Nem érdekli a halandó locsogása, amit félig az alkohol, félig a testét kutató farkas kezek váltanak ki. Érzi a nőt, orrába bekúszik a csábító illata, a bőr összetéveszthetetlen felhevültsége, azoknak a kemikáliáknak az elegye amit a szív vad verdesése, a mozdulatok heve és maga az elemi vágy vált ki. S a vadnak oly mindegy hogy azt a félelem vagy a vegytiszta izgalom váltja ki, akarja. Mind. Most. Fogai a selymes nyaki bőrre marnak, pont az ütőér felett, szinte érzi elég lenne egy kis erő, s a vajpuha szövetek felszakadnak, az erekben keringő forró vér íze pedig szétáramlana a szájában. Bestiáját ingerli a lüktetés pillanatokra csupán, de veszíti az kontrollt önmaga felett, s az ujjai a feszes fenékbe marnak, hogy megtartsa az áldozatot, állkapcsa megfeszül, marni akar, tort ülni, tobzódni a vérben. Izmai alig dolgoznak, mikor a törékeny test csattan a falon, vágyódó nyögés, ujjak a hajában…ez a nő nem préda. Még nem, ma nem. Az ölni akarás az ösztönös éhség a gyomorból egészen máshova kúszik, mind az állkapocs csapdája, mind az ujjak marása gyengül, de nem ereszt, helyette birtoklón indul más területre. A szuka többet akarván könyörög, annyira könnyű őket levenni a lábukról, s még csak nem is sejtik ki is az, aki a testüket használja, mert Jay nem csinál mást csak használja. Élvezetét leli benne, a keze alatt vonagló nő idomaiban, amik olyan odaadón tolakodnak a kezébe, simulnak a testéhez. Nem rest hát elvenni mindent, amit a másik kínál. A hosszú lábak körbeölelik, alkalmazkodva a helyzetváltozáshoz, s azon a harapni való torkon újabb nyögés tör ki ahogy a farkas csípője moccan, még mélyebbre hatolva a mámorító forróságban. Érzi a sürgetést, ahogy a mellkasának simuló keblek a fokozódó élvezettől még jobban hozzásimulnak. Kapkodó, szomjazó lélegzettel zihálja gyönyörét a mosdó csendjébe a halandó, lakkozott körmei karmokként marnak Jayden húsába, követelvén egy percre se hagyja abba, s nem is akarja, épp úgy élvezi – és kiélvezi – a helyzetet akár a másik, állati ösztönei mg több és több után hajtják, fáradhatatlanul ostromolva az apró, törékeny testet. A pillanatnak él, imádja, hogy az a csinos kis száj párát lehel a fülébe, hogy az eddig olyan magabiztos hang már nem képes összefüggő mondatokat alkotni, csak kér, kérlel, elrebegi a vágyát, nyög és sikolt. Ebben a pillanatban senki sem merne rájuk nyitni, bár a farkas nagy ívben szarná le, ha mégis megtörténne. Perverzek mindenhol vannak. Fél keze lesimít a comb puha bőrén, s ahogy a fenékre erre is rámarkol, birtoklón. Akárhogy nézzük most sem más a felállás mint a vadászatokon: a nő a préda, ő pedig még mindig a vadász, és a bestia sosem engedi el az áldozatát. Addig nem amíg nem dönt magától úgy, már nem kell neki. De ezzel a nővel még nem végzett, koránt sem! Bestiális morgás tör fel a torkából mikor az élvezet köde okozta bátorságában az emberfogak a nyaka bőrére marnak, csak jobban megvadítják. A hajába tépő kéz viszont már túl sok. Kezd felbátorodni a kis szuka, s kezdi azt hinni itt ő irányít. Hamis remény, a férfikezek már a vékony csuklóra markolnak, mintegy bilincsként zárulnak az ujjai és szegezik a falhoz a neveletlen kart. Megtorolva a markolást, és az azzal egybekötött emberi parancsokat – „Ne merj kímélni! Csináld nagyfiú!” – szorít a fogásán, torkán újabb morgás szakad ki, egész mellkasa is belevibrál, szeme borostyánszín izzik fel, amikkel a halandó kékjeibe mered. A kettejük közt ülő vágy a nőnek hála másba csap át, miként az emberi értelem kezdi felfogni milyen gránátot is piszkál épp. Jayden szinte látja ahogy az alkoholtól és a szextől lomha agy megmozdul, gőzerővel próbálva tagadni azt amit lát. De az adrenalin kisöpör mindent a nőstényből, s ostoba mondénként teste nem tudja eldönteni mit akar. A farkas orra csalhatatlan, s a fanyar félelem alatt mi kipárolog fojtón a szervezetből még érzi a vágyat. Azt a fajtát, ami miatt a nők évezredek óta hódolnak be a férfiaknak, és ami még a legerősebb feminista picsákban is ott lapul. A vehemens vágyat hogy leigázzák őket, s ezzel olyan gyönyört nyerjenek mint kevesen.
Ekkor izzik fel a jel, a lelkén billogként éktelenkedő pecsét.
