Ujjaimmal unottan kopogtattam a korsó szélén, amelynek aljában már a sokadik vajsör után megmaradt hab árulkodott csak a hangulatomról. Tekintetemmel lustán pásztáztam a kocsma vendégkörét, ami jobbára az Ellenudvar kitaszítottjaiból, szánűzöttjeiből, alantas szolgáiból, vagy éppen a piszkos munkát végző harcosok köréből került ki, mint például jómagam. Ironikus, mennyire könnyedén megállapíthatóak voltak a hatalmi különbségek még itt is, a mondének egy eldugott, és meglehetősen lepukkant, brooklyni kocsmájában. (A találkozóhely persze az én ötletem volt.) A legtöbbjük feszélyezve érezte magát a halandó környezetben, ez jól látszott időnként a környéket pásztázó, ideges pillantásaikból. Mellettem éppen egy tündérhez képest igencsak zömök, némileg félresikerült goblin foglalt helyet.
- Hé. Chedar megérkezett már? – bevallom, az is az én ötletem volt, hogy a titkos kis puccs főbb résztvevőinek kódneve valamiféle általuk kedvelt mondén ínyencség legyen, elvégre az uralkodó osztály számára ez épp olyan semmitmondó, amilyennek lennie is kell. Más kérdés, hogy könnyen félreértésekhez vezethet, meg egy pöppet röhejes is.
- Még nem rendeltünk, uram. – pillantott rám ez az alantas kis lény, a maga semmitmondó, üres tekintetével. Legyen, végül is én vagyok barom, hogy többet vártam. Nyilván nem avattak még be mindenkit, az meg már pláne részletkérdés, hogy sajtot ritkán rendelünk kocsmában… kezdem érteni, miért buknak meg állandóan a tündér delegációk.
- Hagyjuk. – némileg emelkedettebb társaság után kutatva fordultam körbe, éppen szembefordulva a legkevésbé kívánatos tündérlovaggal, akit csak el tudtam képzelni.
- Quinn. – már a nevemet is olyan gúnyos hanghordozással mondta ki, hogy az már művészet, de tekintve, hogy egyenesen a szemembe nézett, már aligha játszhattam el, hogy nem hallottam a megszólítást.
- Áh, izé. – itt némileg gondba kerültem, a névmemória sosem volt az erősségem, de mondjuk ezt az idegesítően nyávogó hangot, vagy a tenyérbe mászó arcát bárhol felismertem volna.
- Flavius. – vetette oda fellengzősen, pedig eskü, még csak nem is pusztán megvetésből nem jegyeztem meg…
- Nyilván. Tulajdonképpen számíthattam volna rád… mindig a legnagyobb talpnyalók fúrják meg a királyaikat. – igyekeztem a megfelelő élt vinni a hangomba, és bár az amúgy is halódó beszélgetés véget ért körülöttünk, nem mondanám, hogy ez amolyan beleegyező hallgatás lett volna. Nagyjából pont annyira retkesül utált engem is mindenki, csak éppen egész más okokból. A mondénekhez való „ragaszkodásom”, illetve a királynak tett szolgálataim nem tettek kimondottan népszerűvé. Valamiből meg kell élni, én pedig mindent elvállalok, amit jól megfizetnek… például előszeretettel csempészek be mondéneket az udvarba, vagy kevesebb szeretettel, de ugyanolyan hatékonyan tüntetek el útban lévő házakat.
A tündérek mindig is nagyra tartották magukat. Kiemelkedő faj, hosszú és dicsőséges történelem, legendás harcosok, végigélt évszázadok, évezredek… Engem valahogy a testi kielégülés gondolata mindig jobban vonzott. A küzdelem feltüzel, a szex éltet, az alkohol bódít, a jó ételek telítenek. Nem érdekelnek az eszmék, a szép szavak, vagy a felsőbb indíttatások, ezeket mindig is telibe szartam. Talán ezért vált annyira vonzóvá a mondének világa, amely bűnös élvezetektől volt telített...
Persze a sértésem lepattant róla, csak egy negédes mosolyt kaptam a próbálkozásért cserébe.
- Veled ellentétben, az én jelenlétem legalább meglepő. Hanyadik királyodat is árulod el?
Áu. Ez a vesémbe talált. Tény, hogy nem vagyok egy mai csirke, és bár az emberek világában töltött idő gondolkodásban rendesen megfiatalított, valóban sok nemzedéket néztem már végig a trónon ülni.
- Minden király egyforma. Belefáradtam már. – vontam meg a vállam, miközben lehörpintettem a korsóban maradt utolsó cseppeket is. Mintegy végszóra, Chedar bukkant fel mögöttem, tenyereit a vállamon támasztva meg.
- És éppen ezért vagyunk itt ma. Talán nem kedvelitek egymást, talán másképpen látjátok a dolgokat, abban azonban mind egyetértünk, hogy a helyzet nem maradhat így. A hatalmat kell megdönteni. Egyedül egyikünk sem képes rá. Ez a birodalom jelentéktelennek lát bennünket… ideje megmutatnunk nekik. Nem csak egy uralkodót kell legyőznünk. A rendszernek vetünk véget.
Hátradőltem, és figyeltem, miként csillan fel a remény az elnyomott tekintetekben… na igen. Chedar mindig is jól tudott bánni a szavakkal. Abban már kevésbé voltam biztos, hogy a megfelelő pillanatban nem épp ő maga próbálna meg felülni arra a trónra… de ez is kevéssé hatott meg. Nekem is megvoltak a magam tervei…