét kínálja a meneküléssel, rettegéssel töltött éjszakák után. Szinte már émelyítően édes és kellemes az a nyugalom, melyre rálelt, épp ezért olyan nehezen hiszi el, hogy igaz és megtörténhet; talán végre tényleg otthonra leltek?
Kezét fázósan süppeszti szövetkabátja zsebébe, ahogy megáll a parton, s az arcán elterülő mosoly tovább szélesedik, miközben magába szívja a tél jégvirágos illatát. Érzi tarkóján a jól ismert bizsergést, s ahogy hátrapillant a válla felett, keresve az izzó tekintet forrását, a csillagok leszédülnek az égről, hogy átadják helyüket a kövér telihold egyeduralmának. Ott van. Az egyetlen dolog, mely nem változott körülötte, mely belekúszott a rohamosan változó képbe, hogy kezét szorítva mindvégig mellette maradjon. S ahogy pillantásuk összeakad, fejük felett tűzijáték robban, az új élet, az újrakezdés reményével.