Azt hiszem itt kezdődik az életem, pont itt, ahol egyben véget is fog érni. Egy repedt plafont bámulok, miközben a koszos padlón fekszem saját véremben ázva. Képtelen vagyok elfogadni hogy miképp jutottam ide. Hiszen volt egy szerető családom, egy remek állásom még pályakezdő létemre is, és most, 21 évesen valami… állat martaléka leszek. Olyan gyors volt, hatalmas és … szőrös… fekete… borostyánszín szemekkel. Azok a fogak. Mozdulnék, fel akarok kelni, elmenekülni innen, de minden fáj, annyira fáj… megbénít, és csak halk nyögés szakad ki belőlem. Itt fogok meghalni? Egyedül egy romos házban, valahol az erdőben…
Léptek zajára rezzenek össze, szívverésem megugrik, hiába próbálom légzésem visszafojtani. Nagy darab férfi közelít felém. Arca közömbös, unott, mint aki máshol lenne. Nem ő követett, nem ő rabolt el, nem ő sebesített meg, de… köze van mindenhez, miatta fekszem itt. Leguggol mellém, nem ér hozzám, csak végignéz rajtam.
-Mindenki életét megkönnyítenéd, ha meghalnál. – közli velem, mély, majdnem már morgó hangon, de nem tesz semmit, hogy átsegítsen a másvilágra. Aztán valami eltereli a figyelmét és távozik, én pedig újra magam maradok. Itt az idő, ha most nem szedem össze magam, akkor soha nem fogom. Lassan mozdítom meg ujjaim, hogy érzek e még velük, hogy a gerincem nem törte e el a fenevad, de minden működik. Zokogásba törve fordulok hasra. Ég a bőröm, mintha belülről izzanék, a gyomrom kavarog, szédülök, de elmászok a falig. Kell valami amiben meg tudok kapaszkodni, mert fel kell állnom, nem maradhatok így, nem halhatok meg itt, haza kell jutnom.
A koszos falon véres kéznyomaim, a padlón mezítlen talpam jelzik merre indultam. Kishíján leesek azon a három lépcsőfokon, majd megállok és fülelek. Talán arra várok hogy előugrik a pasi és megöl a szökési kísérletért, de semmi. Csend van, csak a szél jár a fák között. Eltolom magam a rozoga korláttól és előbb csak lassú lépésekkel a rengeteg felé indulok, amerre a várost sejtem. Orvosra van szükségem, kórházra…

Megint menekülök, mint tegnap, tegnapelőtt, a múlt héten, a múlt évben. Nincs megállás, nincs hely számomra sehol. Hat éve ezt csinálom, futok és futok, mint aki attól tart hogy a múlt utolérheti és befejezi az elkezdett mészárlást.
Azon az éjen hazajutottam, illetve csak a kert végéig, mert rendőrök álltak a ház előtt. Kerestettek hosszú ideig, mígnem feladták, és beletörődtek eltűnésembe. Nem mehettem haza többet, nem volt biztonságos számomra, és számukra sem. Megváltoztam, éreztem belül hogy valami életre kelt, és az első holddal testet öltött. Azt hittem belehalok és még utána oly sokszor, a fájdalom, a kontrollálhatatlan düh. Erdőkben és hegyek között húztam meg magam, vadásztam hogy életben maradjak. Olykor más falkák területére keveredtem, megvertek, elűztek, volt aki felajánlotta hogy csatlakozzam, tanított, segített, de nem  maradtam sokáig, Talán önzésből tettem, de bemagyaráztam hogy nekik is jobb így. Egy ideig terveztem a bosszút, hogy visszatérek a kezdeti pontra, hogy megölöm az alfát, de mindig győzött a túlélési ösztön.
Most Los Angeles földjét taposom, az angyalok városa meg mit nem, itt egy angyal sincs, démon, vadász meg banya annál több, és ott vannak az éjszakában a kis denevérek is, batman félre sikerült utánzatai. Az elemi undor felforgatja gyomrom. Azt suttogták itt nincs falka, hogy szabad terület, de már a város határában éreztem a szagukat, ebből már megint nem lesz teadélután.