Bensőjében égető forróság támad, fejében elűzhetetlenül megszólal a hang amire nem teheti, hogy nem felel. De nem is hagyná, gazdája, testvére, teremtője akár csak Jayden, mintegy beteges örömét éli meg, ha megzavarhatja a másikat. A farkas szinte látja maga előtt az önelégült mosolyt, és a szemekben izzó kegyetlenséget. A valóság és a fejében megjelenő démon egy pillanatra összemosódik. De az évek nem csak azt a pokolfajzatot edzették meg erre, belső vadja territoriálisan veszi fel a kesztyűt, és acsarog a démonra, miközben az eddig birtoklóan markoló kezei már semlegesen eresztik a húst, és távolodik el az emberszukától. Nem érdekli annak értetlen hangja, igazán nem is figyeli egyáltalán megáll-e a lábán. Különösen úgy általánosságban hagyja már hidegen az eddig olyan hévvel akart test. Néma megszokott céltudatos precizitással kapja össze magát. Gondolatban már máshol jár, a fejében felvillanó képet azonosítja be: a találkahelyet. Kifelé induló lépteit akkor sem szakítja meg, mikor apró kezek markolják meg a karját, de az egyre hisztérikusabb visításra, vádaskodó kiabálásra feltör az allergiája, s egy pillanat alatt szakítja meg a démoni agymozit. Az emberszuka figyelmet akar?! Megkapja, csak aztán ne mondja hogy nem ezt kérte. Habár emberi ketrecbe kényszerül – beszéd, tettek, s minden egyéb megkönnyítése végett – belül mégis csak egy állat. E szerint cselekszik, fején egy gondolat, egy emberi érzelem sem suhan át mikor elkapja a karcsú nyakat, öt ujja szorul satuként az oly’ törékeny torokra, s helyezi puszta tollpiheként a halandót vissza a falhoz akár csak az előbb, ám most cseppet sem élvezetes pózban. Persze…ezt csak a szabályosan pánikba esett kapálózó nem érti. De nem kellenek szavak. A férfimaszk közelebb hajol, egészen a váll ívéhez. Lassan szagol végig a nyakon egészen a fülig beleszuszogva a copfból kiszabadult tincsek tengerébe. Mély, vibráló bestiális morgás követi mindezt. A sakkban tartott pedig jó préda módjára dermed szinte halálos csendbe, hisz most fogja fel igazán, hogy a rémmesék igazak. A szörnyek bizony léteznek, és embermaszkba bújnak, ami mögött jelenleg egy fenevad vibrál, készen arra, hogy a legkisebb mozdulatra előtörjön és marcangoljon, pusztítson.
Elégedett mély, de a kis helyiségben zengő nevetés.
A gyilkos szándék visszahúzódik, sokkal hasznosabb érdek felé fordítja Jay, mint egy ostoba emberszuka megölése. Dolga van. Munka van. S ahogy a szándék elfordul, a préda mintegy értéktelenné, érdektelenné válik. A férfikéz ereszti, a test utat enged neki, hogy mintha meg sem szakították volna folytassa az útját kifelé.
Már nem hallja a földre hulló testet. Már nem hallja a bomlott elme okozta keserves sírást.
Hideg közönye addig tart, amíg el nem éri a célként kitűzött parkot. Este a kutya sem jár erre – haha.
- Jól szórakoztál? – még meg sem áll már hallja maga mögött a hangot ami évszázadok során már elég sok parancsot kiosztott neki, de ő hű katonaként eddig mindet teljesítette.
- Ahogy mindig, bár most nem kellett bezúznom. – válaszol mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy néha a balesetek után a roncstelepen, kocsik és egyéb hulladék mellé préselve végzik a nők.
- Szerencse, hogy egy ideje már létezik olyan, hogy roncstelep. Régen macerásabb volt nemde? – nevet fel a démon, s Jay szembefordul vele, és elvigyorodik. Jól mondja a másik, régen egy-egy hulla eltüntetése nehezebb volt, főleg ha nem olyat talált maga alá gyűrni aki „nem hiányzott a leltárból”. A családdal csak a baj van. Persze, csak az emberek világában.
- Még sosem voltam börtönben! -
- Csak a bitóhoz álltál sorba. -
- Guillotine volt. -
- A francia kiejtésed még mindig pocsék. – érkezik a riposzt, mire a farkas szemforgatva fintorog.
- Nyelvleckéket adsz vagy valami értelmesről is lesz szó az este? – zárja le a témát, mintegy megunva az értelmetlen párbeszédet. Teremtőjével elég sok évszázad van már mögöttük, ezalatt az ilyen kis beszédek leginkább arra szolgáltak, hogy az üzleten kívül más is szóba jöjjön. Jayden sosem volt túl beszédes, mintha emberi alakban néha egészen elfelejtené, hogy képes a beszédre. De a démon sincs másképp, minthogy ő is állatiasabb mint bármely pokolszökevény ezen a sárgolyón.
- Akkor térjük a munkára… – mosolyodik el engedékenyen a csuklya alatt Cernunnos. S következő szavai épp oly terhesek, mint a feladat mit a vérfarkas már férfivá érése előtt megkezdett. Halál és szenvedés jár a démon szavai után, s Jayden élvetegen vigyorodik el az ismerős név hallatán. Évek óta talán az első igazi kihívást ígérő munka. A ki nem élt hév és agressziónak végre újabb célpontja van, újabb strigula akivel a csillapíthatatlan ölés vágyát és szadizmusát kis időre csitíthatja. - …. nem kell tiszta munka, sem gyors. – hagyja ott az utolsó mondatokat a levegőben a füstté váló démon. A bestia pedig évszázadok csiszolta gyilkos ösztönnel indul útjára. Testében buzog az adrenalin, a vérszomj. Füle már éhezi a sikolyokat, a fájdalmas ordítást. Izmai a kínzás, és ölés okozta – reméli – megterhelő munkát. Lelke pedig szomjazza az újabb elvégzett munka örömét. Fenevadja ekkor igazán eleven, ekkor igazán az aminek rendeltetett. Pusztító vad, vérengző vadállat, gyilkos ösztönök hajtotta teremtmény, a vámpírok ősellensége. Vérfarkas.